A megbékélés kapujában

Gail Harris

Ezt az írást Izráel Istenének és a zsidó népnek ajánljuk. Hálát adunk az Úrnak, hogy megnyitotta szíveinket a kijelentés előtt, amely megmutatta az Ő mély, soha véget nem érő szeretetét népe iránt.

Prológus

Amikor Uli Eiwen, az ausztriai Bécsújhelyen (Wiener Neustadt) szolgáló Helmuth Eiwen lelkipásztor felesége tizenhat éves volt, nagyon fontos elhívást kapott az Úrtól. 1961-ben, egy svájci látogatás során éppen egy diabemutatót nézett Izraelről. Az egyik képen a Haifa mellett emelkedő Kármel-hegy volt látható, melynek látványa hirtelen nagyon mélyen megérintette. Elmondása szerint olyan volt, mintha egy hang szólalt volna meg a bensőjében: „Ez a te elhívásod.” A szobájába ment, és letérdelt imádkozni. Ezt mondta: „Jézusom, ha ez Tőled volt, kérlek, mutass nekem valamit a Te Igédből.” Ezékiel könyvénél nyitotta fel a Bibliát, és szeme a második rész harmadik versére esett, ahol a következőt olvasta:
„… Izráel gyermekeihez küldelek téged.”
Amint tovább olvasta, mit mondott az Úr Ezékielnek, a negyedik vers emelkedett ki számára a szövegből, ahol a következő található:
„Hozzájuk küldelek, és ezt mondjad nekik:
»Így szól az Úr Isten«.”
A harmadik részben — a negyediktől a hatodik versig tartó szakaszban — megmutatta neki az Úr azt is, ami csak később nyert nagy jelentőséget, mert az üzenet világos értelme még sok-sok évig nem vált számára nyilvánvalóvá. Az ötödik versben a következőt találjuk:
„Mert nem ismeretlen beszédű és nehéz nyelvű néphez küldelek, hanem Izráel házához.”
Uli nagyon fiatal volt még ekkor, de Jézus igazi szerelmese. Ezt válaszolta: „Igen! Ha Te akarod, megyek.” Ezután az ima után lefeküdt aludni. Másnap reggelre az Úr jelenléte töltötte be a szobáját. Olyan rendkívüli békesség volt abban a helyiségben, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt. Egyszerűen meg sem tudott mozdulni. Egy idő után, ahogy ez a jelenlét visszavonult, az Úrtól való mély szeretet maradt ott benne Izráel népe iránt. Különös módon életében nem találkozott zsidóval, még csak nem is látott egyet sem. Hazaérkezve Ausztriába kutatni kezdett utánuk, de a környezetében nem talált senkit, aki zsidó lett volna.
Ezután jelentkezett egy ausztriai bibliaiskolába, mert úgy döntött, hogy Izraelbe megy. Ezt követően találkozott Helmuth Eiwennel, a lelkipásztori szolgálatra készülő diákkal, és beleszeretett. Ez nagyon nagy kísértést jelentett számára, mert Helmuthnak semmi különöset nem jelentett akkoriban a zsidó nép, és nem érzett elhívást az irányukban. Emiatt Uli sokat emésztette magát mialatt Helmuthtal járt. Az udvarlás öt évig tartott, míg végül összeházasodtak. A szellemi harc azonban továbbra is folyt köztük, ha Izráel és a zsidó nép ügye került szóba. Az asszony tudta, hogy Isten a zsidó néphez hívja, de Helmuth ezt mondta neki: „Mit csináljak én lelkészként Izraelben? Nincs elhívásom feléjük, és nincsenek igazán a szívemen sem.” Miután összeházasodtak, Uli továbbra is bűnösnek érezte magát, hogy elárulta, és talán el is veszítette elhívatását. Igen nehéz időszak volt ez!
1980-ban, tízévi házasság után egy Messiás-hívő (Jézus-hívő) zsidó asszony mindkettejüket meghívta Svájcba, hogy vegyenek részt egy egyhetes szemináriumon. Addigra Helmuth egy kis osztrák város lutheránus lelkésze lett. A Svájcban töltött hét során õ is és felesége is részesült a Szent Szellem keresztségében. Egy szempillantás alatt – amint Isten Szelleme rájuk szállt –, Helmuth beleszeretett a zsidó népbe. Még csak szó sem volt a szemináriumon erről a témáról, mégis betöltötte ez a természetfölötti szeretet, és ettől kezdve Helmuth nyitottá vált arra, hogy meglássa, mit cselekszik Isten a zsidó néppel és Izráellel. Csatlakozott Ulihoz az elhívatásban.
Három évvel később Helmuth és Uli különös dolgot élt át. Evangélikus gyülekezetük éppen úrvacsorát tartott. Az emberek félkörben álltak az oltárnál. Uli lefelé nézett a földre, és hirtelen egy horogkeresztet vett észre a padló egyik kövén! Megdöbbent! Aztán megint odanézett, de már nem látta. Látomás volt. Megbeszélték a dolgot Helmuthtal, és imádkoztak is ezzel kapcsolatban. Röviddel ezután Ulinak újabb látomása volt. Ez alkalommal evangélikus templomuk tornyát látta. Úgy nézett ki, mint egy börtön, a tetején pedig szintén egy horogkereszt volt! Úgy érezték, az Úr mutatni akar nekik valamit az akkoriban lakóhelyükül szolgáló város lutheránus templomáról.
Egyetlen idős zsidó asszonyt ismertek, aki hitre jutott Jézusban, és most a gyülekezetük tagja volt. A második világháború folyamán is abban a városban élt. Megkérték, hogy beszéljen nekik róla, mi történt a templomukkal a háború során, és az azt megelőző időkben, hogy ők odaérkeztek volna. Az derült ki, hogy ebben a gyülekezetben nem igazán utasították el Hitler befolyását, néhány fontos ember a tagságból pedig személy szerint is a hatása alatt állt.
Helmuth lelkészt és feleségét az Úr rávezette valamire, amit meg kellett tenniük. Összehívtak körülbelül tíz embert a gyülekezetből, komolyan elkötelezett hívőket, akik egy imacsoport tagjai voltak. Bementek együtt a templom épületébe, és bezárták belülről az ajtót, hogy senki más ne tudja, mi történik ott. Ezután imádkozni kezdtek az oltárnál, megvallani azokat a bűnöket, amelyeket atyáik és gyülekezetük tagjai a zsidó nép ellen elkövettek.
Néhányan az imacsoportból idősebbek voltak, és átélték a náci időket. Mindnyájan rájöttek, hogy van valamilyen szellemi blokád városuknak e lutheránus temploma fölött, de az Úr azt is megmondta nekik, hogy hatalmat kapnak ennek az akadálynak az leküzdéséhez. Sírva vallották meg együtt a bűnöket, bocsánatot kérve az Úrtól és könyörögve az áttörésért.
Ettől a naptól fogva a város evangélikus gyülekezete elkezdett megváltozni. Újabb és újabb megtérők támadtak, és az emberek személyes hitélete átalakult. Sokan ezeknek az 1983-as napoknak a résztvevői közül ma Helmuth lelkipásztor új gyülekezetének tagjai. Az Úr világossá tette a számukra, hogy nagyon fontos megtisztítani kapcsolataikat a zsidó néppel — visszatekinteni a múltba, és tanulni a történelemből. Helmuth lelkész és felesége rájöttek, hogy rendkívül lényeges összefüggés van az egyház áldásban való részesedése és a zsidó néphez való viszonya között.
Ez az 1983-as esemény a következő lépés előkészítője volt, melynek a körülbelül tizenhat kilométerre levő Bécsújhely városában kellett megvalósulnia.
1990-ben Helmuth Eiwen, az evangélikus egyház korábbi lelkipásztora és felesége, a neukircheni Uli felekezeten kívüli közösséget alapítottak, amelyet Ichthys [Ikthüsz] Gyülekezetnek neveztek el.
Egy alázatos lelkipásztor és felesége, majd később egy egész közösség prófétai irányíttatásának és fenntartás nélküli engedelmességének lenyűgöző története ez, akik odaszánták magukat azért, hogy meghallhassák és követhessék az Úr hangját, bármire is hívja, bárhová is küldi őket.
Két éven keresztül egy Bécstől és jelenlegi bécsújhelyi összejöveteli helyüktől félórányira lévő faluban találkoztak. Rövidesen azonban túl kicsi lett az ottani hely számukra, és elkezdték imában azzal a kérdéssel keresni az Urat, hová menjenek tovább. Úgy érezték, Isten egészen világossá tette a számukra, hogy ez a hely Bécsújhely, és hogy ott kell felépíteniük gyülekezeti házukat. Ez különösnek tűnt, mivel csak egyvalaki lakott abban a városban a gyülekezetükből.
Két év telt el, mire végre tudták hajtani a költözést, de ez alatt az idő alatt is, az Úr hívásának megfelelően, nagy buzgalommal imádkoztak Bécsújhelyért. Ez a város ugyanis szellemileg nagyon száraz hely volt, több csoport vallott már kudarcot, amely hosszú ideig próbált ott gyülekezetet alapítani. Eiwen lelkipásztor és Uli megkérdezték Istent: „Mi a gond ezzel a várossal?” Mivel az Úr terve volt, hogy odamenjenek, és nem a sajátjuk, tudniuk kellett, miért látszik úgy, mintha egy sötét felhő lebegne a város felett, és hogy ezt a felhőt hogyan szakíthatják át.
Egy imaalkalom során Isten különös dolgot mondott nekik. Hogy úgy akar ráfeküdni erre a városra, és betakarni azt, ahogy Elizeus tette a halott fiúval – kezét kezére, száját szájára téve (2. Királyok 4,34-35. – a ford.) Ez azt jelentette számukra, hogy mint Krisztus testének, nekik kell erre a városra ráfeküdniük. Megkérdezték tehát: „Hogyan tehetjük ezt meg? És Urunk, kérünk, mondd meg mi a baj ezzel a várossal?”

Feltárul a múlt

Uli következő látomása kisebb volt az előzőeknél. Egy könyvet látott nagy sötétségben. Igen fekete volt, csak a széleit láthatta. Aztán egyszer csak ragyogó fényesség támadt, és megvilágította a könyv egy részét. Egy idő múlva Uli felismerte, hogy Bécsújhely régi városfalának egy bizonyos része az, amit ott lát.
„Tudtam, hogy van ott valami, de nem tudtam, mi az. Az volt az érzésem, hogy a sötétség a könyv körül e város történelmének egy sötét és gonosz szakaszát fejezi ki. A ragyogó fényesség pedig rávilágított a gyökerekre, ahol a magyarázat található.”
Másnap Helmuth és Uli elmentek a városfalnak ahhoz a részéhez, amely az álomban megjelent. Hat zsidó síremléket találtak a falba építve. Mellettük a következő felirat volt olvasható: „Ezek a sírkövek Bécsújhely egy régi zsidó temetőjéből származnak, amelyet 1496-ban zártak be.” Izgatottak lettek, mert érezték, hogy az Úr immár nyomra vezette őket. Következő lépésként a könyvtárba mentek, és elkezdték kutatni a történelemkönyveket, hogy feltárják, mi történt 1496 körül. Felfedezték, hogy ebben az időszakban Bécsújhelyen egész Ausztria második legnagyobb zsidó közössége élt. A város akkoriban igen szép helyként volt ismeretes, I. Miksának (Maximilian), a Habsburg Birodalom uralkodójának kedvenc tartózkodási helye volt.
Megdöbbenten olvasták, hogy 1496-ban I. Miksa császár kiadott egy rendeletet, mely szerint: „Minden bécsújhelyi zsidónak végleg el kell hagynia a várost, és soha örökké vissza oda nem térhetnek”. Helmuth lelkész és felesége ekkor értették meg, hogy ez egy átok, mely ránehezedik a városra. A rendeletet követő háromszáz évben a zsidó lakosságból senkinek sem engedték meg, hogy ott telepedjék le. Néhányan bemehettek ugyan a városba, de csak a nap egy bizonyos órájában, kereskedni. Lakniuk és megszállniuk a városfalakon kívül kellett. A rendelettől számított százötven éven belül Bécsújhely egész városa súlyos szellemi, kulturális és pénzügyi hanyatlásnak indult.
Csak a múlt században engedtek végül őket visszatérni, és a közösség nagyon gyorsan fejlődni is kezdett. A második világháború előtt ezerkétszáz zsidó élt Bécsújhelyen, ami Ausztria negyedik legnagyobb zsidó közösségének helyévé tette a várost. 1938-ban azonban a nácik hatalomra jutásával a teljes zsidó közösséget elpusztították. Többségük koncentrációs táborokban lelte halálát. Csak kevesen menekültek el időben, mert a többség azt gondolta, „nem lehet annyira szörnyű egy ilyen láger”. Utána pedig már túl késő volt. Sok gyereket elválasztottak a szüleitől, és más helyre szállítottak, aztán a szülőket koncentrációs táborokba küldték, ahol aztán a legtöbbjük meghalt. Helmuth lelkész és felesége ebben újabb szellemi erődítményt ismert fel a város felett, ami a zsidók ellen akkoriban elkövettek bűnök következménye volt.
Összehívták a gyülekezet vezetőségét, és Istenhez kiáltottak bocsánatért. Kérték, hogy vegye le az átkot a városról. Helmuth pásztornak és feleségének azonban ez után az imaalkalom után sem volt békessége. Úgy érezték, Isten azt mondja nekik, amit tettek, még nem elég. Valami olyasmire is szükség lesz, amit nem rejtenek zárt ajtók mögé, amit mások is látnak. Ekkor formálódott ki az elképzelés, hogy meghívjanak néhány ausztriai zsidót, és egy arra adott időpontban, a megfelelő keretek között bocsánatot kérjenek tőlük. Aztán Uli újabb látomást kapott, amely kapcsolódott az azt megelőzőhöz:
„Egy fát láttam a városfalnál a sírkövek előtt — hangzott a beszámoló. Az Úr azt mondta, ez a fa a „Gyógyulás Fája” e város a számára. Az érdekes az volt ebben a fában, hogy nagyon-nagyon öreg gyökerei voltak. És ezek közé a gyökerek közé egy fiatal fa volt ültetve. Láttam a fában az életet, amely mint a vér lüktetett rajta végig. Úgy éreztük, az Úr ezt mondja: „A gyökerek, amiket itt láttok, Ábrahám ötszáz évvel korábban elvetett magvából valók. A fiatal fa Krisztusnak ebben a városban levő teste, amely gyógyulást hoz a városnak és a zsidóknak”.*

A terv működésbe lép

1993-ban egy barátjuk, akinek már működő szolgálata Kansas City-ből eredt, körülbelül huszadmagával meglátogatta a bécsújhelyi Ichthys Gyülekezetet. Mindnyájan összegyűltek imádkozni az új, még be sem fejezett épületben. Az imaalkalom alatt a férfinek látomása volt. Zsidó követeket látott a világ minden részéről Bécsújhelyre érkezni. Nagyon szépen voltak öltözve, mint akik fogadásra mennek, aztán látta őket ott, abban az épületben, amint gyümölcslevet isznak. Azt mondta, szó fog származni ebből a városból, és el fog jutni a zsidókhoz a világ minden táján. Ez a kijelentés rendkívüli jelentőségű volt az Eiwen házaspár számára, mert saját közösségükön kívül senkinek sem beszéltek arról, amit az Úr nekik a zsidókat illető munkájáról mondott. Szolgáló barátjuk nem ismerte a részleteit annak az ügynek, amiről nekik beszélt.
Ez volt az a pillanat, amikor végre teljesen megértették, mit mond nekik az Úr. Nem más volt a dolguk, mint megkérni azokat a bécsújhelyi zsidókat, akik túlélték a vészkorszakot, és a világ minden táján szétszóródva élnek, jöjjenek vissza Bécsújhelyre, hogy a szemükbe nézve kérhessenek tőlük bocsánatot mindazért, amit velük a városukban tettek. Persze valamennyi túlélő gyermek volt 1938-ban, így amikor Eiwenék nekiláttak a nevek és címek felkutatásának, az igen nehéznek bizonyult. De Isten közbeavatkozására csoda történt: sikerült megszerezniük az egyik izraeli zsidó címét. Amint később megtudták, ez az ember a város utolsó főrabbijának családjába született Bécsújhelyen.

Íme elkezdődik…

Helmuth lelkész és felesége Izraelbe utazott, hogy találkozzon ezzel az emberrel. Az egész történetet elmondták neki, pontosan úgy, amint az megesett. Azt akarták, hogy megtudja, nem a saját ötletük mindez, Izráel Istene helyezte a szívükbe. Elmesélték, hogyan szólt nekik az Úr: kérjék a bécsújhelyi zsidók bocsánatát azokért a dolgokért, amiket ellenük a szülővárosukban elkövettek. Nem csak Bécsújhely lakossága, hanem a keresztények nevében is, mert az egyház nagyon is része volt a zsidóüldözésnek – ami nemcsak abban a városban, hanem Európa más részein is végbement. Elbeszélésük közepe táján kérdezgetni kezdték: „Érti, hogy miről beszélünk?” Ekkor ébredtek rá, hogy ortodox zsidóval van dolguk, aki hisz az álmokban és látomásokban, hiszen népe bibliai történelméhez tartoznak. Mindnyájan elámultak azon, ahogy a Szent Szellem egy szempillantás alatt összeforrasztotta őket egymással. Megkérdezték, hajlandó lenne-e Bécsújhelyre látogatni a többi onnan származó izraeli társaságában – akiknek szintén igyekeztek kideríteni a tartózkodási helyét, hogy őket is meghívják, hogy tőlük is szemtől szembe kérhessenek bocsánatot.
Beszélgetés közben meglepve szereztek tudomást arról, hogy új barátjuk huszonöt másik, bécsújhelyi zsidó nevének listájával rendelkezik. Azt is elmondta nekik, hogy kilenc másik tudóssal együtt meghívást kaptak az osztrák kormánytól, hogy menjenek el egy díjat átvenni. A többiek el is mentek, de ő lemondta a miatt, amit utoljára, még kisfiúként Bécsújhelyen hallott: „Ti zsidó disznók! Takarodjatok!” Amikor Ausztria következőleg hírt adott magáról, így szólt: „Jöjjön, és vegye át a díját!” Ő ezt nem érezte őszintének, mert a kettő között valami kimaradt; ezért nem volt hajlandó elmenni a díjátadásra. Azonban amikor Helmuth és Uli hívta, „Igen!-t” mondott. Mennyire elfogta őket az izgalom! Új ismerősük azonnal találkozót szervezett Haifában mindazoknak a bécsújhelyi zsidóknak, akik el tudtak jönni. Azt akarta, mondjanak el nekik is minden egyes részletet.
A következő hónapokban Eiwenék utat szerveztek Izraelbe a gyülekezetük számára, amire százhúszan jelentkeztek. Nem csak az országot tervezték bejárni, leginkább a bécsújhelyi zsidó túlélőkkel szerettek volna találkozni. Amikor Helmuth pásztor feleségével járt kint, nem kérte fel őket formálisan, hogy jöjjenek el Bécsújhelyre, azt feltételezte, mindnyájan megértették, és egyetértéssel fogadják a meghívást.
Ám mikor a gyülekezet felkerekedett, és találkoztak városuk hajdani lakosaival Észak-Izraelben és Jeruzsálemben, nem kis megrázkódtatás érte őket. Megtudták, hogy idős meghívottjaik megbeszélték egymással, és abban állapodtak meg, hogy mégsem mennek Bécsújhelyre. Helmuth ismét megpróbálta elmondani nekik, miért szeretnék vendégül látni őket. Így feleltek: „Ha a polgármester hívott volna meg minket, elmennénk, de olyan magánemberek költségére, mint önök, nem fogadunk el meghívást.” Mikor Helmuth lelkész tapintatosan éppen azt magyarázta nekik, hogy az egyház bűnössége és vétkei miatt akarják őket erre a visszalátogatásra meghívni, a zsidók az egész szobában szétszóródva ültek, a gyülekezet tagjai pedig közöttük foglaltak helyet. A pásztorból és a gyülekezet minden tagjából is csak úgy áradt Isten szeretete. Természetfeletti módon, egyetlen pillanat alatt, e zsidó túlélők mindegyikének szívében is teljesen megváltozott valami. Azt mondták, már látják, hogy nemcsak Helmuth és Uli szeretete az, amit éreztek, hanem az egész gyülekezeté. Ezért most már hajlandóak voltak eljönni.
Ekkor látta meg Helmuth pásztor és felesége, milyen becses Isten szemében ezeknek az idõs zsidóknak a megbékéltetése – annyira, hogy majdnem egy teljes gyülekezeti testet küldött egész Izraelig, hogy őket, az Ő népét megtalálják.

Isten prófétai akaratának végigjárása

Mielőtt ez az első csoport megjött volna (végül összesen három csoport érkezett), az Ichthys Gyülekezet vezetői megtettek még valamit. Közleményt adtak fel apróhirdetésként német nyelvű zsidó újságokban világszerte. A hirdetésben az szerepelt, hogy régi zsidó lakosokat keresnek az ausztriai Bécsújhelyről, hogy jöjjenek el, és látogassák meg városukat egy megbeszélt időpontban – akiket érdekel ez a lehetőség, írjanak nekik. Több mint negyvenen jelentkeztek. A válaszadók még további címeket is tudtak, így a gyülekezetnél mostanra körülbelül kilencven olyan, a világ különböző részén élő zsidó címe gyűlt össze, akik korábban Bécsújhelyen éltek. Úgy hiszik, megtalálták az ott született túlélők túlnyomó részét. A válaszolók mindegyikének hosszú levelet írtak, amelyben leírták, kik ők, hogy meg szeretnék hívni őket, és hogy miért.
1995 májusának utolsó hetében érkezett vissza szülőhelyére azoknak a túlélőknek az első csoportja – legtöbbjük ötvenhét év után először –, akik 1938-ban, gyermekkorukban hagyták el Bécsújhelyet. Harmincan voltak, de házastársaikkal és rokonaikkal együtt negyvenhárman jöttek el.
A hét során sokan elmondták az Ichthys Gyülekezet tagjainak, mennyire nehéz számukra újra betenni a lábukat erre a helyre. Az egyik asszony arról számolt be, hogy előzőleg egy hétig nem tudott aludni az odameneteltől való félelmében, annyira megrázta őt gyermekkorában az elűzetés, melynek emléke még mindig elevenen élt benne.
A gyülekezet rózsákkal várta őket a bécsi repülőtéren. Szállodai szobáikba kis ajándékokat helyeztek el üdvözlőkártyákkal, melyeken a következő igevers állt:
„Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet, szól Istenetek.”
A félelem hamar eloszlott. Olyan mértékben vonta őket egymáshoz a szeretet, amit nehéz volna leírni. Egy másik asszony egy nagy bécsi zsinagóga megtekintésekor a következőt mondta a főrabbinak: „A vészkorszak után nem hittem többé abban, hogy van Isten. De ennek a hétnek a során újra hitet találtam Istenben.” Sok hasonló bizonyságtételt lehetett hallani ezen a héten.
A polgármester meghívására egy középiskolába kísérték el őket, ahol a csoport tagjai beszámoltak azokról a dolgokról, amiket a háborúban átéltek. A hír a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül gyorsan terjedt, és az egész várost megindította, olyannyira, hogy azóta egy diákcsereprogram is létesült. 1996 októberében a Tel-Aviv melletti Bat Yam egyik középiskolájának huszonegy diákja utazott Bécsújhelyre. Most, e kiadvány írásának időpontjában, 1997-ben tervezik bécsújhelyi diákok, hogy Izraelbe mennek egy hétre. Mi több, szívükön viselik a gondolatot, hogy Bat Yammal testvérvárosi kapcsolat létesüljön.

Most pedig… szemtől szembe

A régen várt alkalomra annak a hétnek a csütörtökén került sor. Ünnepnap volt, az imaházat szépen feldíszítették, asztalokat tettek mindenhova. Az alkalmat Eiwen pásztor nyitotta meg, és köszöntötte a csoportot. Elmondta, hogyan sikerült az emberiség ellenségének Jézust a zsidó nép ellenségeként feltüntetnie, holott Ő valójában a zsidókért jött. A lelkipásztor sem tagadta meg Jesuába vetett hitét, és a gyülekezet tagjaitól is sok bizonyságtétel hangzott el, de Helmuth is és Uli is határozottan úgy érezték, nem az a feladatuk, hogy térítsék vendégeiket. Sokkal inkább, hogy ők maguk váljanak élő igévé. Aztán elérkezett a várva várt pillanat. Eiwen pásztor odaállt a zsidó túlélők kis csoportja elé, és szemtől szembe mondta azt nekik: „Kérünk, bocsássatok meg!”
A tizenéves fiatalok táncoltak a jelenlévőknek. Izraeli táncokat adtak elő – az egyik azzal végződött, hogy a táncosok egy gyönyörű Dávid-csillagot formáló alakzatban álltak meg. Sokak szívét mélyen megérintette ez, mivel azokra a táncokra emlékeztette, amelyekben maguk is részt vettek fiatalkorukban.
Amint a vendégek egyike, Miriam Yaron beszámolójából kiderült, az asszony még élénken emlékezett 1938-nak arra az éjszakájára, amikor őt és családját durván kirángatták bécsújhelyi otthonukból, és belökdösték a város már zsúfolásig megtelt zsinagógájába. Sírt a babái miatt, amelyeket otthon kellett hagynia. Először Bécsbe deportálták őket, ahol az elveszett babák után sóvárogva nap mint nap elment egy játékbolt kirakatához, ahol gyönyörű babák voltak a polcokon elrendezve. Édesapja megígérte, valahogy megtalálja majd a módját, hogy születésnapjára vehessen neki egyet.
A nagy napon egy gyönyörű, porcelánfejű baba feküdt a karjaiban. Ám nyolc nappal később megint hullottak a könnyei, mert a baba leesett a kemény padlóra, és eltört. Édesapja megvigasztalta, és elvitte egy babajavító műhelybe. Amikor a kislány visszament, hogy átvegye megjavított babáját, a műhelyben dolgozó hölgy „gyanút fogott”. Megkérdezte Miriamtól, zsidó-e, mire a gyermek, aki túl kicsi volt, hogy felfogja, mi is történik, így felelt: „Persze, zsidó vagyok.” A nő egy pillanatig zavartnak tűnt, majd az apja felől kérdezte, mondván hogy neki kék a szeme: „Õ nyilván árja, nem?” Amikor Miriam úgy felelt, hogy “bizony, az apám is zsidó”, a nő hirtelen fölkapta a babát, a gyermek arcába vágta, és így szólt: „Zsidó gyerekeknek nem javítunk babát!”
„Ebben a pillanatban” – szólt Miriam az őt hallgató csoporthoz –, „még gyermekként ragadták el tőlem teljesen az önbecsülésemet.” Azóta magába zárva hordta ezt az élményt, soha senkinek nem mondta el.
Az eset mégis örömteli módon zárult, mert a hét elején, az egyik gyülekezeti taggal egy kávé mellett üldögélve megosztotta a történteket, és nem sokkal később, egyik este, Eiwenné egy gondosan bebugyolált csomaggal ment oda hozzá. Amikor a hölgy a szobájában kibontotta, egy gyönyörűségesen szép, kézzel készített babát talált benne, amit Uli az azt megelőző évben kapott Valakitől. „Nekem adta azt a babát – mesélte Yaron asszony az egybegyűlteknek –, és ezzel a csodálatos tettel bezárult egy kör számomra. Ebben a gesztusban ismét megtaláltam a hitemet az emberi jóakaratban; és az önértékelésemet.”
Sok más történet is feltárult, mire mindhárom csoportot vendégül látták. Egy asszony a harmadik csoportból olyan élményekről számolt be egy orosz munkatáborban eltöltött tíz éves tartózkodásának idejéből – ahol kilenc éves korától tizenkilenc éves koráig tartották fogva –, amelyeket megemlíteni is túl szörnyű. Apja Dachauban halt meg. Mikor megérkezett Bécsújhelyre, mintha kőből lett volna az arca – néhány napon belül azonban elmondása szerint úgy érezte, mintha valami ragyogó fényesség áradt volna az életébe.
Egy másik izraeli vendég pedig ezt mondta: „Úgy érzem magam, mintha álmodnék. Isten olyan sok sebet meggyógyított bennem. Csak Isten tudhat ilyen csodát tenni! Olyan, mintha egy hűsítő tapasz volna a szívemen, ami gyógyít.”

A Sabbat

Körülbelül másfél évvel vendégeik látogatása előtt Isten adott Ulinak egy álmot:
„Zsidó istentiszteleten voltam, elöl egy menóra állt égő gyertyákkal. Az első sorban egy öregember felállt, és körülnézett, mintha keresne valakit. Intett egy tizenkét éves fiúnak, hogy jöjjön hozzá. A karjába vette, és ezt mondta: »Elfújhatod a gyertyákat. « Ekkor a fiú fújni elkezdett, de nem a gyertyák irányába, hanem az idős ember arca felé. Aztán együtt fújták el a menóra lángjait. Egy hangot hallottam, amely ezt mondta: »Az Atya lehelete adja meg a felhatalmazást a Fiúénak, hogy elfújja a gyertyákat.« Amikor gyertyákat fújnak el, az azt jelenti, hogy valami véget ér. Megértettük, hogy az idősebb férfi az Atyát jelképezi, a gyermek pedig minket, vagyis hogy Isten felhatalmazott minket, hogy véget vessünk e rossz fejezetnek a városunk történetében. Ez az álom segített, hogy a hitünk mindvégig magasan szálljon, amíg az előttünk álló eseményeket terveztük.”
Az utolsó főrabbi fiának az a külön kérése volt, hogy visszatérésükkor végezhessen egy sabbati szertartást, mert hogy együtt lesz több mint tíz zsidó férfi Bécsújhelyen. Helmuth és Uli úgy gondolták, a legjobb hely erre a sírkövek előtt volna a régi városfalnál, hiszen ott kezdődött az egész.
Néhány nappal az első csoport érkezése előtt telefonon kért még valamit a lelkipásztoréktól: „Elhozhatnám az unokámat is magammal? Épp most töltötte be a tizenkettedik évét.” Elmagyarázta, hogy az unokája két héttel azelőtt mondhatott először imádságokat a zsinagógában. Annyira vágyott rá, hogy együtt mondhassák el a szombati imádságokat a Bécsújhelyen tartandó istentiszteleten! A fiát is magával hozta – három nemzedék nőtt fel azóta, hogy az utolsó főrabbi elhagyta Bécsújhelyet. Isten látható jeleit adta mindannak, amiben korábban hittek – megértették, hogy Uli álma válik valóra. A sabbati szertartást a bécsújhelyi városfal előtt tartották. Úgy történt minden, mint az álomban, egészen addig a részletig bezárólag, ahogy a zsidó vendégek és gyülekezetük tagjai ültek… pontosan úgy, ahogyan akkor látta!
A szertartás után sabbati vacsora várta őket a szállodában. Hirtelen megmagyarázhatatlan öröm tört ki. Nem tudták leírni – mint valami robbanás, olyan volt. Énekléssel kezdődött. Aztán a férfiak fölálltak, és táncolni kezdtek. Az ablakok tárva-nyitva voltak a nagy hőség miatt, így mások is hallhatták az éneklést szerte a városban. Olyan nép hangja volt ez, amely szabadságot talált. Mindaddig el sem tudták volna képzelni még azt sem, hogy akár csak nevetni tudjanak ebben a városban. Az egyik feleség ezt mondta Ulinak: „Soha nem láttam még a férjemet táncolni!” Kitört köztük Isten öröme, és ők ott találták magukat a közepén!
Csoda volt az Ichthys Gyülekezet vendégeinek fogadásához szükséges pénzügyi feltételek teljesülése is. A repülőúthoz, a szállodai elhelyezéshez és étkeztetéshez szükséges összes pénz, egy kis adományt leszámítva, gyülekezetük tagjaitól származott. Valóban nem csak Helmuth és Uli szeretetéről volt szó, hanem egy egész közösségéről…

Június 6.

Három különböző alkalommal érkeztek hozzájuk a vészkorszak bécsújhelyi zsidó túlélői. A gyógyulás és az öröm hasonló megnyilvánulásai kísérték, és nagy hatással volt a városra valamennyi alkalom.
1995 augusztusában meglátogatta Eiwenéket ausztriai otthonukban egy barátjuk Kansas City-ből, aki egy nemzetközi szolgálat keretei között tevékenykedett. Egyik nap a reggelinél a vendég hirtelen ezt a dátumot látta keresztben Helmuth homlokára írva: „Június 6.”.
1984-ben, amikor Eiwenék voltak látogatóban a Missouri állambeli Kansas City-ben, a Metro Vineyard Közösségnél, egy asszony, aki sohasem találkozott még velük, de szolgálata szervezeti kapcsolatban állt azzal a közösséggel, így prófétált nekik: „Olyan emberek vagytok, akik egyetlen konkrét városért imádkoztok, de az egy előretolt helyőrség.”
Aztán mikor szabadságukat töltötték Angliában, kaptak egy prófétai emlékeztetőt, miszerint 1944. június 6-án a Szövetséges Csapatok normandiai partraszállása olyan betörési pontot jelentett, amin keresztül Észak-Európa fennmaradó része is elérhetővé vált. Helmuth pásztor úgy látja, olyanok ők is, mint egy csapat katona, akik a hátsó sorokból egyszer csak az élvonalba kerültek, és hídfőállást alkottak, mint Normandiánál a partraszállók. A The MorningStar Journal (Halnalcsillag Hetilap) egyik cikkéből – Dunkirk or Normandy (Dunkerque vagy Normandia) – az Úr két hadsereg képét mutatta be neki. Az egyik a visszavonulás mentalitásában él, a másikban pedig minden szívben ott a győzelem. A Normandiánál partraszálló szövetséges csapatok teljességgel hittek benne, hogy győzni fognak. A parancs az előretörés volt, és nem a meghátrálás. Az ellenség néhány kisebb győzelme nem volt más, mint kétségbeesett, utolsó levegő után kapkodás. A Szövetségesek végső győzelme bizonyos volt. Az Eiwen-házaspárnak is éppilyen szilárd meggyőződése, hogy létezik egy hadsereg, melyet Isten most épít ki, hogy vele szellemi áttörést hozzon.
Elizeus próféta, mikor feltámadásért kiáltott az Úrhoz, háromszor is ráborult a halott fiúra, akibe ezután visszatért a lélek (I. Királyok 17,21-22 – a ford.). 1996. június 6-án, hat évvel az Ichthys Gyülekezet alapítása, és ötszáz évvel a bécsújhelyi zsidók első kiűzetése után, egy, a meghívott túlélők harmadik csoportjával tartott összejövetelen, Eiwen pásztor harmadszor is elmondta az Úr által nekik szánt, gyógyító szavakat:
„Kérünk, bocsássatok meg!”
Az Ézsaiás 66:2b így szól:
„… De erre rátekintek; arra, aki szegény és töredelmes szívű, és remeg az én szavamra.”
Ez Helmuth lelkész és Uli legmélyebb vágya. Részét szeretnék képezni annak a munkának, amit az Úr végez a zsidók és pogányok megbékéltetésében.
1961-ben, amikor Ulit tizenhat évesen svájci tartózkodása során a Szent Szellem meglátogatta, ezt mondta neki Ezékiel könyvéből: „Izráel gyermekeihez küldelek téged”, ezt is mondta: „nem ismeretlen beszédű és nehéz nyelvű néphez küldelek, hanem Izráel házához.” Ma már tudja, kikhez hívta akkor Isten. A zsidók, akik hozzájuk érkeztek, majdhogynem jobban beszélték az ausztriai német nyelvjárást, mint ők maguk! Nem kellett héberül, angolul vagy bármilyen más nyelven beszélniük, csak saját német anyanyelvükön.
Uli a következőkről számolt be:
„Januárban Izraelben jártunk, és meglátogattuk az összes új zsidó barátunkat. Meghívták minden rokonukat és barátjukat az otthonaikba, húsz-harmincan is összegyűltünk alkalmanként. Beszéltünk nekik Istenükről, a Vészkorszakról és azokról a dolgokról, amelyek Izraelre várnak. Miközben Isten Igéjét olvastuk, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A csoportokban voltak olyanok, akik nem voltak hívők, és voltak szilárd meggyőződésű ortodoxok is, de mindnyájukat egyként rabul ejtette Isten Igéje, amit most gyermekkoruk német nyelvén hallhattak. Ámulatba ejtően nagy szeretet volt ott akkor jelen!
Figyelünk, hogy meghalljuk, amikor az Úr újból szól, mi a következő lépés. Komolyan hisszük, hogy a zsidó barátainkkal való találkozással új fejezet kezdődött. A megbékélés egy köre teljessé vált. Alig várjuk, hogy elmélyüljön ez a kapcsolat, és egyre jobban megtanuljuk a velük való azonosulást, hogy mind inkább segíthessük életüket szeretetünk és imádságaink által. Hogy így személyesebb és meghittebb módon ismerhessék meg Istenük szeretetét! Ez a mi szívünk kívánsága.”

◊ ◊ ◊

1996 szeptember 1-én férjemmel csatlakoztunk egy kis csoporthoz, mely az Eiwen házaspár vezetésével az ausztriai Bécsújhely régi városfalánál gyűlt össze a sírkövek előtt. Voltak ott Kansas City-ből és Nashville-ből is, éppen akkor érkeztek meg egy közbenjáró csoporttal Oroszországból, ahol orosz zsidók felé szolgáltak. Néhány amerikai és más országokból származó barát is jelen volt, akik ugyanazt a szellemi látást kapták arról, amit Isten e bécsújhelyi keresztény gyülekezettel és zsidókkal cselekszik Izráelért. Azon a délutánon valami történelmi jelentőségű dolog ment végbe, amiről nehezen tudnék beszámolni, de azért megpróbálom.
Eiwenék és az Ichthys Gyülekezet új zsidó barátaiktól egy ezüstből készült chanukkai menórát kaptak ajándékba. Nem volt meggyújtva június 6-a, a megbékélés ama bizonyos teljessé válásának napja óta. A kellő időre vártak, ami eddig a napig nem jött el. Mindegyikünk szívét, akik ez alkalommal a falnál összegyűltünk, korábban már mélyen áthatotta a zsidó nép iránti szeretet buzgalma. Ugyanazon hívásnak megfelelően cselekedtünk, mely arra indított minket, hogy vegyük ki a magunk részét a régi idők prófétái által Isten választott népe számára tett ígéretek beteljesedéséért való imádkozásból. Az Úr úgy vezetett bennünket, találjunk módot arra, hogy a világ különböző részeiről eljöjjünk, és csatlakozzunk ehhez a drága lelkészházaspárhoz és az esemény többi résztvevőjéhez Ausztriának e kicsiny városában. Isten Szent Szelleme által tudtuk, hogy ami az itt összegyűltek között történik, az igen nagy jelentőséggel bír Isten országában. Együtt álltunk a városfal előtt, és a szívünk csordultig telt attól, aminek tanúi lehettünk azokban a percekben.
Mikor Eiwen pásztor és felesége gyülekezetük többi vezetőjével és az amerikai szolgálatoktól érkezett barátaikkal arra készülődtek, hogy meggyújtsák a gyertyákat, erős szél fújt. Mi, többiek félkört alkotva álltunk meg körülöttük, és ekkor egy galambot pillantottunk meg, ahogy elszállt a fejünk felett. A gyertyák erős lánggal égtek. Nehezen formálódtak ajkainkon a szavak, mert egyre fokozódott a pillanat lenyűgöző méltósága és egyedülállóságának kinyilatkoztatása.
Elhangzott a 91. zsoltár, ami az aznapi dátumnak is – 9. 1. 96. – éppen megfelelt. A Felséges rejtekében lakoztunk, ahol az Úr még többet nyilatkozott ki nekünk zsidókat és nemzeteket megbékéltető tervének titkából. Egyenesen abban a kapuban álltunk, amely ezen utolsó időkre szóló ígéret beteljesedéséhez megnyitja a mennyeket. Isten Helmuth pásztort és feleségét ennek felügyelőivé tette, és az Õ bennük lévő szeretete lett a kulcs a zárban. A zsidók által a keresztény gyülekezet számára ajándékozott ezüst menóra gyertyái meggyújtásának prófétai cselekedete annak a nagy stratégiai hadmozdulatnak a kezdetét jelentette, amely nem más, mint a megbékélés kapujának megnyitása. Ami a mennyben már elvégeztetett, most elkezdett valóra válni a földön is. Sokunknak, akik részt vettünk az eseményen, nem kevesebb volt ez a tapasztalat, mint az Írás megelevenedő sorai közt találni magunkat, és szó szerint járni azokban – éppúgy, mint elődeink. Valaki megfújt egy sófárt. Az angyalok jelenlétének hatalmas erejét tapasztalhattuk meg. Olyanok voltunk, mint Jákób, aki álmából ébredve így szólt:
„Nem egyéb ez, mint Istennek háza, és ez a menny kapuja” (I Mózes 28,17b).

A kezdet…

„Az Úr azt mondta, hogy ez a »Gyógyulás Fája« a város a számára. Az érdekes az volt, hogy nagyon-nagyon öreg gyökerei voltak, köztük egy fiatal fával, amit frissen ültettek – láttam az életet, amely mint a vér áradt benne szét. Úgy éreztük, azt mondja nekünk Isten, hogy az ott látható gyökerek Ábrahám ötszáz évvel azelőtt elvetett magvából valók… A fiatal fa a Messiásnak ebben a városban élő teste, és ez az a bizonyos fa, amely gyógyulást fog hozni a városnak és a zsidóknak.”

Köszönetnyilvánítás

Hálánkat szeretnénk kifejezni Helmuth Eiwen lelkipásztornak és feleségének azért, hogy megengedték ennek a prófétai és mélységesen fontos történetnek az ismertetését számunkra. Az a szeretet, amivel az Eiwen házaspárban, a vezetőség tagjaiban és egész gyülekezetükben találkoztunk, igazán Isten szívéből származott. Nem meglepő hát, hogy az Úr a hívők e kis csoportjával ilyen fontos feladatot hajtott végre — akkora áttörést hozva az égben, amely által az oly rég várt megbékéléshez vezető út előtt szélesre tárulhat a mennyei kapu. Ez csak a kezdet…

Rich & Gail Harris

Forrás: Dániel Csoport – www.danielcsoport.hu