Jurek Schulz
A pietizmus befolyása a zsidókereszténység újjáéledésére Németországban, és a megsemmisítése a Harmadik Birodalomban
Tartalom
1. Néhány előzetes megjegyzés
1.1 A párbeszéd új alapja
2. A pietizmus egyedülálló áldása
2.1 Az új viszonyulást a zsidósághoz elsődlegesen Philipp Jakob Spener határozta meg
2.2 A zsidókereszténység újra létrejön
2. 3 A reformátori irodalmat héberre vagy jiddisre fordítják
2.4 Az megújult párbeszéd Johann Christoph Wagenseil-nek (1633-1705) köszönhetően
2.5 Új hozzáállás a zsidókhoz Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf (1700-1760) szolgálata nyomán
2.6 Missziós reform Johann Heinrich Callenberg (1694-1760) munkássága nyomán
2.7 A héber, a jiddis és az arab is modernné lesz
2.8 A rabbinikus irodalom figyelembevétele
2.9 Franz Julius Delitzsch (1813-1890)
3. A szisztematikusan végzett missziós tevékenység időszaka megkezdődik
3.1 A szisztematikus zsidómisszió kezdete az újabb pietizmusban
3.2 Elberfelder (Elberfeldi) Missziós Társaság megalapítása
3.3 A politikai helyzet a vég előtt
3.4 Az Izraelért folytatott szolgálatok helyzete
3.5 Az elismert egyház
4. A messiási mozgalom újra létrejön
4.1 A Messiási Zsidók Uniója kurdarcba fullad
4.2 A messiási mozgalom újbóli létrejötte a 90-es években
4.3 A messiási szövetség megalapításának (2005. ápr.) előzményei
1. Néhány előzetes megjegyzés
Mielőtt a pietizmus elkezdett volna tanúságot tenni az evangéliumról a zsidóság felé, nem kisebb személy, mint Luther Márton vetette meg tevékenységével a zsidó misszió alapjait. Annak ellenére is, ahogy a zsidókhoz viszonyult, amely rendkívül ambivalensnek tűnik fel.
Például volt egy írása 1524-ben Jézus Krisztus, a született zsidó címmel, amelyet egy Bernhard nevű katolikusnak elküldött egy kísérőlevéllel együtt – bátorításul, hogy Jézusra tekintsen. Ennek következtében tényleg hitre jutott és evangélikus lett. (1) Csak mostanában támasztották alá dokumentumokkal, hogy ezt a prozelita Bernhardot Jakob Gipher rabbinak hívták, és felvette a Bernhardus Hebraeus nevet. (2)
Valószínűleg ő volt az, aki Johannes Draconites profeszort héberül tanította. Draconitesnek professzori állása volt Erfurtban, Wittenbergben, Marburgban és Rostockban. Általa számos zsidó jutott hitre, miután elkezdte az Ószövetség isteni ígéreteinek dokumentálását és terjesztését héberül. (3)
Másrészt Luther idejében egy zsidókeresztény, Johann Böschenstein is tanított Wittenbergben, és Matthäus Hadrianus, aki többek között a ’Miatyánk’-ot is héberre fordította. Ő a katolikus egyházban keresztelkedett meg, és később nyilvánvalóan evangélikussá vált, mert a wittenbergi egyetem docense lett.
A hagyomány szerint ő tanította héberül a Spanyolországból származó prozelitákat a löweni egyetemen.
Így Johannes (Wolfgang) Reuchlin (1455-1522), Melankton nagyapja, és Luther munkatársa is nála tanult héberül. Reuchlin volt az, akit a humanizmus úttörőjeként tartanak számon, s aki megnyitotta a héber nyelv számára az utat Nyugaton. (4) A nyugat legjelentősebb keresztény humanistája, Erasmus von Rotterdam (1466 – 1539) 1518-ban egy levelében megjegyzi: „Amint megtapasztaltuk, e kornak nincs olyan embere, akit ebben össze lehetne hasonlítani vele.” (5)
Az egyes zsidókeresztények tudományos tevékenysége által a nem zsidók jobban keresték a zsidó emberekkel a kapcsolatot azért, hogy a Biblia eredetéről héberül többet megértsenek. „Ebben az időszakban a zsidók által a kereszténység legmagasabb ’szellemi szintje’ elevenedett meg.” (6)
Eleinte a zsidók nyitottan álltak a protestantizmushoz. Sőt, a protestáns városok területén támogatták a zsidók a katolikus egyházzal szembeni protestáns ellenállást.
Ezzel magyarázható, hogy egyes zsidók nemcsak arra voltak készek, hogy a saját vallási közösségeiket elhagyják, hanem ahhoz is hozzájárultak, hogy a protestantizmus nagymértékben épp a zsidókeresztények által válhasson termékennyé.
Ha addig a Talmudot tartották válaszfalnak abban, hogy egy termékeny zsidók és keresztények közti kommunikáció kialakuljon, a protestantizmus új hozzáállást munkált ki a Talmuddal kapcsolatban, amely a Midrásból és a Gemarából áll.
Ennek köszönhetően a héber nyelv elsajátítása révén a vezető tudósok olvasni tudták a Talmudot is, így már többé nem a Talmud félretolását követelték, hanem elsődleges fontosságú feladatként ismerték fel, hogy éppen a Talmudon keresztül „provokálják ki” Jézus messiási mivoltának elismerését.
1.1 A párbeszéd új alapja
Ezáltal jött létre a kommunikáció egy új formája, amely termékeny útként mutatkozott meg a kései pietizmusban. Minden erőfeszítés arra irányult, hogy az egész keresztény tanítást, vagy abból részeket zsidó irodalmakkal támasszanak alá.
Egy jelentős református tanító, a soraui Michael Neander (1525-1592) már 1567-ben kiadta Baselben Az öreg héberek – rabbik, talmudisták és kabbalisták bizonyságai a kereszténységről, Jesua vagy az Üdvözítő világáról című művét. A korábbi giesseni professzor, Christian Helwig is támogatta Giessenből a zsidó missziót azzal, hogy a Talmudon keresztül igyekezett bizonyítani Jesua hiteles messiási voltát. Különösen az 1609. évi „Elenchus Judaeorium“ c. írásában, amely a vezető rabbiknak egyfajta rabbinikus citátumgyűjteménye, és amely az Újszövetséget követésre méltóként mutatja be.
Kimagasló volt a tübingeni Schickhardt professzor is, aki 1625-től a Rabbik, mint a keresztény hit bizonyságai című munkáját tette közzé. A hármasegységről (szentháromságról) szóló tanítást Josua Arnd Wittenbergben a Talmud által bizonyította. Ennek eredményeként a zsidók – legalábbis kezdetben – a protestantizmus alapján jutottak túl a sötét középkoron.
Noha a legtöbb zsidó továbbra is katolikus államokban élt, a felvirágzó evangélikus irodalmi munkásság nagyrészt éppen ezekben az államokban érte el a zsidó embereket.
A „zsidóságot elvető teológiát” valló egyház nem tudott mit kezdeni többé a zsidósággal mint Isten népével, így ők feleslegessé váltak. A „zsidó kérdés későbbi teológiája” vezetett az üldöztetések, a száműzetések és a gyilkosságok felfoghatatlan mennyiségéhez. A keresztülerőltetett „kényszertérítések” is kiélezték az egyház és a zsinagóga közti konfliktust. Mindez oda vezetett, hogy a zsidók az evangéliumot addig valami kifejezetten antiszemita dolognak tekintették, amivel semmit se akartak kezdeni. De a párbeszéd új formájával, a vallási örökség tiszteletével és a rabbinikus irodalom figyelembevételével egy új útra léphettek rá, amely áldásossá vált. A pietizmus aztán különös módon járult hozzá ahhoz, hogy a zsidókereszténység újjáéledése úgy valósult meg, amire az apostolok ideje óta nem volt példa.
2. A pietizmus egyedülálló áldása
Az Egyházon belüli ébredési mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy egy egészen új kapcsolat szülessen meg a zsidók és keresztények között.
2.1 Az új viszonyulást a zsidósághoz elsődlegesen Philipp Jakob Spener határozta meg
A pietizmus mozgalmát Philipp Jakob Spener (1635-1705) teremtette meg. Már 16 évesen héberül, arabul tanult, és a Talmud tudományával foglalkozott. Miután Spenert 1666-ban mindössze 31 évesen Frankfurtba hívták, az Egyházban ébredés kezdődött meg.
Ennek oka a „házi összejövetelek” megalapítása volt, amelyek hetente kétszer magánházaknál zajlottak. Ezt a néhai hitre jutott jezsuita, a genfi Johann de Labadie példája nyomán tették.
Ebben az időben szerzett tapasztalatokat Spener a frankfurti gettóban történt igazságtalanságokról, amely csak pár száz méterre volt a parókiájától. Az ebből fakadó következtetéseket levonva, és a zsidókkal szembeni néhány évvel korábbi programokra visszatekintve, hangsúlyozta lankadatlanul, hogy az a hit, amely Krisztus szeretetében tevékennyé válik, az igazi hit. A keresztény élet öt fő pontjában a Pia Desideria-ban adta meg a pietizmus bázisát, amely máig iránymutató.
1. Több közösség Isten Igéjének égisze alatt tölti be a szükséget!
Összejövetelek, imádságok és az Írás közös olvasása.
2. Több testvériség és egymás iránti felelősség tölti be a szükséget!
Az általános papság, amely a laikusokra is érvényes.
3. Gyakorlatibb és tevékenyebb kereszténység tölti be a szükséget!
A hívő életnek tevékeny szeretetben kell történnie.
4. Az evangélium elevenebb hirdetése, és élőbb evangélisták töltik be a szükséget!
A vitákat és az eretnekségeket abba kell hagyni, ehelyett egymásért imádkozni kell, és egymást szeretetben elviselni. Csak így nyerhetők meg az eltévelyedettek az evangéliumnak.
5. A teológus hallgatóknak a „jámbor” élethez kell ragaszkodniuk!
A tanulás, az igehirdetések általi épülés, a betegek vigasztalása és a tudatlanok tanítása.
A Pia Desideria fenti pontjaival Spener elérte, hogy a házi összejöveteleken résztvevők gondolkodásmódja és magatartása megváltozott és teljesen átformálódott. A frankfurti parókia példája szerint – Spener elveinek megfelelően – egyre több helyen alakítottak hasonló házi összejöveteleket magánházaknál. 1686-ban Spener királyi udvari prédikátor lett Drezdában, majd 1691-ben elfogadta Berlinben az állást, ahol „egyházi elöljárósági tagként” azokkal a gyülekezeti pásztorokkal foglalkozott, akik a pietizmus szellemében akartak élni, dolgozni és szolgálatba állni.
A pietizmus síkra szállt a zsidó emberekkel való új bánásmódért a Pia Desideria elvei alapján, amelynek következtében pozitív viszonyulás alakult ki a zsidóság irányában. Spener aztán épp az újonnan létrejött ima- és gyülekezeti csoportokban vetette meg az alapját annak, (amelyekből később a nemzeti egyházon belül létrejött egy gyülekezeti mozgalom) hogy Izraelért imádkozzanak, és a zsidók felé tevékeny szeretetet tanúsítsanak.
2.2 A zsidókereszténység újra létrejön
Ezzel egy időben Ezsdrás Edzard (1629 – 1708), a hamburgi teológus szefárd zsidóként jutott hitre. Apja Hamburgban volt pásztor. Ugyanúgy, mint Spener, Strassburgban és Baselben tanult és támogatta az első európai Institutium Judaicum munkáját, amelyet 1650-ben Strassburgban alapítottak. Később Hamburgba ment azért, hogy tanárként keleti nyelvekkel foglalkozzon. Így lett a keleti nyelvek professzorává is, és tevékenysége mellett zsidók számára házi összejöveteleket szervezett Spener példája szerint.
{…}
A pietizmus atyáinál a zsidókereszténység újjáéledése valósult meg, amelyre az apostolok óta nem volt példa. Ami ezután létrejött, az ezeknek a keresztényeknek a tevékeny szeretetére vezethető vissza.
A pietista misszionáriusok közül sokan tanultak meg héberül és jiddisül, sőt a szefárdi zsidók ladinoját is. A zsidókeresztényeket befogadó házakon keresztül segítségével fogták egybe, az úgynevezett „prozelita házak” által, vagy önálló csoportokként tartották fenn magukat, mint pl. Zinzendorfnál, akinek a herrenhuti birtokára nyertek bebocsátást. Így tudott a zsidóság újra a keresztényekkel együtt a fájdalmas szakadáson több, mint ezer év után újra felülkerekedni. A teljes szakadásra a zsidók (zsidókeresztények) és keresztények között Kr.u. 363-ban Theodosius császár idején került sor, aki kibocsátott egy rendelkezést, amely halállal büntette, ha a keresztények a zsidókkal pl. peszáhkor együtt voltak, vagy ha egy zsidókeresztény egy nem zsidó kereszténnyel házasságot kötött.
2. 3 A reformátori irodalom egyre nagyobb részét fordították le héberre vagy jiddisre, és zsidó körök számára is hozzáférhetővé tették. Egy Schadaeus nevű teológus volt az első, aki az Újszövetséget jiddisre fordította. A leipzigi Johann Clajus 1578-ban az evangéliumokat adta ki héber-német nyelven.
De katekizmust és énekeskönyvet is fordítottak jiddis és héber nyelvre ebben az időszakban. Az evangélikus testvérek e szolgálatából hatalmas listát lehetne összeállítani, amiből itt most csak kiragadtunk néhányat. (7)
A pietisták és az újra létrejövő zsidókereszténység egy csodálatos áldásának alapját teremtették meg. Befolyással voltak a cionizmusra, vagy Izrael államalapítására, és sok minden más is az ő tevékenységükre vezethető vissza.
2.4 Az megújult párbeszéd Johann Christoph Wagenseil-nek (1633-1705) köszönhetően
Az altorferi egyetem professzora nyilvánosan kiállt a zsidó emberek tiszteletéért a keresztények előtt. 1681-ben tett közzé egy kézikönyvet keresztény nézőpontból a zsidókérdésről. Ebben a zsidó vallási sajátosságokat igyekezett feltárni a keresztények számára. Halála évében számos írása közül az utolsót adta ki, az Izrael megváltásának reménysége címűt.
Ebben sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a kereszténység túl keveset foglalkozott az üdvösséggel a zsidók szemszögéből, noha az Úr Jézus sírt a népért. Ugyanígy határozottan érvényt kívánt szerezni annak, hogy nem lehet hagyni a prozeliták „szűkölködését és elkallódását”, ha hitre jutnak.
Az evangélikus egyházhoz intézett felhívása elfogadtatásra talált. Emellett szellemi atyja volt a más országokbeli szolgálatok sokaságának, a különböző Izraelért végzett szolgálatoknak, mivel Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és Észak-Afrikában is utazott és hozzájárult ahhoz, hogy különböző szolgálatok kiépüljenek.
Johann Christoph Wagenseil volt a korai pietizmus egyik atyja, különös tekintettel a zsidó misszióra.
2.5 Új hozzáállás a zsidókhoz Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf (1700-1760) szolgálata nyomán
Spener 1704-ben egyszer meglátogatta a keresztfiát és kézrátétel által megáldotta az akkor négyéves fiút. A fiúból később a „pogány misszió” úttörője lett a pietizmus mozgalmán belül.
A Spener elvei szerinti tevékeny szeretetéről tanúságot téve 1722-ben a birtokán megalapított egy „Herrenhut” nevű települést üldözött keresztények és zsidókeresztények számára, ahol rövid időn belül 300 hívő telepedett le családostul.
A „Losung”-ok, mint napi útmutatók a zsinagógai gyakorlat szerint akkoriban az ő szolgálata folytán jelentek meg, és a mai napig világszerte a legfontosabb szellemi írásokhoz számítanak. A zsinagógai gyakorlat az, hogy sabbatkor egy Tóraszakaszt és egy részt olvasnak fel a haftarákból, a Prófétákból, vagy az Írásokból. (8)
2.6 Missziós reform Johann Heinrich Callenberg (1694-1760) munkássága nyomán
Johann Heinrich Callenberg, a keleti nyelvek professzora alapította a Institutium Collegium Orientale-t, amelyen belül a Institutum Judaicum is helyet kapott. Spener és Franke gondolatát továbbvíve hangsúlyozta, hogy az utcán vagy a zsinagógákban személyes beszélgetésekben, szeretetben kell a Messiásra mutatni. {…}
Callenberg lefordította Thomas Kempen (Kempis Tamás -1380-1471) könyvét, aki a könyveiben lefektetett elvi alapokkal és fő művével, a Krisztus követésével a középkorban egész korára hatott. A keresztény világban ez a legtöbbször hivatkozott lelki könyv a mai napig. E könyvet Callenberg arabra is lefordította, és az Újszövetség néhány szakaszát is.
2.7 A héber, a jiddis és az arab is modernné lesz
Első ízben történt meg, hogy nem csupán egy személy munkássága által, hanem egy növekvő rendszerezett intézményi szolgálat keretében a keresztény irodalom széles kínálata jelent meg arabul, héberül, jiddisül, szírül és törökül.
A következő lépés az volt, hogy az Institutium Judaicum-ban szolgálókat képezték ki. Közülük Stephan Schultz (1714-1776) vált a legjelentősebb tanítvánnyá, aki egy rendszerezett zsidó missziós szolgálat úttörőjévé lett.
1730-ban az első misszionáriusok, Widmann és Manitius a hallei intézettel együttműködve missziós utat jártak be, eljutva gettókban lévő zsidó emberekhez és Nyugat- és Közép-Európa zsinagógáiba. Gyalog indultak el azzal a feladattal, hogy zsidó embereket keressenek fel, és traktátusokat és írásokat adjanak át számukra. Semmi esetre se meríthették be (keresztelhették meg) őket, hanem csak házakban misszionáló testvérekként gyakorolhatták szolgálatukat. Mindehhez hozzájárult a talmudi és rabbinikus irodalom és nyelv pontos ismeretének szükségessége.
Így a Callenberg féle hallei intézmény (Institutium Judaicum) iránymutató volt minden más pietista szolgálat számára, amelyek ezután jöttek.
2.8 A rabbinikus irodalom figyelembevétele
Mivel egyre inkább szükségszerűvé vált a rabbinikus irodalom tudományos megismerése, az idők folyamán egész Európában intézmények jöttek létre. Ám Franz Delitzschnek, a legnagyobb pietistának az emlékét máig sem homályosítja el semmi sem. A zsidó írások kutatásában végzett hatalmas szolgálatot.
De meg kell említeni Samuel Lieberkühnt is, akiről megfeledkezett a történelem. 1710-1777 között ő is hatalmas szolgálatot végzett el. Minden zsidó S’muel rabbiként tisztelte. A 19. század végén a zsidó misszió vele érte el tetőpontját.
2.9 Franz Julius Delitzsch (1813-1890)
Édesanyja egy cipész leánya, akinek három gyermekéből csak Franz Julius maradt életben. Keresztapja Franz Julius Hirsch, akiről időközben kiderült, hogy eredetileg Levy Hirschnek hívták. Máig nem tisztázott, hogy a Delitzsch családnak milyen viszonya volt Levy Hirsch-sel. A kutatások azonban azt a feltételezést támasztják alá, hogy ő lehetett az apa. Azért is gyanakodnak erre, mert nemcsak a fiú tanulmányait támogatta, hanem egész életében bizalmas barát és jótevő maradt. (9)
A fiúra, Franz Juliusra befolyással volt a londoni zsidó misszió, mindenekelőtt azonban egy zsidókeresztény, Johann Peter Goldberg, és így élő hitre jutott, a teológia felé fordult, és elkezdett a zsidókért rendszeresen imádkozni és kiállt értük.
Jelentős exegétává, bibliamagyarázóvá vált, és 1877-ben lefordította héberre az Újszövetséget. Ezt a fordítását még ma is használják Izraelben.
Egész Európában képviselte a zsidó misszió ügyét. A skandináv országokban nagyobb elfogadásra talált, mint Németországban, így ott több missziós egyesületet is alapított.
Vele párhuzamosan munkálkodott Hermann Lebrecht Strack (1848-1922), aki hasonló tevékenységet végzett. Nemcsak a zsidó misszióra történő szemináriumi képzésre helyezett hangsúlyt, hanem a rabbinikus irodalom tudományos feldolgozására is. A Kommentár az Új Testamentumhoz a Talmudból és a Midrásból című műve „Strack-Billerbeck”-ként vált ismertté, és máig tanúságot tesz e munkáról.
3. A szisztematikusan végzett missziós tevékenység időszaka megkezdődik
3.1 A szisztematikus zsidó misszió kezdete az újabb pietizmusban.
Johann August Urlsperger, a teológus pap (1729-1806) a keresztény tanítás tisztaságának védelmében fáradozott. Tudatában volt annak, hogy csak Isten tudja kegyelemben megmenteni az embereket, és a tiszta tanítások védelmére egy társaságot alapított az egyházba és a gyülekezetekbe beáramló hamis nézetek ellen. Így alapították meg más pietistákkal 1779-ben a Német Zsidókeresztény Társaságot Bázelben.
Ezt a zsidó misszió fejlődésének szempontjából annyiban fontos megemlítenünk, hogy az újkorban itt láthatunk először szisztematikus missziós fáradozásokat a zsidóságért. 1912-ig e missziós munka központja Bázel maradt. Így Bázel vált a zsidókereszténység fejlődésének európai fővárosává Hamburg mellett.
A zsidókereszténység odaszánt tevékenységét a későbbi időkben – így az első cionista kongresszus idején 1897-ben Bázelben – a Zsidókeresztény Társaság befolyásolta.
Fontos szólni a társaság ügyének dinamikus fejlődéséről és a szolgálat egy nagyobb kiterjedéséről. Rövid időn belül negyven további társaság alakult hasonló célokkal. Minden társaság a bázeli központtal maradt összekötetésben. A tudatosan folytatott pogány misszió mellé a zsidó misszió is kapcsolódott. Alkalmazott „kézműves teológusok”, küldöncök, mezítlábas bibliaterjesztők voltak úton egész Európában a társaságok között egyre növekvő számban. Európa számos pontján voltak ébredések, megújulások soha nem látott mennyiségben.
A bázeli missziós központ olyan naggyá nőt, hogy titkárt is kellett alkalmazni.
{…}
3.2 Elberfelder (Elberfeldi) Missziós Társaság megalapítása
1799-ben pünkösd hétfőjén az Elberfelder Missziós Társaság megalakulásával Wuppertal-Elberfeldben a bázeli missziós ház mintáját követve létrejött az első mai értelemben vett „missziós egyesület” Németországban. Az idők folyamán ez a missziós szolgálat vált a zsidó misszió központjává.
Érdekes ebben a fejlődésben, hogy az alapítás idején nem lakott Wuppertal-Elberfeldben egy zsidó sem, mert 1794-ben valamennyit elűzték, és először csak 1806 és 1815 között tértek vissza, miután Franciaország megszállta ezt a területet. Elsősorban iratmissziót építettek ki a zsidók számra más szolgálatokhoz hasonlóan.
Különlegesség azonban, hogy 1818-tól három főállású, zsidóhoz szóló misszionáriust alkalmaztak. {…}
Szinte ezzel egyidejűleg alapították meg azt a gyermek- és árvaházat, amellyel együtt a szükséget szenvedő zsidó gyermekek számára is házakat építettek. Ez volt az első „prozelita otthon” zsidókeresztények számára, amelyet az egyház részéről is elfogadtak és elismertek. {…}
3.3 A politikai helyzet a vég előtt
1933-tól 1935-ig több, mint 50 faji diszkriminációval kapcsolatos törvényt hoztak. Ám mindez a nünbergi törvényekkel érte el a csúcspontját, amelyet 1935. szeptember 15-én bocsátottak ki a német vér és becsület védelmében. Ezt követte 1935. október 18-án a német nép védelmében kiadott törvény, mellyel az örökölt betegségektől való mentességet akarták biztosítani.
1935. november 14-én született meg a rendelet abban a kérdésben, hogy hogyan definiálható hivatalosan az, hogy ki a zsidó. Mindenki, akinek két nagyszülője zsidó, és aki a zsidó vallási közösséghez tartozik. Vagy mindenki, akinek három vagy több nagyszülője zsidó, akkor is, ha nem tartozik a zsidó vallási közösséghez.
Ugyanígy a „félvér” fogalmát is definiálták. Már korábban, 1933. április 17-én a hivatalnokokra nézve meghozták az ún. Árja-rendeletet, és a törvény szerint az evangélikus egyházban a lelkészeket és az egyházi tisztségviselőket a szabályozás szempontjából egy kategóriába sorolták a hivatalnokokkal. Ez összesen 500 ezer embert érintett.
Közvetlenül utána (1935. november 15-től) kezdett el a német egyház a nácikkal közösen dolgozni, és az egyházközösség tagjairól listákat bocsátottak rendelkezésükre azért, hogy vizsgálható legyen, hogy az Árja-rendelet értelmében ki német és ki nem.
1936. május 8-án a birodalmi egyház valamennyi nem árja pásztorának nevét nyilvántartásba vették, és a következő években elbocsátották őket. Ernst Klee körülbelül 200 zsidó származású pásztort említ. Másrészt abból indulhatunk ki, hogy először körülbelül 72 ezer személyt, majd 39 ezer személyt az egyházi anyakönyvekből vettek nyilvántartásba.
A Die Zeit folyóirat egy cikkében (44/2001) megállapították, hogy az egyházi területen Berlinben pontosan 2612 megkeresztelt zsidó származású keresztény volt, akiknek az árjasági igazolását részint 1874-ig nyomozták vissza. Ezért abból kell kiindulnunk, hogy az egykori Német Birodalom egészében sokkal magasabb volt azok száma, akik érintettek voltak a faji törvényekben, mint amit ma elképzelünk. Fokról-fokra így szűrték ki és vették nyilvántartásba minden városban és a falvakban az egyház segítségével a nem árja tagokat, akiknek a többségét a Soában ölték meg.
Előtte, 1933. júliusában a Nem Árja Vagy Nem Tisztán Árja Keresztény Német Állampolgárok Birodalmi Szövetségét egy önsegélyező szervezetként alapították meg. Ez a szolgálat később Paulus Szövetséggé alakult át, és a nünbergi törvények után a tagjait zsidókra és félvérekre osztotta fel. A zsidó származású keresztényeket az 1935-ös törvénykezések után kizárták. Ez összesen 5400 zsidókeresztényt érintett.
Alapjában véve ezek az emberek nemzeti-konzervatív felfogásúak voltak. A maguk részéről elutasították a zsidóságot. A legtöbben magasabb képzettséggel rendelkeztek. Mégis ugyanúgy a fajgyűlölet áldozatai lettek.
A Nem Árja Keresztények Birodalmi Szövetségének megalapítását 1934 végén betiltották, és 1936-ban a Paulus Szövetséget, 1939-ben pedig a Nem Árja Keresztények Egyesületét is. Az összes területet tekintve legalább 160 700 személyre becsülhető e keresztények száma a kutató, Aleksandar-Sasa Vuletic szerint. (10) 1942. január 20-tól a berlini Wannsee konferencia határozata után összesen 11 millió zsidót és más kisebbséget – mint a szintik és a romák – fenyegetett a halál.
3.4 Az Izraelért folytatott szolgálatok helyzete
Az 1822-1870 közötti időszakban alapított, Izraelért folytatott szolgálatok közül három neves zsidó missziós szolgálat volt Németországban, és ezen kívül a bázeli Izrael Barátok Szövetsége volt aktív.
Mind a négy szolgálat még az 1935-ben elközelgő vég előtt is fejtett ki aktivitást.
1. A 1822-ben alapított Berlini Társaság a Kereszténység Előmozdításáért a Zsidók Között
2. Az 1842-ben alapított Nyugat-Német Egyesület Izraelért
3. Az 1870-ben alapított Lipcsei Központi Egyesület a Zsidók Közti Misszióért
Ezekhez kapcsolódott még két tudományos intézet, az Institutium Judaica Berlinben és Lipcsében. Ők azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy a zsidókeresztényekért felemeljék a hangjukat. Neves publikációkban a lipcsei ’Saat auf Hoffung’-ban és a ’Nathanael’-ben is csak kevés tiszta politikai állásfoglalás történt a zsidó emberek védelmében, eltekintve néhány kivételtől.
A kérdés ma is feltehető:
Hogyan működhetnek szolgálatok egy rájuk bízott feladat védelmében az irántuk bizalommal lévő emberek felé anélkül, hogy a múltat megítélnék vagy elítélnék?
3.5 Az elismert egyház
Mindannyian tisztában vagyunk az elismert egyház érdemeivel. Ő állt harcban egyetlenként a Német Birodalmi Egyházzal. Az 1934-es barmeni nyilatkozatban határozottan felemelte a hangját. A soraiban voltak zsidókeresztények is, akiket sajnos nem tudott megvédeni.
Sokak helyett itt csak Friedrich Weißlert említjük meg. Egy zsidókeresztény szülői házból származott, 1884-ben Hallében keresztelték meg. Jogot tanult, mint édesapja Adolf Weißler, akinek minden jogi karon neve volt. Doktorrá avatása után önkéntesként szolgált a hadseregben. Majd visszatért jogi hivatásához, és 1932-ben még Magdeburgban a tartományi bíróság vezetője is lett.
Már 1933. április 1-én felkereste irodájában az SA, ahol megverték és megalázták. 1933. július 21-én ezt hivatalos elbocsátása követte. A családja Berlinbe ment. Abban bíztak, hogy a nagyvárosban jobban meg tudják húzni magukat, amíg a nehezebb idők véget érnek.
Már a tanulmányai ideje alatt aktív tagja volt a német keresztény hallgatói szövetségnek. Azonban azzal találta szemben magát, hogy Berlinben a vezető pozícióban lévő barátai közül egy sem segített.
1934. novemberében tiszteletbeli munkatársa lett a Német Evangélikus Egyház Ideiglenes Vezetőségének Berlinben, amely később az elismert egyházzá vált. Egyike volt a legfontosabb titkároknak, mivel képességeit hamar felismerték.
Ám 1936. október 7-én a Gestapo letartóztatta, 1937. február 13-án a sachsenhauseni koncentrációs táborba deportálták, és 1937. február 15-én az SS emberei annyira megverték, hogy négy nap múlva maghalt.
Ő maga a Biblia és az egyházi ének által talált vigasztalást. Sajnos Martin Niemöller vagy Dietrich Bonhöffer lelkészek, mindketten az elismert egyház vezető fejei, ebben az időpontban nem hallatták hangjukat Friedrich Weißlerért.
4. A messiási mozgalom újra létrejön
A fény újra növekszik a horizonton
4.1 A Messiási Zsidók Uniója kurdarcba fullad
Az első zsidókeresztény (akiről tudomásom van), aki megpróbálta a háború után újra felépíteni a zsidókeresztény szövetséget, egy Oroszországból származó rabbi unoka volt, Abram Poljak. A háború után újságíróként dolgozott Dél-Németországban. 1951. április 8-án egy konferenciát szervezett Bázelben azzal a céllal, hogy a német nyelvterületen minden megmaradt zsidókeresztény a Messiási Zsidók Uniójában egyesüljön. De az idő még nem érett meg erre.
Csak az oroszul beszélő zsidók bevándorlásával fejlődött ki napjainkban ismét az önálló zsidókereszténység, és kapcsolódott több szállal a múlthoz. Az új messiási zsidó mozgalom keretében gyülekezetek jöttek létre, különböző gyermek és ifjúsági szolgálatok, de tanítványképzők is, és egy Bibliaiskola is – kifejezetten messiási arculattal. Így jött létre a jelenben ez a felbecsülhetetlen értékű szellemi áldás.
4.2 A messiási mozgalom újbóli létrejötte a 90-es években
Április végén ismételten egy messiási zsidó konferencia zajlott le. Pontosan 250 ember vett részt Németországból, akik Westerwaldban jöttek össze. Több szeminárium zajlott le, és az események csúcspontja hat bemerítés volt.
Egészen az utóbbi évekig különböző vezető testvérek munkamegbeszéléseken vettek részt a messiási zsidó mozgalomból abból a célból, hogy a messiási zsidó szövetséget megalapítsák. A következő messiási konferenciákon a vezetők ismertették a szövetségi munkát, és áldást kértek rá.
Ezek a törekvések sem Németországban, sem Európában nem voltak ismeretlenek. A múltban a zsidókeresztény szövetség léte, ahogy a háború előtt hívták, magától értetődő volt.
4.3 A messiási szövetség megalapításának (2005. ápr.) előzményei
A messiási szövetség ügye kapcsolódik a korábbi zsidókeresztény szövetséghez. Így adódik a kérdés, hogy hogy nézett ki a zsidókeresztény szövetség a háború előtt?
A Zsidókeresztény Szövetség előfutára egy 1813-ban Londonban alapított zsidókeresztény egyesület volt „B’ne Abraham” elnevezéssel. 41 tagot fogott össze, és elsődlegesen imaközösség volt, amely a „meg nem tért Izraelért” járt közben, ahogy akkoriban mondták.
Ez a csoport volt az 1865-ben életre hívott Zsidókeresztény Szövetség előfutára Londonban. Dr. Carl Schwartz volt e szolgálat első vezetője, egy Messiásban hitre jutott zsidó.
A közöttes időszakban, 1845-ben 217 pásztor találkozott Liverpoolban azért, hogy a Szentírásból idézett alapvető kijelentésekkel egy evangélikus szövetséget hozzanak létre 1846-ban. Így lett 1846 a világszintű evangélikus allianz születésének éve. A zsidókeresztény egyesület kezdettől fogva az evangélikus allianz égisze alatt kapta meg a szellemi helyét. Az evangélikus allianz sohasem hagyta, hogy nyomtatott sajtóban a „júdaizálódó szekta” gondolata lábra kapjon. 1867-ben tartották meg az első nyilvános zsidókeresztény konferenciát. A közös Bibliatanulmányozás és az imádság állt a konferencia középpontjában. A zsidókeresztények (ez az elnevezés a korai egyház napjaiban volt használatos, noha így pontatlan. Helyesebb az angolban használatos „Hebrew Christian“ = héber keresztény) különböző országokból érkeztek, hogy eszmecserét folytassanak. A nemzetközi szintű összefogás szükségessége abból is adódott, hogy a legtöbb, Jézust Messiásnak tartó zsidó rendszerint nem talált szellemi otthont a zsinagógákban, a nem zsidó keresztények pedig bizalmatlanok voltak velük szemben.
Mégis a II. világháborúig az volt a jellemző, hogy a zsidókeresztények rendszerint mindig a helyi gyülekezetek tagjai voltak. A különböző keresztény felekezetek által volt a zsidókeresztény szövetségnek lehetősége arra, hogy mások a Messiásban hívő zsidókat megismerjék, közösségük legyen velük, és a konferenciákra meghívják őket.
Már az első zsidókeresztény konferenciára nemzetközi hírű zsidókeresztények jöttek el, mint a holland teológus, Dr. Abraham Capadose, a holland költő, Issak da Costa, vagy Dr. Saphir. Fontos megjegyezni, hogy a zsidókeresztények számára magától értetődő volt, hogy kezdettől fogva nemcsak Izrael részeként tekintettek magukra, hanem „Izrael házának maradékaként” is. Eszerint világossá tették, hogy Isten nem vetette el Izraelt, hanem a kegyelme általuk láthatóvá válik.
25 éven belül a zsidókeresztény szövetségnek Angliában több, mint hatszáz tagja lett, köztük két zsidó származású püspökkel, Hellmuth und Schereschewsky püspökökkel. Gyorsan fejlődésnek indultak más országokban is a zsidókeresztények hasonló egyesületei. Különösen Amerikában, ahol egy Héber Keresztény Szövetség (Hebrew Christian Alliance) elnevezésű szervezetben jöttek össze.
Leon Levison, egy Safedben született rabbi fia, aki Jézus követőjévé lett. Később ő lett a vezetője a zsidókeresztény szövetségnek Angliában, és általa nyerte el a szövetség az első világháború után nemzetközileg ismert arculatát. Neki köszönhető, hogy a zsidókeresztény szövetség szolgálata nemzetközi jelleget is öltött.
Az amerikai zsidókeresztényekkel együtt egy nemzetközi konferenciára hívta meg a világ minden részéről a zsidókeresztényeket Angliába (London 1925. szeptember 5-12).
Fontos megemlékezni a meghívás indokairól, ezek többek között: „Az apostolok napjai óta a zsidókeresztények megosztva élnek a diaszpórában, száműzve a megtéretlen testvérektől… Hisszük, hogy a pogányok idejének beteljesedése közel, és hogy atyáink Istene azon van, hogy Izraelnek a régi örökségét visszaadja, mert kegyelmében ezt megígérte neki. … Ezért szántuk el magunkat arra, hogy… minden zsidókeresztényt… a világ összes részéről … meghívjunk.”
A konferencia keretében 1925. szeptember 8-án Angliában megalakult a Nemzetközi Héber Keresztény Szövetség (International Hebrew Christian Alliance).
Leon Levison 1936-ban bekövetkezett haláláig ebben töltött be tisztséget. A zsidókeresztények e nemzetközi szervezete tizenkét európai és amerikai nemzeti szövetséget foglalt magában megalakulásánál. Már húsz nemzeti szövetség állt fenn világszerte a II. világháború előtt. A legfontosabb a szövetség „közlönye” volt: a The Hebrew Christian (Héber Keresztény), amelyet több tízezer példányban nyomtattak ki, és még ma is létezik.
Ezzel párhuzamosan Hamburgban épült fel az egyik legnagyobb zsidókeresztény szolgálat Németországban, a „Jerusalemkirche“ (Jeruzsálem Egyház), Arnold Frank szolgálatával, aki 1883-ba jött Hamburgba.
1928. júliusában a második Nemzetközi Zsidókeresztény Konferencia Arnold Frank pásztor elnökletével Hamburgban ülésezett. Olyan sok országból jöttek össze zsidókeresztények, hogy 25 nyelvre kellett fordítani. Arnold Frank pásztor információs lapja ’A Cion barátai’ –nak egy kiadása 45 ezer példányszámot ért el, és más keresztény egyházak és közösségek is figyelemmel követték.
A zsidókeresztények jelentősége ebben az időszakban egyre fontosabbá vált teológiai és üdvtörténeti szempontból egyaránt.
A náci párt a felemelkedő diktatúrában minden zsidókeresztényt fokozatosan megsemmisített. Amikor 1935. szeptember 15-én a nürnbergi törvényeket kibocsátották, ahol a zsidók többé már nem számítottak német állampolgárnak, a zsidókeresztényeket is érintették…
–
–
(1) Die evangelische Christenheit und die Juden, J.F.A. de le Roi, 1884, Neudruck Leipzig 1974, Bd.1, S. 25
(2) in „Reformation und Judentum“, Achim Detmers, Kohlhammerverlag 2001, S.68;
(3) ebd. S. 50;
(4) Handbuch Die Geschichte des Christentums, 1979, R.Brockhausverlag Wuppertal S. 352;
(5) Die evangelische Christenheit und die Juden, J.F.A. de le Roi, 1884, Neudruck Leipzig 1974, Bd.1, S. 59;
(6) Die evangelische Christenheit und die Juden, J.F.A. de le Roi, 1884, Neudruck Leipzig 1974, Bd.1, S. 61;
(7) Bővebben erről: Die evangelische Christenheit und die Juden, J.F.A. de le Roi, 1884, Neudruck Leipzig 1974, Bd.1, S. 101-102;
(8) A „Losung” szó a minden napra szóló Igéket és hozzá tartozó magyarázatokat jelenti, amelyeket egy évre, hosszabb időszakra összegyűjtve adtak már akkor is a hívők kezébe. A mintát a zsinagógai gyakorlatból vették.
(9) Franz Delitzsch, Leben und Werk, Siegfried Wagner, TVG-Brunnen-Verlag 1991, S. 15-28;
(10) Christen jüdischer Herkunft im Dritten Reich, Hrsg. Institut f. Europäische Geschichte Mainz, 1999
A tanulmány az eredeti írásnak egyes részekben csupán tartalmi, lerövidített fordítása. A tanulmány végét hamarosan közöljük.
