Jurek Schulz:

A zsidómisszió teológiai és egyháztörténeti vitája a Holokauszt után

A vita felvezetése

Kellene-e missziós tevékenységet folytatni a zsidók felé a XXI. században? Szükséges lenne-e a pogány keresztényeknek misszionáriusként a zsidó között tevékenykedni? Ez nem jelenti-e automatikusan azt, hogy a keresztény missziók az üdvösséget hirdetik a zsidók számára? Nem éppen ez a zsidó ellenes? Ezekről a kérdésekről folytatott az evangélikus egyház rajnai zsinata heves vitát.

1. A misszió elutasításnak indokolása

1980. január 11-én hozták meg a zsinati határozatot. Ebben többek között a IV, 6. pontban ez áll: „Hisszük azt, hogy a zsidók, és a keresztények elhívásuk szerint minél inkább bizonyságot tesznek Istenről a világ előtt, és egymás előtt; annál inkább meg vagyunk győződve arról, hogy az egyház a bizonyságát nem mutathatja fel a zsidó néppel szemben úgy, mint a világ népei számára.“[1]

Heinz Kremers, aki ezt a határozatot előkészítette, utalást tett a Róma levél 9-11 fejezetére; hogy Isten maga fogja az „egész Izraelt“ megtéríteni a visszatérő Krisztus által. Addig csak „néhány zsidó“ fog Jézus Krisztusban hitre jutni. A pogány keresztényeknek hallgatniuk kell, és csak az „életük bizonyságával“ kell „szólniuk“.[2]

Ez ellen a konferencia határozatait megismerő közösségek már három hónappal később, 1980 márciusában a „Misszió Izrael felé – ma is“ nyilatkozattal tiltakoztak. Ebben többek között ez áll: „Rendszeres könyörgésre hívjuk egyházunk közösségeit Izraelért és Isten Izraellel kapcsolatos üdvtervének hiteles terjesztésére

A zsidó misszió alapvető elutasítása ellen mint teológiai zűrzavar ellen fel kell lépni.

Továbbá minden keresztényt hívtak arra, hogy mindenféle szolgálatot támogassanak, amely a zsidó emberek felé helyesen értelmezett missziót folytat.“[3]

Eckhard Schnabel joggal kérdezi ebben a vitában: hogyan értendő a misszió a zsidók felé? Nekik meghatározott egyházak vagy közösségek tagjaivá kell válniuk? [4]

Fontosnak tűnik számomra, hogy kiemeljem a misszió fogalmának egyháztörténeti dimenzióját. Függetlenül a teológiai megfontolásoktól a „misszió az egyház vagy egy meghatározott közösség intézményesített eseményeként“ történik.

Az eredmények a múltban mindig is asszimiláló jellegűek voltak a zsidó nép számára. Ezért írta E. Lubahn tekintettel Péternek a főtanács előtti üdvösségre vonatkozó megvallására (Csel. 4, 12), hogy a megtért zsidókat nem egy „pogány-keresztény egyházba“ kellene integrálni, vagy „valamilyen kereszténységbe” asszimilálni, hanem az üdvösség lehetőségét felmutatni, ahogy ez már Péternél is látható.[5]

A következtetés mindebből az lenne, hogy ha missziót folytatnak, akkor a zsidókat ne az egyházba, hanem elválasztott közösségekbe integrálják. Azonban újra és újra látható, hogy Péter, Jakab és Pál is a helyi közösségekben zsidó és nem zsidó hívőkre találtak. (Csel. 15; Gal. 3, 28; 6, 15; ezért találjuk a követelményként az Ef. 2. fejezetében írtakat.)

E. Schnabel a zsidó misszió elutasításának következtetéseit vonja le, és arra jut, hogy az egyház missziós megbízásra vonatkozó elutasításának következménye van. Ezután következett a későbbiekben LCJE állásfoglalása, amely hasonló megállapításokra jutott.[6]

G. Baumbach hangsúlyozza, hogy mind az egyház, mind a zsinagóga az üdvösség beteljesüléséhez vezető úton haladnak. Az „Idők jelei“ című evangélikus havi folyóiratban a továbbiakat is kiemeli: Jézus keresztje és feltámadása után elméletileg nincs többé a földön „reménytelen eset“. Ez azt is jelenti, hogy Krisztus üzenetével szemben a zsidók hitetlenségét nem szabad abszolutizálni. A hitetlenség csak átmeneti és viszonylagossá kell tennünk. Nekünk a „keresztény antijudaizmusból“ tanulnunk kell. Ez azt jelenti, hogy nem szabad Isten feltétel nélküli üdvösségre vonatkozó akaratát magunkra korlátoznunk. [7]

Mások is néhányan a szabadkeresztény teológia felé orientálódók közül, akik gyakran a diszpenzácionalizmus eszkatológiáját képviselik, ugyanígy elutasítják a zsidókkal szembeni bizonyságtétel minden formáját. Kiemelném itt Wim Malgot, mint a Éjféli Kiáltás Misszió korábbi vezetőjét. Ő egyértelműen elhatárolta magát a misszió minden formájától az alábbi indoklással: „Minden zsidó megtérése Jézus visszajövetelénél fog megvalósulni“ és ezért a mostani misszionálás alapvetően elutasítandó. [8]

2. A zsidók közti misszió bizonysága az Újszövetségben

Jézus a zsidó kortársai között prédikált, és gyógyított. Tanítványai az evangélium hirdetését megbízásul kapták meg, és szétküldte őket „Izráel házának eltévelyedett juhaihoz.“ (Mt. 10, 6). Pészah (húsvét) után a 12 megbízásként kapta meg, hogy elmenvén Jeruzsálemből Júdeába, Szamáriába és széles e világra, hirdessék az evangéliumot. (Mt. 28, 19; Csel. 1,8)

Lukács számol be arról, hogyan valósult meg ez a megbízás. A Csel. Könyvének 2-7. fejezete írja le a missziót Jeruzsálemben. Majd a munkát Júdeában és Szamáriában (Csel. 8-9). Pál a pogányok apostolának tartotta magát (Róm. 11, 13), azonban továbbra is mindig először a zsidókhoz megy (Róm. 1, 16; Csel. 9, 15). Így voltak az első közösségek zsidó közösségek, amelyek felismerték a Messiást Jeruzsálemben, Damaszkuszban, Antióchiában stb. Ezért a Cselekedetek könyve nem egy átmenetet ábrázol a zsidó misszióból pogány misszióba, hanem azt, ahogy a zsidó misszió Izraelben és Izraelen kívül is minden országban végbemegy, egészen Rómáig, ahol Pál evangélizáló beszédeinek a zsidók voltak a címzettjei (Csel. 28, 24).

Gyakran rosszul fogalmazzák meg a Csel. 28, 24-ben, hogy csak “némelyeket” győzött meg. Ezzel szemben sok zsidó sorozatos egyéni pozitív reakciója mellett[9] tömeges megtérés[10] is volt. Megmaradt Isten elhatározása, írja Eckard Schnabel és itt Jacob Jervell-t idézi, hogy az üdvösség Isten népétől (a zsidóktól) jön. [11]

Forrás: Jurek Schulz / Messiási Bizonyságtétel Munkaközössége Izráelért (amzi)

http://www.amzi.org/html/magyar.html