Berliner Hugó: Zsidókérdés a Szentírás megvilágításában

/részletek/

 

Ez a tanulmány először 1932-ben jelent meg dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor kiadásában. A szerző 1890 és 1965 között élt Budapesten. Foglalkozására nézve mérnök volt. Ortodox zsidóként ismerte fel, hogy Jézus lzráel Messiása.

„Mert nem akarom, hogy ne tudjátok, testvéreim, ezt a titkot, hogy magatokat el ne higgyétek, hogy a megkeményedés lzráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok (nemzetek) teljessége bemegy. És így az egész Izráel megtartatik, amint megvan írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat: És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket”  (Róma 11,25-27)

A zsidókérdésről és megoldásáról időről időre sok szó esik. Minél inkább közeledik az idő, amikor a zsidóságnak újból szerepe lesz Isten üdvtervében, annál több szó esik róla.

Vannak, akik azt kérdezik maguktól, miért van zsidóság ma is, mikor létezésének immáron csaknem 19 évszázadon keresztül problematikus az értelme és célja. De e kérdésre nincs emberi válasz.

A sokféle hozzászólás és a nyomukban meginduló meddő harc indít, hogy Isten népének figyelmét rátereljem arra, hogy e kérdésben csak úgy láthat tisztán, és csak úgy járhat el helyesen, ha minden emberi hozzászólástól érintetlenül és minden emberi beidegzett felfogástól szabadon az isteni kinyilatkoztatásra figyel.

Mert „igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre” (2Péter 1,1 9).

A nemzsidó részről a zsidókérdésben elhangzó nyilatkozatok és gyakorlati javaslatok, de még inkább a zsidósággal szemben tanúsított magatartás nem fedik az újszövetségi Szentírás nyilatkozatait, sőt ellentétben állnak a Szentírás szereplőinek Isten akarata szerinti állásfoglalásaival és magatartásával. Hogy ez így van, hadd mutassak rá erre én, aki, mint Pál apostol, példa lehetek arra, hogy Isten nem vetette el az ő népét: ,,mert én is izráelita vagyok, az Ábrahám magvából” (Róma 11,1). Teszem ezt hálaadó alázatosságban Isten iránt, aki az emberi elméket megnyitja és a szíveteket indítja, azzal a szeretettel nemzsidókból és zsidókból lett testvéreim iránt, amely a Krisztus Testének egységéből ered és végül abból a szeretetből, amely van bennem az én testvéreim iránt, ,,akik rokonaim test szerint” (Róma 9,3).

Nem ahhoz a nagy nyilvánossághoz szólok tehát, amelyhez a maguk emberi értelméből nyilatkozók szoktak, hanem azokhoz a kevesekhez, akikhez Pál is intézte e cikk élén idézett szavait, azaz „mindeneknek, akik Rómában vagytok, Isten szeretetteinek, elhívott szenteknek” (Róma 1,7). A zsidó Pál szól Isten szeretetteihez, elhívott szentekhez, valamennyihez, akik akkor Rómában éltek. {…}

Ma, amikor azokat is keresztyéneknek nevezik, akik nemcsak hogy pogányok bibliai értelemben, de nem is szeretettei Istennek és nem is elhívott szentek, az újszövetségi nép szereti magát megkülönböztetésül lelki (szellemi) lzráelnek nevezni.

A fogalmakat természetes és isteni (bibliai) értelmük szerint kell tisztázni, hogy eljuthassunk a zsidókérdésnek arra a csodálatos szentírási értelmére, amelyet a Római levél 9., 10. és 11. fejezetei rejtenek magukban. A tisztázás most sokkal inkább szükséges, mint volt a Római levél megírásának időpontjában, mert ma a természetes állapot, álláspont és magatartás a Szentírás felfogásához képest olyan eltolódást jelent, amely csaknem lehetetlenné teszi számunkra, hogy helyesen lássunk.

Igen tanulságos lesz ezt a fogalombeli eltorzulást egy példával ábrázolni. Ki ne ismerné közülünk a zsidó Pálnak ugyancsak a rómabeli pogányok közül való szeretettekhez és szentekhez intézett következő szavait:

„Nem az a zsidó, aki külsőképpen az, sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van, hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és a szívnek lélekben (szellemben), nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van” (Róma 2,28-29).

Mily fenséges értelmét nyerjük e szavakban a szív körülmetélésének, amiről Mózes 5. könyve és Jeremiás próféta szólnak. De mivé lett ez a két vers az antiszemitizmus irodalmában, ahol ezeket arra használják fel, hogy az Újszövetséggel is igazolják elméleteik jogosságát. Ez egy keresztyénségnek nevezett pogányságot óv olyan zsidók fiaitól és unokáitól, akik magukra vették az úgynevezett keresztyénség formáit; e fiak és unokák eszerint még veszedelmesebbek, mert külsőképpen ugyan már nem zsidók, de belsőképpen még azok, és betű szerint már nincsenek körülmetélve, de lélekben még igen. Ha a zsidókérdésnek ezek a képviselői csak közelébe is juthattak volna az idézett versek páli értelmének, akkor tudnák, hogy azok a kitért apák és nagyapák, akik elméleteik kísérleti alanyai, nem voltak „igazi” zsidók, hanem körülmetéletlen szívűek, éppúgy mint azok a test szerinti keresztyének, akiknek zsidógyűlölete elől kitérni, menekülni akartak.

És milyen messze van a társadalmi fejlődéssel kialakult felfogás a zsidóság lényegéről a Szentírás soha meg nem változó igazságától! Ez a Római levél kilencedik fejezetének 6-33. verseiben van kijelentve, és ilyen kijelentésekkel kezdődik:

„Nem mindnyájan izráeliták azok, akik lzráeltől valók” (6. vers).

„Nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók” (7. vers).

„Nem a testnek fiai az Isten fiai” (8. vers).

Ezek a kijelentések éles ellentétben állnak az emberi felfogással és gyakorlattal. Az emberi felfogások küzdenek egymás ellen, de az isteni igazság kijelentéseit ki nem kezdhetik.

Kedves testvéreim, az igazi, a helyes keresztyén álláspont a zsidókérdésben csak az isteni, kinyilatkoztatott, változhatatlan álláspont lehet, és ezért figyelmezzetek a prófétai beszédre.

„Azért botlottak-é meg, hogy elessenek? Távol legyen, hanem az ő esetük folytán lett az üdvösség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek”  (Róma 11,11).

Jól figyeljük meg a csodálatos összefüggést. A zsidók botlásának célja és eredménye nem az ő elesésük. A hitetlen elme hamar megállapítja, hogy a zsidók vakságukban nem ismerték fel Messiásukat, aki üdvösséget, tehát megmentést, megtartást és szabadítást hozott nekik, és ezért megbotlottak, elestek és mindent eljátszottak. Pál azonban ezt mondja: Igen, megbotlottak, de tévedésük¹ következményeképpen a megmentés, megtartás és szabadítás, amelyet a zsidó nép elutasított magától, a pogányoké lett, oly isteni céllal a zsidók számára, hogy ők felingereltessenek. Az isteni kegyelem eredménye tehát – a zsidók tévedéséből közvetve, a nemzsidók megszabadításán keresztül – a zsidók felingerlése. De az is benne van e csodálatos versben, hogy az üdvösség azért lehetett a pogányoké, mert a zsidók elbotlottak. Óvja is Pál a pogányok közül való szeretetteket és szenteket a kevélykedéstől.

Ám a felingerlés nem végső cél, hanem a botlás közvetett következménye, a pogányoké lett üdvösségnek pedig közvetlen következménye, eredménye. E felingerlés féltékenységre és a példa követésére irányul, hogy vágy támadjon az után, amit a pogányok az üdvösség birtokában megmutatni tudnak. De ha nincs példa, akkor nincs is mit megirigyelni, nincs is, ami felingereljen. És itt van elrejtve minden helyes zsidómisszió sarkalatos pontja és iránya. Az igazi misszió önmagában nem dinamikus, hanem statikus jellegű; nem támad, hanem példát mutat a maga megmentett, megtartott és felszabadított állapotának mivoltában. Ez az állapot az igazi keresztyénség, amelyet a zsidónak elsősorban meglátnia kell, hogy felingereltessék.

A felingerlést követő eredmény a megmentés, bibliafordításunk szerint a megtartás. A felingerlés és megtartás között nagy különbség van. A Biblia szellemében helyesen tűzhető ki célul az egész zsidóság felingerlése, de nem az egésznek megmentése, megtérése. Mert a felébresztett féltékenység nem eredményez minden esetben megtérést, csak eredményezhet. És a zsidó Pál, a pogányok apostola, jól tudja, milyen dicsőségére válik a pogányok felé irányuló szolgálatának, ha felingerel sokakat az ő zsidó testvérei közül, és azután közülük, tehát az általa felingerelt sok zsidó közül megmenthetne némelyeket (13-14. versek). Erre vágyakozik Pál, nem többre. És miért akarnánk mi többre igyekezni, olyanra is, ami nem egyezik Isten üdvtervével. Pál, mint Isten eszköze, e tekintetben nem követ el hibát, s ha mi is Isten eszközei akarunk lenni, ne essünk tévedésbe e ponton.

Az egész Izráel megmentése nem a mi feladatunk. Ezt az Úr önmagának tartotta fenn, és mint lejjebb szó lesz még róla, ez nem a kegyelem korszakában, amelyben most élünk, történik. Nem lehet tehát a keresztyénség mulasztása, hogy az egész zsidóságot még nem tudta keresztyénné tenni, de mulasztása, ha nem tudja felingerelni a fenti értelemben.

Miért tartja a zsidó Pál pogánymissziói szolgálata dicsőítésének, ha sok zsidót felingerel és ezek közül némelyeket megtart, megment? Kedves testvéreim, azért, mert ha egy megmentett zsidó oltatik be valahol Istennek népébe, akkor szent tapasztalat igazolja pogány és zsidó számára egyaránt, hogy Krisztusban a válaszfal zsidó és nemzsidó között lehullt. Lehullt az a válaszfal, amely Pál számára és minden zsidó számára a legnagyobb és legfájóbb, amelyet hiába döngetünk innen és túlról, mert csak ezen az egy módon omlik össze és tűnik el: Krisztusban. A csodák csodája ez a zsidó számára és helyes magatartásának szent pecsétje a nemzsidó számára, mikor megláthatja a fal leomlását zsidó és pogány között. Így omlott le köztem és nemzsidó testvéreim között is, Krisztusban…

Az úgynevezett zsidómisszió és zsidótérítés körül folyó szóharcokból csak azt a jelenséget akarom kiragadni, hogy nemzsidó részről a megtérítendő zsidót egyik felekezetből egy másikba akarjak juttatni. És itt az oka e térítői tevékenység bibliai értelemben vett gyümölcstelenségének. A zsidók térítése érdekében ma különböző zsidómissziós társaságok és keresztyén

vallásközösségek folytatnak munkát. Ha az ilyen munka célként csak azt tűzi ki magának, hogy a zsidók forma szerint fordítsanak hátat zsidóságuknak, mint vallásfelekezetnek, és legyenek külsőképpen is tagjai egy keresztyén vallásfelekezetnek, akkor mind a kiindulópont, mind az eredmény helytelen. A zsidóság nem valami külsőség, különösen nem a páli értelemben vett „igazi” zsidó számára, és azt semmiféle felekezeti hovátartozóság által levetni nem lehet. A zsidóság tehát nem felekezet, amivé hűtlen vezetői és hibás térítői egyaránt lefokozni akarják. De még kevésbé felekezet a bibliai keresztyénség. A Biblia tanúsága és annak az életnek valósága szerint, amelyet Isten gyermekei élnek, az igazi keresztyénség a zsidó népből és a nemzsidó népekből kihívottak olyan közössége, amely mindenféle emberi különbözőségeken, tehát felekezeteken is felül áll, amelyért a Messiás meghalt, és amelynek csodálatos egységét halálával és feltámadásával biztosította. Ez a közösség élő szervezet, Krisztus egy Teste, amelyet a Fő, az egy Krisztus irányít. Isten gyermekei e Test különböző tagjai, akik nem testi születéssel születnek bele abba…

Ezt kell megmutatnia a helyes missziónak, hogy a felingerelt zsidó meglássa az igazi keresztyénségben, hogy az nem szemben áll zsidóságával, hanem felette, éppúgy mint ahogyan felette áll a testileg öröklött névleges keresztyénségnek is.

Képzeljük el, hogy egy hatalmasan terjeszkedő nemzet a nemzetiségi kérdést olyképpen akarja megoldani, hogy egy vagy több kevésbé erős nemzetet magába olvaszt. Például a japán nemzet a kínait, vagy Napoleon császársága alatt a francia nemzet az angolt. Ennél sokkal inkább abszurdum a zsidó nép zsidó voltát megszüntetni és eltüntetni akarni, mert a történelemben népek lettek és népek elpusztultak, de a zsidó nép fennmaradását Isten szava biztosítja. lzráel a történelem rejtélye.

De ez a példa amellett nagyon sántít is, mert egyik nemzetet a másikkal össze lehet hasonlítani, de nem a zsidóságot a keresztyénséggel. Hiszen zsidóság és keresztyénség nem egynemű fogalmak. A zsidóság egy népet jelent, annyira testi és emberi értelemben, mint a magyarság a magyar népet. Zsidók fiai a zsidó népbe, magyarok fiai a magyar népbe születnek bele, akármilyen felekezethez tartoznak is a szülők. A keresztyénség is egy népet jelent, de nem testi és emberi értelemben. A keresztyén nép tagjai nem keresztyén apáktól születtek, hanem „felülről”, „víztől és Szellemtől”, „Isten Igéje által”, „az Istentől” fogantattak, tehát mindannyian egy atyától, az Egy Atyától születtek.

Ha a zsidó népnek akármelyik keresztyén egyházba való beolvadása, vagy akár a sok-sok keresztyén egyházban való eltűnése nemcsak elképzelhető, hanem lehetséges és keresztülvihető is lenne, ez Isten üdvtervének keresztülhúzását, megmásítását jelentené…

{…}

A kegyelmi korszakon belül említett nagyobb, de minden esetben megszámlálható számú megtérések a kivételek. A rendes folyamat az, hogy úgy a zsidó népből, mint a nemzsidó népekből egyesek csendben, feltűnés nélkül megtérnek. Amit a hivatalos történelemből egész népek megtéréséről tudunk, az valójában nem megtérés, hanem megtérítés, krisztianizálás. És az akár erőszakkal, akár más eszközökkel megtérített minden embernek éppúgy szüksége van igazi, Szentírás szerinti megtérésre, mint akármelyik testileg született keresztyénnek és mint akármelyik zsidónak.

A zsidókérdés a kegyelem egész korszakán keresztül megoldatlan marad zsidó és nemzsidó számára. Hiába látja meg a hívő zsidó az Ószövetségben – például 5Mózes 28. fejezetében – a zsidóság mai nehéz és visszás helyzetének okát és magyarázatát; a megmutatott kivezető útra másképp, mint egyéni megtérés által, rá nem léphet. Igazi megtérés nélkül a nemzsidó sem jöhet rá arra, hogy csak a Szentírás által megvilágított zsidókérdés nyitja meg az Írás értelmét oly sok ponton, és teszi lehetővé az Isten szerinti helyes magatartást…

Próbáljuk meg mi is ezt a titkot megismerni, hogy magunkat el ne hitessük, és mi, a javarészt természet ellenére beoltottak, ne kevélykedjünk a saját olajfájukból kivágottak ellen, mert a megkeményedés lzráelre nézve csak addig tart, amíg a pogányok teljessége bemegy. Bemegy oda, ahová az Úr előrement, hogy helyet készítsen nekik is (János 14,2-3). És azután? Azután az egész megtartott lzráel ismét beoltatik a saját olajfájába! Isten fogja beoltani.

A zsidó szívben pedig ott él az igazi „gyülekezet” héberül: „khilá”- megérzésének képessége, és ha találkozik vele újszövetségi valóságában, ami az ekklesia, a kiválasztottak, kihívottak egysége, akkor felingerelve valóban felismerheti benne azt, aminek híjával szűkölködik népe immáron tizenkilenc évszázad óta.

Ennyi lehet a mi feladatunk lzráel gyermekeivel szemben. Az egész lzráel megtérését az Úr maga fogja munkálni, amikor eljön mint Szabadító Sionból Sion számára:

“És adok nektek új szívet és új lelket adok belétek és elveszem a kőszívet testetekből és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek” (Ezékiel 37,26-27).

Utószó

Berliner Hugó, mint a művelt izraelita jellegzetes képviselője jött el egy evangéliumi gyülekezetbe, mert meg akarta érteni Isten igazságait, és azután hajlandó lett volna hinni. A bibliamagyarázat azonban éppen arról szólt, hogy csak hit által értjük meg nemcsak Istent, hanem Istennek hatalmas cselekedeteit is mind a természeti világban, mind Isten országában. Az isteni sorrend ez: előbb hinni, azután látni.

Berliner Hugó csaknem 40 évi hitélete alatt nagy értékű tanítója volt az egész magyar evangéliumi keresztyénségnek. Népének adottsága szerint elsősorban lzráel tanítója volt és nem evangélistája. Tanította, hogy Istennek Ó- és Újszövetsége egymástól elválaszthatatlan. Hirdette, hogy lzráelnek Jézus a Messiása, és hogy lzráelnek a Messiás Jézus felismerésével még nagy feladata lesz.

Dr. Kiss Ferenc

orvosprofesszor

Végjegyzet:

¹ A zsidók tévedését János evangéliuma így fejezi ki: „Az igazi világosság… az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be őt (1,9 és 11).

Berliner Hugó: Zsidókérdés a Szentírás megvilágításában, Evangéliumi Kiadó, 1995, 2-5 o., 11-21 o., 24-25 o., 26-28 o.

Az írást az Evangéliumi Kiadó engedélyével adjuk közre a honlapon.

© Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió

Berliner Hugó egy tanítása hanganyag formájában is elérhető.