1. A peszáh ünnepe

Niszán hónap 14. napja (III. Móz. 23, 5) – az előkészületi napon[1] (Mk. 15, 42) (nagy)péntek

Mint ahogy korábban szó volt róla, a héber peszáh kifejezés ’elkerülést’ jelent, mert az Egyiptomban feláldozott bárány vére miatt elkerülte a halál a héberek házait. Gyakran használják magyarul a pászka ünnep kifejezést is. Ez itt nem kovásztalan kenyeret jelent. A pászka szó ilyenkor a feláldozott bárányra mutat, a pászkabárányra. Az Örökkévaló úgy rendelte, hogy ezt az ünnepet niszán hónap 14-én tartsa meg a zsidó nép (III. Móz. 23, 5). Ennek az ünnepnek a lényege tulajdonképpen a bárány áldozat bemutatása, és majd később, az áldozat elfogyasztása az isteni parancsolatok szerint a Széder estéjén.

Az ünnep tehát a feláldozott bárány körül forog. Ezt az ószövetségi ünnepben adott előképet a Messiás, a Bárány feláldozása, kereszthalála teljesítette be.

Bemerítő János fejezi ki ezt legegyedibb módon. Amikor életében először meglátja a Messiást, Akit mindennél jobban várt, és Aki köré az egész küldetése összpontosult, így szól: „Íme az Istennek Báránya, ki elveszi a világnak vétkeit.” (Jn. 1, 29). Majd később, mikor újra látja: „Íme az Istennek Báránya.” (Jn. 1, 36). Mondhatta volna azt is, hogy: Íme a Gyógyító… Íme az Istennek Fia, a várva várt Messiás… Íme Júda oroszlánja…

Ő mégsem így írta le Jesuát (Jézust) a Szellem által, hanem Bárányként, peszáhi Bárányként, aki elveszi a világ bűneit.

 

2. A kovásztalan kenyerek ünnepe

Niszán hónap 15. napján (napjától) (III. Móz. 23, 6) – szombaton (Lk. 23, 54)

A peszáh egy napos ünnepe után niszán hónap 15-én megkezdődött a kovásztalan kenyerek ünnepe. Az Örökkévaló parancsolata szerint hét napig ettek kovásztalan kenyeret (III. Móz. 23,6).

Az Újszövetségben több példát láthatunk arra, hogy a kovászt a bűn szimbólumaként használja Jesua (Jézus), és így jelenik meg a levelekben is (Mát. 16, 11-12, Luk. 12,1b, Mk. 8, 15, I Kor. 5,6-8, Gal. 5,9). „A régi rabbik is azt tartották, hogy a „kovász a szív gonosz indulatait jelképezi“ (Berakhót 17a). A kovász rendkívül találó képe a bűnnek, hiszen gyorsan átjárja az egész tésztát, hatása alá vonja, megsavanyítja, megerjeszti és az eredeti méret sokszorosára dagasztja, miközben a súlya semmit nem gyarapszik. A helyzet az, hogy ez az erjedési folyamat (a romlás első stádiuma) is csak amiatt az átok miatt működik, amelyet Isten akkor mondott ki, amikor Ádám vétkezett.“[2]

A kovásztalanság, amit a kovásztalan kenyerek ünnepe szimbolizál, tehát a bűn nélküliséget, a romlatlanságot, a romolhatatlanságot jelenti. Nincs erjedés, rothadás a kovásztalan kenyérben.

Éppen ez ábrázolódott ki a Messiás eltemetett testében is. A kovásztalan kenyerek ünnepének kezdetére Jesua (Jézus) a sírba került (Lk. 23, 53-54). Ahogy az akkor fogyasztott kenyérben nem volt erjedés, a Messiás testében sem. Számunkra pedig a Messiás teste lett kenyérré. Beteljesedett az Örökkévaló Igéje, amelyet Dávid által jelentett ki: „Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztosságban lakozik. Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Zsolt. 16,10). A Messiás teste “biztonságban lakozott”, nem lehetett a halál martaléka, “nem látott rothadást.” Meg van írva, hogy: „a bűn zsoldja a halál” (Róm. 6, 23). A Messiásban nem volt bűn, így nem is volt joga hozzá a halálnak.

Ézsaiás könyvében a Mindenható már évszázadokkal korábban átfogó próféciát adott a megváltásról. A megfeszítésről és az eltemetésről két képet vetít elénk a prófécia, amelyek pontosan be is teljesedtek. „És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után…” (Ésa. 53, 9).

A Messiás szenvedésekor, haldoklásakor Isten ráhelyezte bűneinket, a „bűnösök közé” számláltatott, két lator között feszítették meg. De halála után nem az történt vele, amint az a bűnösökkel szokott. A Mindenható nem engedte, hogy kivessék a szemétdombra a városon kívül. Egy gazdag és megbecsült ember sírjába temették (Mt. 27, 57-60). A bűn nélkül élő Messiást – bár mások bűnei miatt – úgy végezték ki, mint egy bűnözőt, de Isten nem engedte, hogy miután elvégezte a tökéletes megváltói művét, még halála után is meggyalázzák.

 

3. Az első zsengék ünnepe

A kovásztalan kenyerek ünnepének másnapján, niszán 16. napján (III. Móz. 23, 11) – „a hét első napján” – vasárnap (Mt. 28, 1)

A második Templom lerombolásáig az első árpakéve bemutatása elmaradhatatlanul hozzátartozott az ünnephez. Erre a kovásztalan kenyerek ünnepének másnapján, tehát niszán hónap 16-án került sor. Izraelben először az árpa érett be a gabonafélék közül. Az első árpatermésből, a termés zsengéjéből arattak le egy ómert, azaz egy kévényit, és ezt vitték fel a Templomba, hogy bemutassák a mindenható Isten előtt.

Ennek rendje pontosan le van írva a III. Móz. 23. fejezetében: „Szólj Izráel fiaihoz és mondd nekik: Midőn bementek az országba, melyet adok nektek és learatjátok aratását, akkor hozzátok az ómert, aratástok elsejét a paphoz. És ő lengesse az ómert az Örökkévaló színe előtt, hogy elfogadtassék; az ünnep másnapján lengesse a pap.” (III. Móz. 23, 10-11)

Kevin Howard írja ezekről az időkről: „A Kidron-völgyön túl a Hamvak-völgye néven ismert helyen egy parányi, kerítetlen árpamező borostyánsárga foltja emelkedett ki a fűvel borított zöld lejtők és a titokzatos szürke olajfák hátteréből… A mező egyik sarkában néhány árpakalászt szemmel láthatóan megjelöltek és össze is kötöztek, bár még nem vágtak le – ezek a közelgő Első zsengék ünnepére voltak előkészítve.

Ez az árpaföld különleges darab volt, amelyet kizárólag abból a célból műveltek, hogy a rabbinikus tradíciókkal szigorú összhangban az egész nemzet számára bemutathassák belőle az első zsengék áldozatát…

A Páskaünnep beköszönte előtt néhány nappal a Szanhedrinnek, Izrael vezető vallási testületének képviselői bizonyos kalászokat elkülönítettek, megjelöltek és kévébe kötöztek. Ezzel teljessé vált az Első zsengék ünnepére való felkészülés.”[3]

Ugyanezt tette országszerte a nép, elkülönítette az első zsengét az árpaföldeken, hogy aztán az ünnepre felzarándokolva magával vihesse Jeruzsálembe.

A Templom lerombolása után a zsidó hagyományban teljesen elhalványult a Tórában elrendelt harmadik ünnep. Napjainkban nincs olyan élő zsidó tradíció, ami erre az ünnepre mutatna.

* * *

Pedig ennek az ünnepnek is nagyon gazdagon meg lehet találni Isten Igéjében a párhuzamait. Az Írás egészébe mélyen bele van ágyazva, hogy

a Messiás az aratás kezdetén támadt fel,

Ő az első kéve, az első zsenge,

mindez árpaaratás idején történt, amikor árpakenyereket lengettek meg a papok.

Ezekre a Messiást megjelenítő jelképekre Igék sora nyílik meg mind az Új-, mind az Ószövetségben.

 

(az aratás)

Ha gondolatban visszatérünk Jesua kereszthalálának napjaiba, akkor látnunk kell, hogy telt fejű, érett árpakalászok lengedeznek a tavaszi szélben. Ezek jelezték, hogy itt a peszáh ideje, a Bárány feláldozásának ideje. De itt a feltámadás ideje is. A sárgálló árpamezők, a tavasz friss, erős illatai, a levegő felmelegedése, hozták a reményt, a megújulást. Az árpakévék, az érett árpamezők látványa, mind hozzátartozott az ünnephez.

Héberül az Írás nem ünnepeket említ, ahol a fordítások többnyire ünnepeket írnak, hanem kijelölt időket. A feltámadás kijelölt ideje ez volt, a hág hááviv (a tavasz ünnepe). Isten ezt az időt jelölte meg, hogy ezzel is beszéljen számunkra a megváltásról.

A babiloni fogság előtt ezt a hónapot nem niszán elnevezéssel illették, hanem abib hónapnak hívták (II. Móz. 13, 4). Ez a megnevezés ma is ismert, de valamelyest háttérbe szorult. A héber abib szó annyit jelent: zöld kalász. A zöld kalász hónapjában támadt fel a Messiás.

Az Írás tökéletes összhangban jött létre, és áll fenn. Jesua cselekedetei, a rá mutató jelképek, az idők egymást erősítik, bontják ki és árnyalják. A Mester utolsó parancsa, hogy „menjetek széles e világra, és minden népnek hirdessétek az evangéliumot”, ott van az első kéve bemutatásában, a feltámadásában. Hiszen az aratás kezdődött el az első kéve meglengetése után. Izraelben ettől fogva lehetett kinn látni az aratókat a földeken. Az igazi szellemi aratás a Messiásban kezdődött el, Aki még földi szolgálata során mondja: „Nem ti mondogatjátok, hogy még négy hónap és eljő az aratás? Lám, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a tájakat, hogy fehérek már, aratásra készek…” (Jn. 4, 35).  A Messiás feltámadásban felmutatta Önmagát, mint az első zsengét, és ezzel adta meg a jelt arra, hogy az aratás megkezdődött. A sávout ünnepén (pünkösdkor) ez teljesedett ki a Szent Szellem kiárasztásával. A Messiás küld minket az aratásba: „Én olyan aratásba küldöttelek titeket…” (Jn. 4, 38)

 

(az első zsenge)

Ugyanakkor ebben az aratásban arra hívott el minket Jesua, hogy zsengékül legyünk. Saul (Pál) párhuzamot von az első zsenge bemutatása és a Messiás feltámadása között, amikor így ír: „a Messiás feltámadt a halottak közül, zsengéül azoknak, kik meghaltak.” (I. Kor. 15, 20). Saul (Pál) is látta a Szellem által, hogy az ünnepnek e mozzanata hogyan kapta meg a Messiás feltámadásában valódi értelmét.

„Mind az Ó-, mind az Újtestamentum idején voltak emberek, akik feltámadtak a halálból (1Kir 17,17-23; 2Kir 4,18-37; Lk 8,54-55; Jn 11,43-44). Idővel azonban mindnyájan meghaltak. Jézus volt az első, aki feltámadott a halálból és soha többé nem halt meg. Ő egy személyben az ’első zsenge’.”[4]

Ebben az ünnepben Jesua feltámadása jelenik meg. A Messiás az árpakéve, az első zsenge. Ettől fogva noha „Ádámmal kapcsolatban lévén mindnyájan meghalnak, azonképen a Messiással kapcsolatban lévén mindnyájan meg fognak eleveníttetni. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Messiás…” (I. Kor. 15, 22-23)

A Messiás az első zsenge, és benne van jó reménységünk, mert „ha pedig a zsenge szent, a tészta is az lesz.” (Róm. 11, 16). Ha a Messiás kovásztalanul tudott élni akkor, ha Benne maradunk, mi is bűn nélkül élhetünk, és ahogy Ő feltámadt, mi is részesülhetünk a feltámadásában. De mindehhez szükség volt az első kévére, amely tökéletesen magában hordozta a szentséget, hogy a tészta is szent legyen.

Isten Fia nemcsak Bárány volt, amit áldozatul a halálra adtak, hanem első zsenge is, ami megjelent, hogy sok gyümölcsöt teremjen. Mind a két jelkép ugyanolyan fontos számunkra, ha a Messiást akarjuk követni.  „Bizony, bizony mondom néktek:” – mondja a Messiás – „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn. 12, 24). Majd így folytatja a követőire is kivetítve a példázatot: „A ki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. A ki nékem szolgál, engem kövessen…” (Ján. 12, 25-26). Sokszor szó esik arról, hogy meg kell halnunk, mint Megváltónknak. Megragadjuk a húsvét ünnepében a Bárányt. De megértjük-e az aratást, az első kéve üzenetét? Erről is világosan szól az Ige. Elfogadjuk, hogy „titokzatosan” meghaltunk a bűnnek, az ó-embernek a Messiásban, de ha nem támadtunk fel, ha az Élet és a gyümölcsök nem jelennek meg, akkor milyen halálunk volt, és mit értettünk meg az új életből és a feltámadásból?

Saul (Pál) úgy beszél a Messiás első hirdetőiről, mint a zsengékről. Ők az adott területnek, gyülekezetnek az első elhívottjai, a Messiás feltámadásának hirdetői. Mivel ők a Messiást viszik, a Messiás örömhíre és ereje általuk jelenik meg, Pál őket is zsengéknek nevezi. Stefanász háza népét „Akhája zsengéje”-ként említi (I Kor. 16, 15). És máshol: „Köszöntsétek a szeretett Epenetuszomat is, akit Ázsia zsengéjeként vittem a Messsiásnak.” (Róm. 16, 5). János a Jelenések könyvében zsengének nevezi a kiválasztottak kiválasztottjait: „Ők azok, akik asszonyokkal nem szennyezték be magukat, hiszen szüzek. Ők azok, akik a Bárányt mindenhova követik, ahová csak megy. Őket zsengéül vásárolták meg az emberek közül Istennek és a Báránynak.” (Jel. 14,4)

De Jakab egyenesen hív minket arra, hogy mi is zsengékké legyünk. Zsengéje legyünk a családunknak, rokonságunknak vagy a munkahelyi közösségünknek. „Akaratából szült minket az igazság igéje által, hogy mi teremtményeinek valamelyes zsengéje legyünk.” (Jak. 1, 18). A Messiás az első zsenge, de szükséges, hogy mi, a Messiás feltámadásának és evangéliumának hírvivői is zsengékül legyünk. Ezt üzeni nekünk az Atya, Aki az első zsengék ünnepén támasztotta fel egyszülött Fiát.

A 126. zsoltár írója Izrael hatalmas szabadulásáról beszél. A zsoltár utolsó két verse igazán a Messiás feltámadása után kapott különös értelmet: „Akik könyhullatással vetnek, vígadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve.” (Zsolt. 126,5-6)

  

(az árpakenyér)

A János evangéliumában megjelenik Jesua (Jézus) mint árpakenyér. “Közel volt a zsidók ünnepe, a peszáh (pászka)…” (Jn. 6, 4), amikor Jézus Tibériáson túl járt, és nagy sokaság volt vele. Csak az Őt követő férfiak száma lehetett vagy ötezer. A tanítványok el akarták bocsátani a tömeget, ám a Messiás enni akart adni nekik. Kéfás (Péter) egy gyermeket hozott Elé, és azt mondta: “Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere…” (Ján. 6, 9). Jesua (Jézus) hálát adott, és adta a tanítványainak, hogy osszák szét az árpakenyeret a sokaságnak.

A csodálatos kenyérszaporítást követően beszél hosszasan a népnek a mennyei kenyérről, és az élő kenyérről (Jn. 6, 31-58). „Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért.” (Ján. 6, 51). Ezek a szavak a feltámadás által, az árpakéve bemutatásának idején lettek valósággá.

Találunk a Messiás eljövetele előtt több száz évvel egy csodát, amit Elizeus tett, és ami a csodálatos kenyérszaporítás előképének tekinthetünk. A Mindenható ugyanazokkal a szimbólumokkal mutat a Messiásra, mint Jesua (Jézus) a maga idejében. „Jöve pedig egy férfi Baál Sálisából, és hoz vala az Isten emberének első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret, és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában; de ő monda: Add a népnek, hadd egyenek.

Felele az ő szolgája: Minek adjam ezt száz embernek? Ő pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek és még marad is. És ő eleikbe adá, és evének, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint.” (2 Kir. 4,42-44)

Sok évvel Jesua (Jézus) előtt tehát volt egy peszáh, amely után az első zsengék árpakenyereit megszaporította a mindenható Isten. Ekkor már ettek a kenyérből, amiből mindenki jóllakott, de még maradt is. Az Isten prófétái, Isten Szent Szelleme által vezetett emberei laktak jól ebből a kenyérből, amit Jesua (Jézus) a maga idejében már mindenkinek megszaporított.

---