Széder est – az utolsó vacsora

A peszáh hosszas előkészületek után a pászkabárány feláldozásával és elfogyasztásával kezdődik meg. Ma mindez a Tórában és a hagyományban előírt rendben folyik le a Széder esten. „Az első hónapban, a hónap tizennegyedikén este van az Örökkévaló peszachja.” (III. Móz. 23, 5 – Hertz)

A Széder szó rendet jelent. Ez arra utal, hogy elrendelt, parancsolt rendben, szertartásban folyik le az este az előírt ételek elfogyasztásával. Az estet ma a hagadából[1] vezetik le, melynek jelentését az elbeszélés szóval szokták leginkább visszaadni. Ezt a könyvet kifejezetten erre az alkalomra szerkesztik meg. Pontosan le van írva a hagadában, hogy mit hogyan kell tenni, mit mikor kell elfogyasztani, és mondani. A hagada alapján beszélik el az Egyiptomból való szabadulás történetét is. A Tórában erre az ünnepre parancsolt ételek közül napjainkban már nem eszik meg a peszáhi bárányt a vacsorán, mert a jeruzsálemi Templom lerombolása után egyáltalán nem mutatnak be áldozatot. Az ünnepre elrendelt bárányokat nincs hol feláldozni, így kimarad a pászkabárány elfogyasztása az ünnepből.[2]

Az utolsó vacsora egy Széder est keretében zajlott. Az eseményei követik a zsidók által ma is megtartott Széder menetét.

Jesua (Jézus) az akkori peszáhon a világtörténelem legnagyobb eseménye előtt állt, a megváltás előtt. Ez az ünnep lezárta a korábbi peszáhok sorát, és új korszakot indított el. A vacsora jelentősége ezért nem mérhető össze bármelyik korábbi peszáh ünnepével. Mégis azt látjuk, ha megvizsgáljuk a vacsora lefolyását, hogy Jesua (Jézus) tökéletesen eleget tett a zsidó peszáh előírásainak és a hagyománynak. Nem lépett ki az Isten által megszabott rendből. Ezt megtartva adta az Úrvacsorát, és ezt a rendet tiszteletben tartva tölti meg új tartalommal az Örökkévaló peszáhját. Jesuának (Jézusnak) nagyon fontos volt ez a peszáh, hiszen így vezeti fel: „Nagy volt bennem a vágy arra, hogy mielőtt szenvednék, ezt a pászkát elköltsem veletek.” (Luk. 22, 15 – Csia)

* * *

Egyszer valaki elmagyarázta, hogy mit jelentett neki a Széder este gyerekként, és a Karácsony szentestéjéhez hasonlította. A zsidó gyerekek úgy várják a Széder estet, mint a keresztény gyerekek a szentestét. Mindkettő családi ünnep, mindkettőnek van egy sajátos hangulata. A gyerekek többnyire Széder estén is ajándékot kapnak, és szerepük van az ünnepség lefolyásában, mert nekik kell kérdezniük a felnőtteket. A kérdéseket a hagyomány írja elő, (a hagada tartalmazza) és így bevonja a gyerekeket is az ünnep lefolyásába. A kérdésekre választ adva tesznek eleget a felnőttek a Tóra parancsának: „És beszéld el a te fiadnak azon a napon, mondván: Ez azért van, amit az Örökkévaló velem cselekedett, midőn kivonultam Egyiptomból!” (II. Móz. 13,8 vö. Zsolt. 44, 2)

 

A család rendhagyóan telepszik le asztalhoz. A ülésrend szerint a családfő ül az asztalfőn, és mellette jobb oldalon a legifjabb családtag helyezkedik el. Ő az, aki kérdez, és így fontos szerepe van az estén. Az utolsó vacsorán a Messiás ült az asztalfőre, és e rendet megtartva ülhetett a legfiatalabb tanítvány, János a Mester mellé, valószínűleg éppen a jobb oldalára. „Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keblére dőlve feküdt.” (Jn. 13, 23 – Csia)

„Miben különbözik ez az este a többitől?” – kérdezi a gyerek. Széder estéjén ugyanis minden másképp van, mint az év többi vacsoráján. Máskor ehetnek kovászost és kovásztalant, de ezen az estén csak kovásztalan kerül az asztalra. „Minden este ehetünk kovászost és kovásztalant. Ezen az estén miért csak kovásztalant?” – hangzik a második kérdés. A gyerekek kérdéseikkel sorra veszik mindazt, ami ezen az estén másképp van, mint máskor. Az utolsó kérdésük így hangzik: „Minden este ehetünk egyenesen ülve vagy oldalra támaszkodva. Ezen az estén miért támaszkodunk mindannyian?” A Széder estén ugyanis egy jellegzetes testtartásban, „az asztalra dőlve”, az asztalra támaszkodva ülnek.

A legtöbb fordítás nem adja vissza azt, hogy Jesua (Jézus) és az apostolok is ilyen különleges ülőhelyzetben helyezkedtek el. De Csia Lajos fordítása jelzi, hogy a Messiás és a tizenkettő megtartotta a peszáhi hagyományt: „Mikor aztán este lett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal együtt asztalhoz dőlt.” (Mt. 26, 20 – Csia vö. Lk. 22, 14) Ez a fordítás jól érzékelteti, hogy Jesua (Jézus) és tanítványok a Széder estét kezdték meg. A sajátos ülőhelyzet a szabadságot, a szabadulást jelképezi. A Széder hagyományának ez az eleme a római időkben került bele szertartásba. A rómaiak felfogása szerint a rabszolgák ettek állva vagy ülve. A szabad római polgárok az asztalhoz támaszkodva, könyökölve fogyasztották el az ételt. Egyes források szerint mindez az ősi perzsa szokásokra vezethető vissza.

* * *

A gyerekek megkérdezik ezt is: „Más estéken egyszer sem mártjuk be az ételt. Ezen az estén meg kétszer is?” Egy jellegzetessége a Széder estnek, hogy a különböző eseményeket jelképező ételeket mártogatják.[3] Ezért mondja Jesua (Jézus): „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” (Mt. 26, 23. – Károli)

A tálban talán akkoriban is sós víz lehetett, mint a mai Szédereken. A sós víz a könnyeket jelképezi, amelyeket a nép hullatott az egyiptomi rabszolgaságban. Napjaink Széder estjein ebbe mártják bele a kárpászt[4], ami a tavaszt, termékenységet, örökké megújuló reményt képviseli.

A könnyek, a szenvedés, aminek mélységét megjárta a zsidó nép Egyiptomban, elhozta számukra a szabadságot. „Látva láttam népem szenvedését, amely Egyiptomban van és hallottam jajkiáltásukat gyötrőik miatt, mert ismerem fájdalmaikat. És leszállottam, hogy kiszabadítsam őket Egyiptom kezéből…” (II. Móz. 3, 7) – mondta az Örökkévaló Mózesnek, amikor elküldte őt Egyiptomba.

A héber kontextusba helyezett szöveg[5] szerint a Messiás így szólt: „…aki a maceszét (pászkáját) a tálba mártja velem”. Jesua (Jézus), mint az élő macesz (élő kenyér) szimbolikusan itt saját magát „mártotta  be.” Hisz Jesuának (Jézusnak) a következő napon alá kellett merülnie a „sós vízbe”, a könnyekbe, szenvedésbe, fájdalmakba.

A Messiás az, Akit a macesz[6] jelképez, Aki az Atya akaratából belemerült a fájdalmakba, a „sós vízbe”. Ő a Bárány, egyedül Ő méltó és képes arra, hogy ezt megtegye. Ő a Szabadító, a Megváltó. Talán nem véletlen, hogy a peszáhi vacsorán éppen a megváltásra utaló falat bemártásában kelt Júdás versenyre Mesterével. „Aki velem együtt mártja kezét a tálba…”

Ezzel a mozdulattal kifejezte tiszteletlenségét, és elárulta gondolatait, hogy szívében egyenrangúvá tette magát a Messiással. „Akkor a falat után bement abba a sátán.” (Jn. 13, 27a). A sátán elhatalmasodott Júdás felett, újra kimutatta féltékenységét az egyszülött Fiúra, az egyenrangúságának örökké benne égő vágyát. Ettől a pillanattól fogva szükségszerű volt Júdás árulása és bukása, amit Jesua (Jézus) jól tudott, és meg is prófétált az este folyamán: „… jaj annak az embernek, a ki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.” (Mát. 26, 24 – Károli)

* * *

A Széder este alatt négy pohár bort kell elfogyasztani. Részben e négy pohár adja meg a szertartás menetét. Mindegyik pohár egy „állomást” jelent a szertartásban. A poharak kiürítése előtt a hagyomány szerint mindig áldást mondanak, hálát adnak az Örökkévalónak. Az első poharat követő kelyheknél ez a következőképpen hangzik: Baruch Atah Adonai Elohénu Melech háolám bori pri hágáfen. (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ királya, aki a szőlő gyümölcsét teremti.)

Ahol Jesua (Jézus) az utolsó vacsorán poharat emel, ott rendre olvasható, hogy áldást is mondott (hálát is adott) előtte: „Aztán fogta a poharat, hálát adott, odaadta nekik, s azok mindnyájan ittak belőle. „Ez az én vérem – mondta nekik –, a szövetség vére, mely sokakért ontatik ki.” (Mk 14, 23-24 – Csia)

Minden bizonnyal ez a hálaadó áldás hangzott el a megváltás előtti Széderen is, mert Jesua (Jézus) következő mondatából (25. versben) kitűnik az áldás szófordulata: „Bizony azt mondom nektek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből többé addig a napig; amíg az Isten királyságában újra nem ihatok belőle.” (Mk 14, 25 – Csia)

A Talmud[7] szerint a négy pohár a négy kifejezést jelenti, amelyet a Tóra Izrael kiszabadítására használ:

“Én vagyok az Örökkévaló és (1) kivezetlek (hocéti) benneteket Egyiptom szenvedései alól és (2) megmentelek (hicálti) titeket rabszolgaságukból és (3) megváltalak (gáálti) titeket kinyujtott karral és nagy ítéletekkel. És magamhoz (4) fogadlak (lákáchti) benneteket népül és Istenetek leszek…” (II. Móz. 6, 6-7 – Hertz)

Lukács evangéliumában követhető, hogy e tekintetben miként zajlott az utolsó vacsora. A Széder esten két pohár bort fogyasztanak el a vacsora előtt, kettőt utána. A vacsora a központi eseménye az estének, hiszen az Örökkévaló parancsolata a megemlékezés mellett főként a kovásztalan kenyér fogyasztása és a pászkabárány elfogyasztása volt.

A Lukács evangéliuma a 22. fejezet 17-18 versében így ír: „Azután a poharat fogta meg, és hálát adván így szólt: „Vegyétek ezt és osszátok el egymás között. Azt mondom ugyanis nektek, hogy mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből…”(Lk. 22, 17-18 – Csia) Az e versben említett pohár az első vagy a második lehetett. A vacsora elfogyasztása előtti poharak egyike.

Ezt követte a vacsora, a kenyér megtörése, amelyben Adon Jesua (az Úr Jézus) a testét mutatta fel. „Ezután megfogta a kenyeret, hálát adott, megtörte s odaadta nekik ily szóval: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek a rólam való megemlékezésül.” (Lk. 22, 19 – Csia)

A vacsora után a harmadik poharat a 20. vers említi: „Estebéd után éppen úgy fogta a poharat is, és ezt mondta: „Ez a pohár értetek ömlő vérem által az új szövetség.” (Lk. 22, 20 – Csia)

A megváltás pohara a harmadik pohár, hiszen a Talmud erre a pohárra ezt az Igét vonatkoztatja: „…és (3) megváltalak (gáálti) titeket kinyujtott karral és nagy ítéletekkel.” (II. Móz. 6, 6 – Hertz)

Ezt nevezi Pál a levelekben az áldás poharának: „Az áldás pohara, melyet megáldunk, nem a Krisztus vérének közössége-e, a kenyér, melyet megtörünk, nem a Krisztus testének közössége-e?” (1 Kor. 10,16 – Csia)

A Messiás az egyiptomi kivonulásra emlékezve emelte fel a megváltás poharát, és ebben adta meg az Úrvacsorát. Ebbe a kehelybe emelte bele az Ő kelyhét, ami már az Ő vérével volt tele. Ezzel Jesua Maga üzeni azt, hogy egy kehely van. Egy a megváltás. Ő az előképben akar kiteljesedni, nem függetlenítette Magát ettől, és nem is emelkedett fölé.

Egy kehely van, egy ünnep, egy nép (Jn. 11, 52; 17, 11. 21-23), „…egy akol, és egy pásztor.” (Jn. 10, 16) Nincs értelme zsidó peszáhról, és keresztény húsvétról beszélni, hogy ha Jesua (Jézus) egy ünnepet ült meg, nem kettőt.

* * *

Amit lehet látni a vacsora menetében a kelyhek kapcsán, az igaz a megtört kenyérre, maceszre[8] is. A Messiás teste, amit minden Úrvacsora alkalmával felmutatunk, valószínűleg a Széder esten „elkülönített” pászkának, az afikománnak felel meg.

A kovásztalan kenyér fogyasztása önmagában véve az Örökkévaló parancsolata, melyet Széder estén meg kell cselekedni: „És egyék a húst azon az estén tűzön sütve; kovásztalan kenyérrel…” (II. Móz 12, 8; vö. 12, 18) De az este folyamán van egy darab pászka, amit külön fogyasztanak el. Ezt a pászkát a kiadós vacsora előtt félreteszik, és csak a vacsora után önmagában fogyasztják el. A Templom lerombolása utáni időktől fogva, amióta nem áldoznak bárányt, az afikomán jelképezi az áldozati húst. Ezt a maceszt (pászkát) tehát a bárány helyett fogyasztják el. El szokás rejteni ezt a pászkadarabot, és a gyerekek feladata, hogy megtalálják. Így ez az elrejtett pászka, mint ahogy a Jesua is rejtve van elölünk mindaddig, amíg gyermeki lelkülettel nem keressük. Elfogyasztásával zárul az étkezés, ezután már nem esznek több ételt az estén.

Kevin Howard a következő magyarázatot adja az afikomán jelentőségéről, és helyéről[9]:

„Először is az afikomen szertartása Jézus idejében még nem volt szokás. Csak a későbbiek során került be a Páskába. Az első században a vacsora során elfogyasztott utolsó szilárd étel a bárány volt. A rabbinikus hagyomány is azt tartja, hogy mivel jelenleg az afikomen a bárányt jelképezi, ezért mindenkinek kötelező enni belőle.

Másodszor, régóta óriási vita dúl a rabbik között az afikomen szó jelentése kapcsán. A probléma igen összetett, lévén hogy afikomen szó egyszerűen nem létezik a héber nyelvben… Az egészben az a legelképesztőbb, hogy az afikomen az egyetlen görög szó (Jézus idejében a görög volt a világnyelv), amely a páskaszéder szókészletébe bekerült. Minden más héberül van. A keresett szavunk a görög ikneomai ige második aorisztosza. A jelentése hátborzongatóan izgalmas. Azt jelenti: eljöttem…

Egyenesen tragikus, hogy napjaink több millió zsidó otthonában világszerte a páskaszertartás leghomályosabb ceremóniája, az afikomen szolgáltatja az egész számára a legfőbb és legerőteljesebb jelentést. Az afikomen, az „eljöttem” évente arra emlékeztet, hogy a Messiás, az igazi pászkabárány már eljött.

Így azután évről évre vékony gyermekhangok töltik be az estét: „Miben különbözik ez az este?” Az afikomen bizonysága pedig válaszként ott visszhangzik a csendben: „Eljöttem.””

* * *

Van az utolsó vacsora leírásában két Ige, amelyek azt mutatják, a peszáhnak még be kell teljesednie. A Messiás e szavainak jelentősége is a Széder este lefolyásának ismeretében körvonalazható jobban.

„Akkor így szólt hozzájuk: „Nagy volt bennem a vágy arra, hogy mielőtt szenvednék, ezt a pászkát elköltsem veletek. Mert azt mondom nektek, hogy többé nem eszem abból, amíg az az Isten királyságában el nem jut a teljességre.” Azután a poharat fogta meg, és hálát adván így szólt: „Vegyétek ezt és osszátok el egymás között. Azt mondom ugyanis nektek, hogy mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből addig, amíg az Istennek királysága el nem jő.” (Lk.. 22, 15-18 – Csia)

Jesua (Jézus) szavai szerint be kell teljesülnie a peszáhnak, el kell jutnia a teljességre. A szinoptikus evangéliumok mindegyikében szól Jesua (Jézus) arról, hogy csak akkor iszik majd a szőlő gyümölcséből, ha az Istennek királysága, Atyja országa eljön. Jesua (Jézus) csak ott akar inni a szőlő gyümölcséből a tanítványaival. „…nem fogok inni addig a napig, melyen majd veletek együtt annak új terméséből fogok inni Atyám királyságában.” (Mt. 26, 27b – Csia)

Jesuának (Jézusnak) e kijelentése a negyedik (ötödik) pohárhoz kapcsolható. A messiási mozgalom Széder estéin a negyedik vagy az ötödik poharat azonosítják azzal a kehellyel, amit a Messiás nem ivott ki. Isten Igéjéből nem olvasható ki, melyik volt ez a ki nem ivott kehely, de nagyon valószínű, hogy a negyedik.[10]

A zsidó hagyomány ugyan említ egy ötödik poharat is. Ez Illés pohara, amelyet nem isznak ki a vacsora alatt. A hagyomány szerint Illés, a Messiás előhírnöke, és eljövetele a száműzöttek visszatérését és az ország, a királyság helyreállítását hozza el. Nagyon valószínű azonban, hogy Jesua (Jézus) idejében ez a tradíció még nem élt, csak a Templom lerombolás után keletkezett.

A négy pohárra a II. Mózes 6, 6-7-ben szereplő ígéreteket vonatkoztatják.[11] A rabbinikus hagyomány szerint az ötödik pohár a fenti Igéket követő ígéretet testesíti meg: “És beviszlek (héveti) titeket abba az országba, amelyre felemeltem kezemet…” (II. Móz. 6, 8 – Hertz) A Széder estén nem isszák ki ezt a poharat, de Illésre várakozásul kinyitják az ajtót, hogy jöjjön…

E negyedik (ötödik) pohárban fejezhette ki Jesua (Jézus) is, hogy eljön majd a várva várt idő. Eljön Isten királysága, az Atya királysága. Eljön az az idő, amire az apostolok vágyakoztak: „Uram, a mai időben állítod-e helyre Izráelnek a királyságot?” (Csel. 1, 6 – Csia). Lesz egy olyan beteljesült végső peszáh, ahol Isten királysága eljut a teljességre, és ott majd a Messiás újra elfogyasztja pászkabárányt, és iszik tanítványaival a szőlő gyümölcséből.

Jesua (Jézus) szavai és cselekedetei szerint az Atya elkezdett egy szabadítást a földön a peszáh ünnepében. Ezt a Messiásban terjesztette ki, tette mindenki számára megváltássá. De a peszáh még nem teljesült be. A keresztények által ünnepelt húsvét az Egyiptomból való megszabadulás megerősített, kiteljesedett ünnepe, ami azonban még mindig nem hordozza a teljességet. A kereszténység a húsvét kapcsán általában nem várja a beteljesedést, nem érzi ennek a szükségét és súlyát. Pedig ez az ünnep a zsidóknak adott peszáhban született, és az Atya a peszáhban is akarja teljessé tenni Isten királyságában.

* * *

Egyedül a János evangéliuma szól arról, hogy Jesua (Jézus) megmosta a tanítványok lábait. Lukács pedig arról számol be, hogy a tanítványok közt az utolsó vacsorán versengés támadt. „Támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak.” (Lk. 22, 24 – Károli) A Messiás jól ismerte a tanítványai szívét, és elképzelhető, hogy az volt a válasza, hogy levette felsőruháját, vette a törülközőt, és elkezdte mosni a tanítványok lábait. A kelet-európai ortodox zsidók ma is gyakorolják ezt a szokást. A legfiatalabb szolgálólány a családban a szeretet kinyilvánításaként megmossa a családtagok lábait. Jesua (Jézus) ezt a szolgai szerepet veszi magára, amikor a tanítványai szívében még mindig az a kérdés, hogy „…ki tekinthető köztük nagyobbnak.” A megfeszítés, és a megveretés óráit nem számítva talán itt emelkedik Jesua (Jézus) alázata a legmagasabbra az övéivel szemben. „…hanem a ki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a ki legkisebb; és a ki fő, mint a ki szolgál.” (Lk. 22, 26b – Károli)

Más fényben is értelmezhető a Mester e cselekedete. A lábuk megmosásával bizonyos értelemben a papi szolgálatra készítette fel a tanítványokat. Hiszen az apostolok lettek a pünkösdi Szent Szellem kiáradása után a „főpapság”. A Tórában Áronnak és fiainak megparancsolja az Örökkévaló, hogy a szolgálat megkezdése előtt tisztítsák meg magukat:

„Midőn belépni készülnek a találkozás sátorába, mosdjanak meg vízzel, nehogy meghaljanak; vagy amikor odalépnek az oltárhoz, hogy szolgálatot teljesítsenek, hogy égőáldozatot mutassanak be az Örökkévalónak, akkor mossák meg kezüket és lábukat, nehogy meghaljanak és legyen ez nékik örök törvényül, neki is és ivadékainak is nemzedékeiken át.” (II. Móz. 30, 20-21 – Hertz vö. 30, 19)

A Messiás így bocsátotta útjára az új szövetség papjait.

* * *

A Széder dicséretek éneklésével végződik. A zsidóság nagy zarándok ünnepein[12] a hagyomány előírásai szerint elénekli a Hállél zsoltárokat. A Hállél zsoltárok közé tartozik a  113-118 és a 136. zsoltár. A héber Hállél szó dicséretet jelent. E szó jelenik meg dicséretekben, imádságokban gyakran használt Hallelujah-ban, ami annyit jelent „Dicsérjétek Jahvét!”.  A Hállél zsoltárokat az Örökkévaló imádata, magasztalása tölti ki. A 136. zsoltárban például 26-szor hangzik fel, hogy „örökkévaló az Ő kegyelme.” A peszáh ünnepe dicséretekkel, e zsoltárokkal végződik[13], de elhangoznak még egyszerű, de mély tartalmú dalocskák és más énekek is.

Így válik érthetővé, hogy miért dicséreteket énekelve fejezték be a vacsorát a tanítványok. „És dícséretet énekelvén, kimenének az olajfák hegyére.” (Mt. 26, 30 – Károli

„Milyen elgondolkodtató csupán néhány órával azelőtt, hogy Jézust elárulták és keresztre feszítették, tanítványaival együtt a 118. zsoltárt szavait énekelte: „A kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen! Ó, Uram, segíts most; ó, Uram, adj most jó előmenetelt! Áldott, aki j az Úrnak nevében; áldunk titeket, akik az Úr házából valók vagytok.” (22-26. vsz.)”[14]

* * *

Ha átolvassuk a Máté evangéliumának viszonylag rövid leírását az utolsó vacsoráról, akkor szinte minden versben a Széder nyomaira bukkanunk, amit Jesua (Jézus) maradéktalanul megtartott. Jesuának (Jézusnak) így volt kedves a világ megváltását elhozó peszáh, mert tudta, hogy a fenti hagyományok megtartásával Isten előtt jár. Az Atyát tiszteli meg azzal, hogy az ünnep hagyományos elemeit megőrizve tesz újjá mindent.

Az utolsó vacsorán a Széder eseményei Máté evangéliuma (Mt 26, 20-30 – Csia) szerint:

Felhasznált Bibliafordítások:

Hertz Biblia (Mózes öt könyve és a haftarák); Csia Lajos Újszövetség fordítása (A puszta létnél többet); Károli Biblia; Kecskeméthy István Bibliafordítása, Complete Jewish Bible (David H. Stern)

Az írás Jurek Schulz észrevételeinek felhasználásával készült.