A zsidóság Isten tervében
Szeretnék előhozni valamit, amit másképp látok mostanában. Azt szeretném átadni nektek, hogy mit jelent a zsidóság megtartása, léte ebben a világban, és milyen hatalmas dolgok történnek még mindig általa. Hisz akármennyire is gyűlölik őket, ők Isten népe, és Isten áldása kíséri őket. Ha tudnak róla, ha nem. Nézzük meg 1Móz 12 fejezetét, mert innen ered minden dolog. Ábrahám elhívásáról van szó. Sokszor beszélünk arról, hogy Ábrahám meghallotta Isten hangját, és hitt Istennek, és hogy mi vagyunk a hit emberei. De belőle Izrael jött, az engedelmességének gyümölcse Izrael volt.
„…nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei” (1Móz 12,2-3).
Ha Izrael szót fogadott volna Istennek, és hűségesen kitartott volna a sok-sok parancsolat mellett, és a belőlük fakadó áldásokat megkapja, akkor a Mindenható nagyon felemelte volna. Ez időnként meg is történt, de a választott nép története elég hullámzó volt a sok engedetlenség és hitetlenség miatt. De aki igazán odaszánta magát, az nemzedékekig áldás lett, olyan példát adott egy családban, amit rengetegen tudtak követni. Minden utód egy „hitmagot” tudott elvinni a családja megalapításához, és továbbéltette a gyerekeiben ezt az örökséget.
„És monda az Úr Ábrámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annak utánna kijönnek nagy gazdagsággal. Te pedig elmégy a te atyáidhoz békességgel, eltemettetel jó vénségben. Csak a negyedik nemzedék tér meg ide; mert az emoreusok gonoszsága még nem tölt be” (1Móz 15,13-16).
Isten e hosszú távú próféciáját nem biztos, hogy tökéletesen értette Ábrahám, de az jól látszik, hogy Isten előre tudta, hogy milyen lesz Izrael, mivé válik. Miért is mentek le a zsidók Egyiptomba? Engedetlenségből. Ha az éhínség alatt Jákob arra gondolt volna, hogy ez a föld Isten ígérete szerint az övé, akkor ott maradhatott volna fiaival és unokáival. Ha azt nézte volna, hogy a nagyapja hit által legyőzte a körülményeket. Én úgy látom, hogy ez nem jutalom volt számukra. Már csak azért sem, mert látta az Örökkévaló, hogy nem tudnak teljesen kitartani az ígéret mellett. Ha végignézzük Izrael történetét, ahol hittel megálltak, még a nap is megáll. Ilyen azóta se történt. Ha hittel elfogadtak valami, az megindult. Ha kellett a föld, ha kellett a hegy. De amikor elkezdtek kételkedni, akkor biztos, hogy azok a dolgok jöttek elő, ami emberi: az érzéseik, az indulataik. Ez ránk is érvényes.
Elgondolkoztam azon, miért kellett nekik négyszáz évig Egyiptomban lenniük. Ha hittel vannak ott, akkor minden felgyorsult volna. De Isten látta, mi történt Egyiptom földjén: leültek, elfelejtették az ígéretet, a földet, a szabadságot. Majd az Örökkévalónak kellett újra cselekednie értük, hogy kihozza a megszaporodott népet. Ha visszatekintünk arra, hogy világi korunkban hogyan éltünk: az hittük jó helyen vagyunk. Ha Isten nem mozdít ki belőle, még mindig ott ülünk.
„Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6a).
Nem hiszem el, hogy bármilyen bálványimádó nemzet valaha is ilyen ígéretet kapott volna a bálványistenétől. Izrael Ábrahámtól fogva ígéretek sorát kapta, és az egyiptomi kivonulás során látta, hogy ki ez a hatalmas Isten, Akitől az ígéretek származnak. Isten kezdettől fogva máig cselekedett azért, hogy felébredjen Izrael, hogy ne keveredjen össze a világi dolgokkal.
Jesuán keresztül is a Mindenható rengeteget tesz azért, hogy ne folyjunk bele a világi dolgokba, ne mosódjunk össze, legyen határ, ahol meg kell állni. Hogy ne a világban feloldódva szűnjünk meg Krisztus követni, hanem azért a vérért, amit kiontott a golgotai kereszten, tartsuk meg magunkat. Mi is éppen úgy vágyunk a jelenlétére, mint ahogy Ő szeretné megkapni a mi szeretetünket, imádatunkat. Ezen munkálkodik a Szent Szellem, és amikor nem engedem a Szellemet, hanem a saját ötleteimmel jövök elő, amik részemről talán nem is olyan rosszak, akkor távolodok Istennek tervétől, amit belém akart plántálni.
„Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptombeli fáraó királynak kezéből”(5Móz 7,7-8).
Ezt a keveset akarta Isten felmagasztalni úgy, hogy a nemzetek rajtuk keresztül ismerjék meg az élő Istent. Testvérek, a közösségekben is keveset használ fel Isten a hűtlenségünk, és a világgal való keveredésünk miatt arra, hogy megismerjék a Mindenhatót. Pedig Isten csodálatos dolgokat helyez elénk nap mint nap, csak nem arra figyelünk, amire kellett volna. Az Örökkévaló azt szeretné, ha minden egyes dolgunkban úgy világítanánk az emberek lelkébe, mint a nap. Nem kell ehhez állandóan Igékkel előjönni, esetleg „vagdalódzni”. A isteni bölcsességgel mondott beszéd az, ami elgondolkodtatja az embereket. Elgondolkodik, hogy hogyan mondta, miért mondta, mi van mögötte, honnan tudja. Kíváncsivá, vágyakozóvá tesz, hogy úgy szeretnék beszélni, énekelni, gondolkozni, zenélni, mint egy hívő, akiben él Krisztus. Istennek elég ennyi ahhoz, hogy Magára irányítsa a figyelmet. De ehhez mi kellünk, mint ahogy Izrael is kellett volna.
Mivel rendelkezett ez a nép? Hogy tudott a világban olyan hatással lenni a mennyei erővel, hogy arról felismerjék az Urat? „Mert ezt mondja az Úr: Énekeljetek Jákobnak vígassággal, és ujjongjatok a nemzetek fejének” (Jer 31,7a). Ha tetszik, ha nem, Izrael a nemzetek feje. Ha sánta, ha görbe, ha púpos, ő a nemzetek feje. Az, hogy a Mindenható hogyan ítéli meg, nem a nemzetek dolga. Hihetetlen, hogy micsoda csodára hívott el rajta keresztül az Úr minket is, hogy milyen kincs van a birtokunkban Jesua megváltásán keresztül.
És akkor nézzük meg Bálám áldását: „Mert sziklák tetejéről nézem őt, és halmokról tekintem őt; ímé oly nép, amely maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé” (4Móz 23,9). Ahogy a Messiás Testét egy teljesen különálló népnek teremtette az Úr a szellemi világban, úgy Izrael is egy különálló csoportosulás a népek tengerében, amely áldást szór a mellette lévőkre. De ez azt jelenti, hogy nem olvadhat bele egyik sem a környezetébe. Az Örökkévaló rendíthetetlen szeretete tart meg minket, amit nem adhatunk fel a körülmények miatt.
Több részt találunk erről a Bibliában, amelyek megerősítik ezt az üzenetet. Az Örökkévaló többször közli velünk, hogy ez így van, lesz. „Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok; És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útjaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás [a Tóra] Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde” (Jes /Ézs/ 2,2-3). Tanítani küldte ezt a népet, és nem arra, hogy hizlalja magát. Arra küldte, hogy még a szétszórattatásban is azon gondolkodjanak, hogy vigyék az áldást annak a népnek, és nem azon, hogyan boldoguljanak. Természetesen ők is rengeteg áldást kaptak, hogy továbbadják.
Az igazi, becsületben élő zsidóknak az élete nyitva volt a nemzetek felé, és sok áldást jelentettek a befogadó országra nézve.
„És lészen: az utolsó időben az Úr házának hegye a hegyek fölé helyeztetik, és felülemelkedik az a halmokon, és népek özönlenek reá. Pogányok is sokan mennek, és mondják: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére és a Jákob Istenének házához, hogy megtanítson minket az ő útjaira, és járjunk az ő ösvényein! Mert Sionból jő ki a törvény [a Tóra], és az Úr beszéde Jeruzsálemből”(Mik 4,1-2).
Most térjünk rá az új szövetségre. A Jer 31,31-34-et jól ismerjük valamennyien: az Úr új szövetsége népével. Nem a nemzetekkel, a népével. „Ímé, eljönnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földéből, de akik megrontották az én szövetségemet, noha én férjük maradtam, azt mondja az Úr.” Tehát nem hagyta el őket. Sokszor mondjuk, hogy szegény Izrael. Dehogy szegény, csak azért szenved, mert engedetlen, és nem úgy él, ahogy kellene. Ettől függetlenül Isten nem távozik el, nem fog megsértődni. Ő Isten. Nem olyan, mint mi: hogy ma azt mondjuk: gyere, holnap: mégse gyere. „Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet [Tórámat] az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” De ezt Izraelre mondja.
Nézzük meg a következő verset, amit Jesua mond:„Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24). Isten adott Jesua tanításán keresztül egy hatalmas lehetőséget a zsidó népnek. Milyen hihetetlen fájdalom lehetett az Örökkévalónak, hogy ez a nép összesen tizenkét mindenre elszánt követőt, tanítványt tudott felmutatni. Őket adta oda a Mennyei Atya Jesuának, amikor felment a hegyre tanítványokért imádkozni, és a legnehezebb órákban ők is elhagyták. De a Mindenható továbbviszi a tervét mindenek ellenére: „A fügefáról vegyétek pedig a példát: mikor az ága már zsendül, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt” (Mt 24,32). Ezzel Jesua óriási reménységet adott.
„Néhány görög is volt azok között, akik felmenének, hogy imádkozzanak az ünnepen” (Jn 12,20). Néhány görög felment a jeruzsálemi Szentélybe peszáhkor betartva ezzel a mózesi törvényeket. „Ezek azért a galileai Bethsaidából való Fülöphez mentek, és kérték őt, mondván: Uram, látni akarjuk a Jézust. Megy volt Fülöp és szólt Andrásnak, és viszont András és Fülöp szólt Jézusnak. Jézus pedig felele nékik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia” (Jn 12,21-23). Tulajdonképpen ez volt az a jel Istentől, hogy a megváltás kegyelmét már a nemzetekre is kezdi kiárasztani. Addig úgy kellett volna tenni, ahogy az Örökkévaló akarja.
Hogy tudsz úgy élni, hogy az a környezetedben lévő emberekhez szóljon? Ha lemondasz az életben a számodra fontos kis bűnökről, gyengeségekről, akkor tudsz nyitni embereknek ajtót Szellem által, hogy felmutassad Jesuát. Amikor mindennél fontosabb lesz számodra egy lélek megmentése. Mi a fontos, mi az, ami célul tűzhetünk ki, ha nem ezt? Mire hívott el, különített el Isten? Azt írja Jesájáhu (Ézsaiás) prófétánál (40,2) a Mindenható: „kétszeresen sújtotta őt az Úr keze”. Kétszeresen! Még mielőtt végiggondolná, kap két pofont. Semmi másból nem állt ki ez a nép, minthogy üldözték, üldözték, üldözték. Pont az engedetlenségét, és az Örökkévaló szigorú ítéletét tudta kihasználni a Sátán.
„Egybegyűjték azért a papifejedelmek és a farizeusok a főtanácsot, és mondának: Mit cselekedjünk? mert ez az ember sok csodát tesz. Ha ekképpen hagyjuk őt, mindenki hinni fog ő benne: és eljönnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet. Egy pedig ő közülük, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, monda nékik: Ti semmit sem tudtok. Meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (Jn 11,47-50).
Ezt olvasva jutott eszembe a behelyettesítő teológia következménye. Mit csináltak a zsidókkal? A „papi fejedelmek” összejöttek a holokauszt idején is, és úgy látták, hogy jobb ha „csak” Izrael veszik el… Nem akarták felemelni a hangjukat, pedig az auschwitzi jegyzőkönyv alapján Magyarországon 1944-ben már a tömeges elhurcolások előtt tudták, mi folyik a lágerekben. Miért engedték el a zsidóságot? Mert a behelyettesítő teológia szerint ők már automatikusan megkapták az ígéreteket. Akiknek volt valamennyi világosságuk, azok is jobbnak látták, hogy így tegyenek, mert nem akarták kiszolgáltatni magukat.
Isten válasza azonban nem késett, hisz 1948. május 14-én megalakult Izrael. De a főpapok Jesua feltámadása után sem akarták elfogadni, és így van ez ma is. Izraelt 1948-as feltámadása után sem fogadták el. Az ország újjászületéséről az Ez 37,11-14 ír: „És monda nékem: Embernek fia! ezek a tetemek az Izráel egész háza. Ímé, ezt mondják: Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk!
Annakokáért prófétálj, és mondjad nékik: Így szól az Úr Isten: Ímé, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! s beviszlek titeket Izráel földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! És adom az én Szellememet belétek, hogy megéledjetek, és leteszlek titeket a ti földetekre, és megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és megcselekedtem, ezt mondja az Úr Isten.” Az Örökkévaló már Ezékiel idejében eldöntött dolgokat. A Bibliát jól ismerő főméltóságok a rossz teológia miatt ezzel nem számoltak, nem is akartak számolni.
„Jézus pedig felele nékik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Aki nékem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya“ (Jn 12,23-26). Ámen
