Ómer számlálás – az ötven nap

 

Ómer számlálás – az ötven nap

Az ómerszámlálás egy zsidó tradíció, amellyel összekapcsolják a peszáhi ünnepeket a sávuot ünnepével. A rabbinikus zsidó gondolkodás szerint „a számlálás célja az, hogy Peszách ünnepét összekössük Sávout ünnepével, és tudatosítsuk, hogy a szolgaságtól való megszabadulás, a politikai szabadság nem lehet teljes, hanem a szellem határai között, fegyelemben, és kötelességteljesítésben csúcsosodik ki. Ezt képviseli a Sávuot ünnepe, amelyet a Tízparancsolat átadásának, Isten Izrael előtt való megnyilatkozásának és a Tóra átvételének szentelünk.”[1]

A sávuot (pünkösd) ünnepe nincs napra pontosan meghatározva[2], mint többi ünnep, hanem csupán a számítása van leírva. A Tóra rendelése szerint az első zsenge bemutatásától kezdték el számlálni a napokat, és hét hetet, negyvenkilenc napot számláltak. Az ötvenedik napon tartották meg a sávuot (pünkösd) ünnepét (III. Móz. 23, 15-16). Ezt a rendelkezést a kereszténység is megtartotta, hiszen a feltámadás után ötven nappal ünnepli a pünkösdöt.

A zsidó hagyomány szerint ebben ez időszakban naponta egy kalászt tettek félre, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe fonták. A kévét ebben az összefüggésben nevezték héberül ómernek.[3] Innen ered az ómer számlálás elnevezés. Amikor 49 nap múltán a hét kéve egybegyűlt, ez jelezte, hogy a következő (ötvenedik) napon tartják az új kenyér ünnepét. A napok számlálása ma is része a zsidó tradíciónak. Családi körben minden este áldásmondás után megemlítik, hogy hányadik napnál tartanak.[4]

A peszáhtól az Örökkévaló elkezd egy „visszaszámlálást”, aminek a vége a sávuot. Mindezzel a Mindenható már a Tórában megmutatta, hogy a megváltás isteni művének lezárása után lesz egy időszak, ötven nap, ami lejártával az egész művet a sávuot betetőzi. Ennélfogva Jesua (Jézus) is megtartotta, és betöltötte ezt a rendet. Feltámadásától fogva ötven nap telt el addig, amíg elküldte népének a Vigasztalót, Isten Szellemét.

* * *

Ennek az ötven napos időszaknak az Ószövetségben és az Újszövetségben is megvannak a maga jellegzetes vonásai. Feltámadása után negyven napig Jesua (Jézus) a földön maradt, és sokaknak megjelent. Áttörte a halála után eluralkodó hitetlenség falát.

A szellemi vakságból felszabadította a követőit, hiszen sem Mária Magdolna, sem az emmauszi tanítványok, sem a Genezáret taván halászó tanítványok nem ismerték fel azonnal a feltámadt Messiást. De a tanítványok nem hittek eleinte sem Mária Magdolnának, és sem az emmauszi tanítványoknak. Külön „bizonyítási eljárásra” volt szükségük: Jesua (Jézus) megmutatta nekik a kezét, lábát (Lk. 24, 39-40), és evett is előttük. Tamásnak az összes tanítvány tanúbizonysága kevés volt, hogy higgyen.

Az Ószövetségben Isten hasonlóképpen „győzködi” népét, hogy higgyen Benne. Az ómerszámlálás napjaiban nyílott szét a Vörös tenger, ekkor kapták a mannát, és a fürjeket, és ekkor lett a keserű víz édessé Isten csodája nyomán Máránál. A csodákat látva a hit ideig-óráig felülkerekedett a hitetlenségen. A Vörös tenger szétválasztása után ezt olvashatjuk: „És meglátta Izráel a hatalmas kezet… és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban…” (II. Móz. 14,31 – Hertz). Az Örökkévaló azon volt, hogy bizonyítsa szeretetét, gondoskodását a népről. Az új helyzetben kellett megnyilvánulnia a gondoskodásnak. Az Ószövetségben az új helyzet a pusztai vándorlás volt. Az éhhalál, és a szomjan halás legyőzhetetlen akadályok lettek volna a mindenható Isten nélkül a kietlen sivatagban. Az Újszövetségben az új helyzet, a feldolgozhatatlannak tűnő állapot, hogy Jesua (Jézus) már nincs – halott.

Az új helyzetre az Ó- és Újszövetségben is az igazi választ, az igazi megoldást a sávuot (pünkösd) hozza el. Ebben az időszakban az Úr csupán felkészíti a népét, hogy a következő nagy áldásra, sávoutra (pünködre) hitben, szellemben kész legyen, és oda tudjon állni a Mindenható elé, hogy elvegye a sávuotban (pünkösdben) a világ teremtése előtt elkészített hatalmas ajándékot. Ha az egyéni hitéletünkre vetítjük le mindezt, mi is átéltünk egy időszakot a megtérésünk, és a bemerítkezésünk között, amikor a Mindenható tanúbizonyságok tömkelegével erősített bennünket.

János apostol írja saját magáról, az ő hitbeli győzelméről: „Akkor bement a másik tanítvány is, aki előbb ért a sírhoz, s ő látott és hitt.” (Jn. 20, 8 –Csia). Az Újszövetségben a visszakapott hitet Isten Szelleme formálta át valódi élő hitté. Jesua (Jézus) a megváltás után nemcsak a feltámadását tette valósággá előttük, hanem megerősítette és tanította is őket. A tanítványok megkapták a Szent Szellemet, Jesua (Jézus) „megnyilatkoztatta elméiket” (Jn. 20, 22; Lk. 24, 45), és minden bizonnyal olyan tanítást és erősítést kaptak, aminek gyümölcseit a rohamosan növekvő sávuot (pünkösd) utáni egyházban látjuk. „…sok bizonysággal állott élve az apostolok elé, úgyhogy azok negyven napon át láthatták őt, és ezalatt az Isten királyságáról szólt hozzájuk.” (Csel. 1, 3). Majd a negyvenedik napon Jesua (Jézus) felment a menybe.

Ennek a negyven napnak nem sok mozzanatát tárják fel számunkra az evangéliumok. Nem tudjuk pontosan, mit mondott Jesua (Jézus) a szellemi kábultságukból feleszmélő, és megelevenedő tanítványoknak. Talán a levelekben jelennek meg azok a tanítások, az az isteni bölcsesség, amit még ezekben a napokban adott át. A tanítások lényege feltehetőleg az volt, amit az emmauszi tanítványoknak mondott, akiknek a Messiásra utaló ószövetségi Igéket magyarázta az úton (Lk. 24, 25-27).

Egy eseményről azonban részletesen beszámol a János evangéliuma. Arról, hogy Pétert háromszor kérdezi meg a Messiást, hogy szereti-e Őt (Jn. 21, 15-22). Az előző napok történéseit jól ismerjük. Az utolsó vacsorát követően Péter fogadkozik, hogy ő semmiképpen sem tagadja meg a Mestert. Jesua (Jézus) válaszul megprófétálja Péter háromszori tagadását. E prófécia és Péter három igenje között hangzik el a Gecsemáné kertben Jesua (Jézus) három igenje. Péternek és mindannyiunknak szükségünk volt az Ő három igenjére ahhoz, hogy igent tudjunk mondani a Messiás követésére.

A Messiás három igenje feltámadása után hozott valóságos gyümölcsöket. Péter három „szeretlek”-je az első gyümölcsök egyike, amivel a háromszori tagadást tette semmissé[5]. Hogy a három igen valódi IGEN volt és nemcsak emberi fogadkozás, az is mutatja, hogy a Messiás ekkor Péter sorsát jövendöli meg, ami már jövőbeli engedelmességét vetíti előre (Jn. 21, 18). Talán ez a konkrét esemény még inkább erősíti azt, hogy az örökkévaló Isten, noha tökéletes váltságot adott Fiában, elrendelt még ötven napot (40+10 napot), ahol az emberi szívekben, elmékben eljutatta a megértés teljességre a megváltást. Ennek meg kellett lennie ahhoz, hogy a következő nap csoda megtörténhessen sávuotkor (pünkösdkor).

Végül a sávuot (pünkösd) elérkezte előtti napokban az Ó- és Újszövetségben is láthatjuk, hogy Isten teljesen elkészíti a népét a közelegő áldásra. Mózes a sávuoti (pünkösdi) szövetségkötés előtt még megszervezte a népet. Még a Sinai hegy alá érkezés előtt Jethró tanácsára alsó, közép, és felső vezetőket nevez ki, és így ad egy belső szervezeti rendet a népnek. (II. Móz. 18) Ez a rendbe szedett nép vonul a Sínai hegyhez, hogy a fizikális szabadság elnyerése után átvegye a Tórát.

Az Újszövetségben Péter tanácsára, aki felismeri Dávid beteljesedett próféciáját Júdás halálában, egy apostolt választanak a Júdás helyére (Csel. 1, 16-23). Így sávuotkor a kiáradó Szent Szellem újra tizenkettőre kiegészült apostolt talál, akik a testvérekkel megkezdik a Messiás Testének építését.

Az Örökkévalónak fontos volt, hogy üdvtervébe beiktassa ezt az ötven napot. Nagy munkát végezett el az emberi szívekben ez idő alatt. Sajnos ritkán olvassuk az Írásban, hogy egy akaraton lett volna Isten népe. Valószínűleg ez az ötven nap, az ez idő alatt adott szellemi üzenetek, megerősítések nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az Ószövetségben a Sínai hegyi szövetségkötésnél is azt olvashatjuk, hogy: „… az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megteszszük.” (II Móz. 19, 8 – Károli) Az Újszövetség pedig a sávuotra összegyűlt tanítványokról ír így: „…mindnyájan egyakarattal együtt valának.” (Csel. 2, 1 – Károli).

Az írás Jurek Schulz észrevételeinek felhasználásával készült.


[1] Peszáchi hágádá, Az őrködés éjszakája – Kiadja a Magyar Könyvklub és a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Budapest, 1999, XXXVII. oldal

[2] A zsidó naptár szerint ez mindig sziván hónap 6. napjára esik.

[3] Szó szerinti, pontos fordításban az ómer „mértéket” jelent (II. Móz. 16, 36). Ez a mértékegység kb. két és ¼ litert foglal magába.

[4] Az áldás szövege: „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a világ Király, Aki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta nekünk az ómer számlálását!” (Bárukh Átá Ádonáj Elohénu Melekh HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu ál sz’firát háomer.)

[5] A görög szövegben három kérdésben, és a három válaszban fokozás is megfigyelhető.

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Comments are closed.