Az apostoli értelmezés

 

Két, üdvtörténeti szempontból nézve nagyon jelentős prédikáció maradt ránk a Cselekedetek könyvében.

I.

Az egyik (Csel. 2, 22-39), amikor Péter sávuot (pünkösd) napján a Szellem által feltöltekezve kiállt a Jeruzsálemben összesereglett sokaság elé. A „prédikációja” egy felkent, tüzes beszéd volt. A bűnbánatra és Jesua elfogadására buzdító szavaira háromezer lélek tért meg. Péter Jesua messiási mivoltát akarta bizonyítani a hallgatóságnak.

Jesua nemrég halt meg, és pontosan 50 napja támadt fel. Péter ezt az akkor még friss és ellenőrizhető eseménysort három ponton ragadja meg. E három pontban a Tórában adott három ünnepnek – (1) a peszáhnak, (2) a kovásztalan kenyerek ünnepének és az (3) első zsengének – újszövetségi jelentéseit mondja el.

(1) „A názáreti Jézust, azt a férfiút, a ki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által… Azt, a ki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek…” (Csel. 2, 22-23)

Először röviden utalva Jesua személyére és tetteire, elmondja, hogy a Messiást megölték. Ez a peszáhi bárányáldozat, amit az Isten Báránya töltött be.

(2) Majd úgy folytatja, hogy Isten ezt a Jesuát feltámasztotta. Ennek szellemi értelmét is feltárja az Írásokból: beszél arról, hogy Jesua nem maradt, nem maradhatott a seolban, mert bűntelen, kovásztalan lelke romolhatatlan volt.

„Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Csel. 2, 26-27 vö. Zsolt. 16, 9-10). Péter ezzel a kovásztalan kenyerek ünnepére utal. Elmondja, hogy Jesua töltötte be ezt is, és nem Dávid, akinek Isten e próféciát 16. zsoltárban a szájába adta. Dávid csupán „előre látván ezt, szólott a Messiás feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.” (Csel. 2, 31)

(3) Végül, mikor a sokaság a kovásztalan kenyerek ünnepét jelképező romolhatatlanság dolgában megértette Isten akaratát, még egyszer utal a Messiás feltámadására. „Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.” (Csel. 2, 32) Ezzel a Tórában elrendelt első zsengék messiási értelmét tárta fel a hallgatói előtt.

Ezeket az összefüggéseket Péter az akkor kiáradó Szent Szellemtől átjárva, tűzzel mondta el. Isten hatalmas jelenléte átjárhatta a sokaságot és bűnbánatra indíthatta őket. A bemerítkező háromezer lélek azonban tisztában volt a zsidó ünnepek jelentésével, megtartásuknak rendjével is, hiszen nem véletlenül voltak fenn távoli országokból Jeruzsálemben sávuot (pünkösd) ünnepén. Péter beszédének ereje azért is nagy hatással lehetett rájuk, mert felismerték tórai ünnepek betöltését is a Messiásról szóló magyarázatokban.

Így ha az ünnepek eredeti, apostoli értelmezését keressük, akkor már Péter sávuoti (pünkösdi) beszéde eligazít minket. Ez az értelmezés aztán nyomon követhető az apostolok későbbi megnyilvánulásaiban, leveleiben is.

II.

A Cselekedetek könyve is tartalmaz még egy hasonlóan jelentős evangélizációt. Saul (Pál) is jó néhány évvel később egy mérföldkőnek számító prédikációját pontosan ugyanúgy építi fel, mint Péter. A két evangélizáció között sok év telt el, és Péter beszédénél az akkor még farizeusként élő Saul (Pál) feltehetőleg nem volt jelen. Így valószínűleg a zsidó ünnepeket jól ismerő apostolok között a Szellem által élt ez az egységes értelmezés.

Saul (Pál) az antiókhiai gyülekezetben kapja meg az elhívását (Csel. 13, 1-4), és utána indul el Barnabással evangélizálni a szétszóródott zsidókhoz és a nemzetekhez. Az első állomásaik egyikére érnek, a pisidiai Antiókhiába (Csel. 13, 14), ahol Saul (Pál) szinte elismétli Kéfa (Péter) sávuoti beszédét. Sabbat napján Pál és társai bementek az ottani zsinagógába, és a szombatra előírt Tóraszakasz és a haftarák (a próféták) felolvasása után (Csel. 13, 15) [1] a zsinagóga elöljárói felajánlották nekik a szólás lehetőségét. Pál elkezdett beszélni Jesuáról és a megváltásról:

(1) „És bár semmi halálra való okot nem találtak, kérék Pilátustól, hogy ölettessék meg.” (Csel. 13, 28)

Saul (Pál) a Messiásra mutató beszédében először Jesua halálának tényét említi, mint korábban Kéfa (Péter).

(2) Ekkor hasonlóan Péterhez, elmondja, hogy Jesua feltámadt a halálból (Csel. 13, 30.) és elmagyarázza Dávid zsoltárán keresztül, hogy a bűntelen testet nem tarthatta fogva halál. Ugyanazzal érvel, mint Péter, hogy Dávid ezt nem mondhatta magáról, mert ő meghalt.

„Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy hogy nem is fog többé az enyészetbe visszatérni, azt így mondotta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait.

Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt, és helyhezteték az ő atyáihoz, és rothadást látott.” (Csel. 13, 34-36)

(3) Miután hallgatósága megértette a kovásztalan kenyerek ünnepének messiási értelmét, rámutat újra Jesua feltámadására: „De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást.” (Csel. 13, 37)

Ez a két, térben és időben egymástól független prédikáció mutatja, hogy milyen szellemi egységben voltak az apostolok, és hogy a Mózes harmadik könyvében lerendelt peszáhi ünnep hogyan élt tovább e három beteljesült jelentésében. A kereszténységben a három ünnep és a messiási betöltése elhalványult, legtöbbször húsvét kapcsán csupán a kereszthalál és a feltámadás jelentőségét hangsúlyozzák.

Az Örökkévaló azonban már a Józsué könyvében a honfoglaló Izrael történetében is megmutatta, hogy a peszáhi ünnepek csodája három lépésben bontakozik ki.

„És Gilgálban táborozának Izráel fiai, és

(1) megkészíték a páskhát a hónapnak tizennegyedik napján, estve, Jérikhónak mezején.

(2) És evének a föld terméséből a páskhának másodnapján kovásztalan kenyeret és pörkölt gabonát, ugyanezen a napon.

(3) És másnaptól kezdve, hogy ettek vala a föld terméséből, megszűnék a manna, és nem volt többé mannájok az Izráel fiainak; hanem Kanaán földének gyümölcséből evének abban az esztendőben.” (Józsué könyve 5, 10-12)

---