A bűnbocsánat zsidó értelmezése

A hit fogalma a zsidó gondolkodásban

Egyáltalán mi a hit? Milyen rokon értelmű szót lehetne használni? A legjobb szinonima talán a bizalom. Ha van hitünk, akkor bízunk Istenben. Bizalmunk van Benne, kapcsolatunk van Vele. Rá tudunk támaszkodni arra, hogy Ő valóságos, igaz, és megteszi, amit mond.

Bizonyos szempontból különbség van a hit fogalmának keresztény és zsidó értelmezése között. A keresztényekben gyakran nagyon nagy hit van. De időnként összekeverik a hitet a tantételekkel. A tantételek nagyon jók és hasznosak, de a legtöbb ember közösen vallott hittételek alapján csoportosul össze, és nem a hit köti őket össze. Általában nem azok bíznak egymásban, akik igazán bíznak az Úrban, hanem azok, akik különböző doktrínákban közösen hisznek. Ez nagyon nagy realitása a keresztény világnak. A zsidók nem hisznek annyira a doktrínákban. Ne értsetek félre, nagyon sok zsidó doktrína van. De a zsidók a saját tantételeikben sem bíznak. Számukra a zsidó élet gyakorlata sokkal fontosabb, mint a tantétel. Végső soron a zsidó hit nem más, mint egyszerű bizalom Istenben, és az, hogy egyenes, egyszerű, személyes kapcsolatban vagyok Istennel. Hallom a hangját, hiszem, hogy, amit mond igaz, és az életemet e szerint az igazság szerint élem. Ez a zsidó hit.

Általánosságban elmondható, hogy a zsidók nem ugranak egymás torkának a tantételek miatt, a keresztények viszont sokszor megteszik. Nem a kereszténység ellen beszélek, és nem lekicsinylő módon nyilatkozom. A történelemről beszélek. A kereszténység történelme nagyon sok vallási háborút foglal magába, amikor egyik keresztény a másikat irtotta. Katolikusok a protestánsokat, de a protestánsok is a katolikusokat. Az egyik csoport harcol a másik ellen, az ortodoxok a katolikusok ellen, ortodoxok a protestánsok ellen stb., stb. Ez a kereszténység történelme. Ilyen módon nem üldözik egymást a zsidók. Tantételek miatt nem. Mi esetleg „fontosabb dolgok” miatt üldözzük egymást. Bármi más miatt, de nem a tantételek miatt.

● A zsidó hitnek van egy egyéni és egy közösségi megnyilvánulása. A zsidó nép megváltása egyéni és közösségi volt és így is értelmezték a történelem során. Általánosságban véve a nyugati protestánsok gondolkodása egyéni üdvösségre helyezett jószerével minden hangsúlyt (vagy más szavakkal az evangéliumi kereszténység gondolkodása) és szinte semmit a közösségi megváltásra. A katolikusok és az ortodox egyházak sokkal jobban értik, hogy mit jelent a közösségi megváltás, az egyetemes megváltás, de ott pedig a másik véglet található, hogy nem gondolnak az egyén megváltására. Szóval a történelmi zsidó hit valahogy egyensúlyba hozza ezt, és érti az egyén és a közösség megváltásának viszonyát.

● Szeretnék egy másik különbséget is megemlíteni: a zsidók sokkal inkább a cselekedetre összpontosítanak, mint a hitre. Mit hiszel? A hit egy zsidó számára abban tükröződik, hogy mit csinálsz. Nem a gondolataid, a filozófiád számítanak, nem az számít igazán, hogy mit hiszel. Ezek fontosak. De minden a cselekedetedben nyilvánul meg. Mert a cselekedetek abból születnek, amit igazán hiszel. Az, hogy valami van a fejedben, nem elég. Hogy cselekedj, az a fontos. Jákob (Jakab apostol) ezt tanította, és azt mondta, hogy elválaszthatatlan kapcsolat van a bennünk lévő hit és az abból folyó cselekedetek között. Igaz, hogy hit által üdvözülünk, de szükség van arra, hogy ebből a hitből jócselekedetek szülessenek. Lehet a jócselekedeteteket teljesen rosszul is értelmezni, úgy, hogy a jócselekedetek valahogy helyettesíthetik a szívből jövő hitet. De ez a Biblia gondolkodása ellen van. A helyes megértés az, hogy ezek a jócselekedetek abból a hitből származnak, ami a szívünkben él. Jakab azt mondja, hogy a hitedet a cselekedeteid bizonyítják. És sokszor találkozunk keresztényekkel, akik fönnakadtak ezen a dilemmán, hogy most hinni kell, vagy cselekedni. És Jakab vagy Jákob levele pont azért adatott, hogy ezt a dilemmát föloldja, vagy megoldja.

● Van még egy aspektusa a zsidó hitnek, ami Izrael történelmével kapcsolatos. Ha zsidóként visszatekintek, látom azokat a zsidókat, akik hűségesek voltak Istenhez. Ez az én népem történelme, ez a zsidó hit történelme. Ábrahámra nézek, aki a hit embere volt, Mózesre, aki a hit embere, Jeremiásra, Ezékielre, a prófétákra, a zsidó apostolokra, akik a hit emberei voltak, és így tekintek rájuk, a hit zsidó emberei voltak. Számomra ők példák arra, hogy hogyan élhet a népem hitben. A keresztények gyakran falat húznak az Ó- és az Újszövetség közé és azt mondják, hogy ez a rész zsidó, a többi pedig keresztény. Így a hit hősei, azok keresztények, és ott vannak a zsidók azok zsidók. De én nem így nézek erre. Akár az Ó- akár az Újszövetség könyveit nézem, mindenütt zsidókat látok. Tehát ott is azt látom, hogy vannak hittel teli és hit nélküli zsidók. De akármerre nézek, mégiscsak zsidókat látok. És, ha azt a kérdést teszem föl magamnak, hogy mi a zsidó hit, akkor azt mondom, hogy az a hit, ami ezekben az emberekben volt.

A bűnbánat fogalma a zsidó gondolkodásban

Kutassuk egy kicsit tovább a keresztény és a zsidó gondolkodás közötti különbségeket. Először is imádkozzunk, mert ezt két módon lehet elkezdeni.

Uram! Melyiket akarod most? Mutasd meg Uram, hogy hogyan lenne legjobb elkezdeni beszélni erről. Hogyan közelítsük meg a bűnbánatnak és a megbocsátásnak a kérdését?

Azt hiszem, azt kell csinálni, hogy a kettőt kombinálom. Megint együtt kellene dolgoznotok a szomszédotokkal.

Feladat első része: a keresztény gondolkodás szerint: mit jelent a bűnbánat? Mit kell tennie egy bűnbánó embernek. Mit kell tennie egy megtérő bűnösnek? Erről beszéljetek, ezt gondoljátok át most néhány perc alatt…

Látom, hogy nagyon belemelegedtetek a beszélgetésbe, de most térjünk vissza, és legyen együtt az egész csoport. Ne felejtsétek el, hogy mire jutottatok. Most felolvasok nektek valamit a bűnbánatról. Egy olyan könyvből származik ez az idézet, aminek a címe: Zsidó írásbeliség. Arról a kérdésről van szó, hogy mikor és milyen feltételek között bocsátunk meg embereknek.

Simon Wiesenthal 1976-ban írt Napraforgó című könyvében van egy életrajzi beszámoló egy olyan incidensről, amely körül egy komoly etikai vita alakult ki.

Simon Wiesenthal egy híres zsidó, aki a rejtőzködő nácikat próbálta megtalálni. Főleg olyanokat, akik felelősek voltak a tömeges kivégzésekért, és vezetők voltak koncentrációs táborokban. A háború vége felé maga Wiesenthal is koncentrációs táborban volt. Ott léte alatt egy ápolónő, aki a németek oldalán dolgozott, odajött hozzá, elvitte egy nácihoz, aki haldoklott. Ez a haldokló náci elmondta az élettörténetét Wiesenthalnak. Elmesélte, hogy őt magát katolikusnak nevelték és ministráns volt a templomban, de később az SS-hez csatlakozott. Amikor a nácik megszállták Lengyelországot, ő is részt vett a zsidók összefogdosásában. Az egyik lengyel városban az összes ott élő zsidót egyetlen épületbe zsúfolták össze, és fölgyújtották az épületet. Most, ott fekve az ágyban és a halálát várva, szembenézett azokkal a rettenetes dolgokkal, amiket elkövetett. Fontos volt számára, hogy legyen egy zsidó származású ember, aki megbocsát neki. Ezért kérte meg Wiesenthalt, mint zsidót, hogy ő mondja ki a feloldozást. De Wiesenthal nem bocsátott meg. Nem mondott semmit, hátat fordított és kiment a szobából.

Harminc évvel később a Napraforgó című könyvében ír erről az emlékéről. Úgy határozott, hogy könyvének azt a részletét elküldi keresztény és zsidó vezetőknek, ami erről az incidensről szól. És felteszi nekik ezt a kérdést: igazam volt-e, hogy nem bocsátottam meg ennek a megtérő nácinak. Ez a második feladat kérdése.

Tehát a szomszédaitokkal beszéljetek erről: Igaza volt-e Wiesenthalnak? És mit mondanál te Wiesenthalnak, ha neked tenné föl ezt a kérdést? Erre is kaptok néhány percet…

Akkor kedves diákok, ott van Simon Wiesenthal a szobában, kiöntötte a szívét előtted, és komolyan felteszi a kérdést: jól tettem, amit tettem? Mit mondasz neki?

Alapvetően elmondhatjuk: egy náci elkövető megváltást keresett és egy embertől várta ezt a megváltást, noha egyedül Isten adhatja.

Azért vagyunk itt, hogy arról beszéljünk, hogy mi a különbség abban, ahogy a zsidók gondolkodnak a megbocsátásról, és ahogy a keresztények. Először hadd mondjak néhány szót, azokról a levelekről, amiket Wiesenthal kapott. A keresztények azt mondták, hogy hibázott abban, hogy nem bocsátott meg, a zsidók pedig azt mondták, hogy igaza volt. Ebből valami kiderül. Az, hogy a zsidók erről másként gondolkodtak, mint a keresztények.

Először szóljunk néhány szót az általatok adott válaszokról. Először is Péter előbb azt mondta, hogy Wiesenthalnak nem volt elég ideje végiggondolni, hogy mit mondjon. Azonban harminc évvel később, 1976-ban írta ezt a könyvét, és még mindig úgy gondolta, hogy igaza van, hogy jól tette, hogy így döntött. Meg volt győződve róla harminc év után is. Arra a következtetésre jutott, hogy azért válaszolt máshogy erre a kérdésre, mint a keresztények, mert ő zsidó módon gondolkodik. Ezért küldött ki leveleket zsidó vezetőknek is és keresztény vezetőknek is, hogy felmérje az erről való gondolkodásbeli különbséget. Többen is mondtátok, hogy egyedül Isten tud megváltani, egyedül Isten tud megbocsátani. De alapvetően nem ez volt a kérdés, tehát Wiesenthal nem erre gondolt.

Tudta, hogy egy ember megbocsáthat a másiknak, és hogy Isten is megbocsáthat. Mert minden egyes jom kippurkor és ros hásáná ünnepe között, a zsidók az évből legalább tíz napot azzal töltenek, hogy végig gondolják a megbocsátás és a bűn kérdését. Tulajdonképpen az egész hónap (a hatodik hónap), ami megelőzi a ros hásánát és a jom kippurt ennek van szentelve. A zsidókat módszeresen tanítják, hogy mi a megfelelő módja a bűnbánatnak. Ez nem azt jelenti, hogy a zsidók mindig meg is teszik. De van világos tanítás erről. Akik ezt komolyan veszik, azok gyakorolják is. Az egyik tanítás, ami ez alatt a tíz bűnbánati nap alatti időszakra vonatkozik, hogy Istent csak azokét a bűnökért való bocsánatra kérheted, amiket ellene követtél el. Azokat a bűnöket, amiket emberekkel szemben követtél el, azt velük kell rendezned, őket kell kiengesztelned. Tehát a kulcsa annak, hogy megértsük ezt az egészet, nagyon egyszerű. Azok a keresztények, akik megválaszoltak Wiesenthal kérdésére, nagy általánosságban gondolkodtak a megbocsátásról. Hogy szabadok vagyunk arra, hogy megbocsássuk, mindig tegyük meg, amikor megkérnek rá. A zsidók pedig azt mondják, hogy feltételei vannak a megbocsátásnak. A zsidó tanítás erről nagyon egyszerű és világos.

Megbocsáthatsz valakinek, aki vétkezik ellened, de nem bocsáthatsz meg valami olyanért, amit valaki más ellen követett el. Ezt nagyon egyszerű megérteni. Mondjuk, hogy kölcsön kérek tőled százezer forintot. Majd Magdihoz megyek oda, és azt kérem, hogy engedje el ezt a tartozást. Magdi pedig boldogan, nagylelkűen azt mondja, hogy elengedem, nem számolom föl neked, szabad vagy, nem kell egy fillért sem visszafizetned. Nincs ebben valami, ami nem stimmel? Tudjuk, érezzük belül, hogy ez nem jó, nem igaz. Egy másik példa: tegyük fel, hogy nem kölcsön veszem a pénzt, hanem ellopom. Meglátom, hogy ott van Andrea táskája, kiszedem a pénzt és elköltöm az egészet. Aztán odamegyek a feleségemhez, és azt mondom: ’Sandy, bocsáss meg nekem, akkora bűntudatom van, sőt, még szégyellem is magam, és nem is tudod elképzelni, milyen nehéz volt elkölteni ezt a pénzt. Tényleg rosszul érzem magam miatta, kérlek, bocsáss meg nekem, hogy elloptam Andrea pénzét.’ És Sandy azt mondja, hogy megbocsátok neked, nekem is megbocsátott Isten, semminek tartom ezt a bűnöd. Valami nem stimmel, nem? Egyszerű, mi sántít. Rossz személyhez megyek. Valaki olyantól kérek bocsánatot, aki nem illetékes, nincs erre felhatalmazva.

Mondhatjuk azt, ez az ember a halálos ágyán feküdt, így hát valószínű, hogy nem volt lehetősége arra, hogy meglátogasson minden egyes zsidó embert, akit valaha megbántott.Wiesenthal ott volt nála, megvolt a lehetősége, a joga, hogy megbocsásson. Ezzel esetleg kapott volna egy kívülálló zsidótól részvétet, megértést, de ez a zsidó nem volt abban a helyzetben, hogy megbocsásson neki.

Hisz kiderül a történetből, hogy a férfi legnagyobb vétke az a lengyelországi ház volt, ahol a zsidókat összegyűjtötte, és amit rájuk gyújtott. Ennél a tömeggyilkosságnál Wiesenthal nem volt ott. Nem volt áldozat, és a náci pedig a legsúlyosabb teherként ezt említi meg, ezt az esetet. A történetből semmi sem utal arra, hogy a náci a Wiesenthal elleni dolgokért kért volna bocsánatot. Nincsenek erről tények. Inkább úgy tűnik, hogy az nyomasztotta a lelkiismeretét, amit más zsidókkal, más körülmények között, más időben tett. Én így értem. Ezek alapján, ha én lettem volna Wiesenthal, én sem bocsátottam volna meg. De lehet, hogy hajlandó lettem volna elmagyarázni neki dolgokat…

A Biblia egyik tanítása, hogy ha gyilkolsz, akkor neked is az életedbe kerül. Lehet, hogy az öröklét szempontjából bocsánatot nyerhetett ez a náci, tehát az örök életben nem fog ellene vádként feljönni, de ebben a világban még ítélet alá esik az, amit tett. Ez történt Dávid királlyal. Neki ugyan megbocsátottak, de nem lett elengedve a bűne következménye. Volt következménye annak, amit tett, pedig teljes, tiszta szívből megbánta, amit tett.[1] Megtért, de mégis volt, amit fizetni kellett ezért. Tehát, ha én lettem volna ott, akkor lehet, hogy azt mondom neki, hogy ez a bűnöd akkor is az életedbe kerül. És ha hajlandó lettem volna őt tanítani egy picit, azt mondtam volna, hogy ennél egy kicsit többet kell tenned, mert még van lehetőséged arra, hogy a bűnbánat cselekedeteit is megtedd. És ezt honnan tudom? Mert annyi ereje volt még, hogy egy ápolónőn keresztül odarendelje magához Wiesenthalt és elmondja neki az élettörténetét. Tehát így a legkevesebb, amit megtehetett volna ez a náci, hogy ugyanígy odahívja maga köré a többi nácit és nekik vallja be, hogy minden, amit tett, bűn volt, és minden megmaradt életerejét arra használja föl, hogy megállítsa a nácikat. Ha erre ők kioltották volna az életét, akkor ez a következmény a felvállalt bűnbánatnak, amit tettek is követtek. Ez az ára az igazi bűnbánatnak. De ez egy konkrét cselekedet, amit meg lehetett volna tenni. Ha az összes megmaradt erejével visszájára próbálja fordítani azokat a bűnöket, amiket elkövetett, akkor ez egy bűnbánat szerint cselekedet. Azt mondta egy zsidó bölcs, hogy ugyanazzal a szenvedéllyel, amivel elkövetjük a bűnt, kell jóvátenni is.

Térjünk is vissza arra, mi a megtérés. Mi az alapvető keresztény tanítás a megtérésről. Az igaz, hogy minden ember ellen elkövetett bűn Isten ellen elkövetett bűn is egyben, de bűnbocsánatot csak attól nyerhetünk érte, aki ellen elkövettük. De persze ennek két oldala van: egy Istentől jövő bocsánat és egy embertől jövő bocsánat.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az Újszövetség tanítása a zsidó gondolkodásnak felel meg. Azért választottam azt, hogy erre a kérdésre koncentrálok veletek, mert a legtöbben közületek itt nem zsidók. A bűnbánat és a megtérés dolgában valóban úgy gondolom, hogy a hagyományos zsidó tanítás közelebb áll az Újszövetséghez, mint az általános keresztény tanítás. A zsidók ezekben az időkben azt mondják a keresztényeknek, hogy valahogy rosszul gondolkodtatok eddig a bűnbánatról. Itt van nálam egy cikk, amit egy neológ vagy reform ágazatba tartozó amerikai zsidó jelentett meg erről a témakörről. Arról ír, hogy maguk a keresztények hogyan hagyták el az eredeti keresztény tanítást a bűnbánatról és a megtérésről. Példákat szedett össze az amerikai médiából. Például, hogy keresztények nyilvánosság előtt tömeggyilkosoknak azt mondják nagy kegyelemmel, hogy mi megbocsátunk neked. Azt mondja a cikk írója, hogy meg van döbbenve ezen, sőt ez rémisztő. Hisz ez tulajdonképpen nem más, mint, hogy érezzük jól magunkat. Ez egy automatikus megbocsátás, ami az amerikai kereszténység nagy részét átjárta már. Ez az automatikus, csak a jó érzését végzett megbocsátás aláaknázza az amerikai kultúrát és a keresztény etikát. Aztán a cikk írója, aki rabbinikus zsidó, az Újtestamentumot veszi alapul és abból tanít. A Lukács 17,3-4-et: Ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer visszatér hozzád ezt mondva: Megbántam – akkor is bocsáss meg neki! Itt van két nagyon alapvető dolog a keresztény tanításból, – mondja a cikkíró -, hogy a megbocsátás függ attól, hogy megtér-e ebből az illető. Az adhatja a megbocsátás, aki ellen vétettek. Te akkor bocsáthatsz meg, ha ellened végzett valaki. És ezt folytatja hosszasan. Tehát ez maga az Újszövetség szava. Azt hiszem, hogy ez oda visz vissza bennünket, hogy igazán miről is szól a bűnbánat, a megtérés.

Általánosságban véve a kereszténység így tanít: felismersz egy bűnt, majd kimondod, megfogalmazod konkrétan: ez az én bűnöm. Ez az első lépés. A másik pedig, hogy bocsánatot kérsz ezért a bűnért. A legtöbb keresztény ezt így is csinálja. Megvallják és bocsánatot kérnek. Azt mondjátok, hogy ezzel mi a baj? Nem így van? De ez nem elég, valami hiányzik belőle. Mi a héber szó a bűnbánatra? Tesuba. A tesuba pedig azt jelenti, hogy megfordulni vagy visszatérni. Ez egy szókép, ebben a képben az, aki vétkezik, hátat fordított Istennek és egy olyan irányba halad, ami elmegy Istentől, és ezért minden, amihez nyúl az már bűnnel teli lesz, mert Isten a háta mögött van, hátat fordított Istennek. Bármilyen irányba is megy, Isten mindig a háta mögött van. Tehát a megtérés egy teljes fordulat és az Isten felé fordulás, és a felé való indulás.[2] Ez a gondolat az, amikor Pál azt mondja, hogy szögezzétek tekinteteteket Jesuára (Héb 12,1-2). Forduljatok egy teljes fordulatot és Rá koncentráljatok, és utána menjetek. Ennek a szóképnek következményei nagyon egyszerűek. Azt jelenti, hogy elfordulok attól a gonoszságtól, amit eddig csináltam, és a következő, amit gyakran kihagynak, hogy utána helyette jót teszek. Éppen ezért sokszor nagyon éretlen hozzáállás az, amikor könnyedén megpróbálunk bocsánatot kéregetni. Igazán még ez a náci sem gondolta végig, hogy mit tehetne, ami jó. Ebben a tekintetben nem volt elégséges a bocsánat kérése. Valójában ő csak valahogy megkönnyebbülni akart, de arra nem vágyott, hogy a cselekedeteit megváltoztassa. Ezért gondolom, hogy Wiesenthal jól tette, amit tett. Rengeteg hívőt láttam már életemben, akik a kegyelmet rosszul használják, csak leplezik a saját bűnüket és a kegyelmet arra használják föl, hogy takarják magukat. Ez a kegyelemnek egy nagyon szegényes és rossz használata. Rendben van, meg lehet tenni, de nem elég. Hadd mutassak egy jobb gyakorlatát a kegyelemnek. Sokkal jobb Isten kegyelmét arra használni, hogy azt tegyük, ami helyes, hogy az Ő kenetében járjunk, hogy az Ő erejében járjunk, hogy az Ő tegyen képessé arra bennünket, hogy az Ő akaratát tegyük. Sokkal több jelentése van ennek annál, mint hogy a kegyelmet kihasználjuk arra, hogy megbocsássanak nekünk. Persze, szeretnénk elfogadni ebben Isten kegyelmét. Nem azt akarom mondani, hogy ne használjuk Isten kegyelmét a bűneink bocsánatára, hanem azt mondom, hogy ne korlátozzuk csupán erre. Mert Isten azt akarja, hogy azokban a cselekedetekben járjunk, mint amire elhívott. Az emberek időnként vétkeznek, és ezt megvallják és ezért bocsánatot kérnek, és aztán folytatják, és újra és újra ugyanazt csinálják. Tulajdonképpen egy fals, hamis életet hoz ez létre az emberekben. Mert ez a téves gondolkodás van bennük, hogy tulajdonképpen csak arra van szükségem, hogy megbocsátást kapjak. Azt nagyon könnyű elvenni, hogy valaki megbocsátott.

Ne értsetek félre, nem akarom ezt az egészet bizonytalanná tenni. Nem azt akarom, hogy innen úgy menjetek haza, hogy ezen törjétek a fejeteket, hogy vajon megbocsátottak-e a bűneimért. Nem ezt akarom elindítani bennetek. Hanem arra rámutatni, hogy van valami, ami még több ennél: hogy bele tudjunk illeszkedni azokba a célokba, amiket Isten elgondolt a számunkra. Istennek elhívása van az életedre nézve. Azért van szükséged a megbocsátásra, hogy a különböző akadályozó tényezőkön túljuss. De a túljutásnál még több az, hogy szükséged van Isten kegyelmére azért is, hogy azokat a pozitív, jó dolgokat tedd, amire Ő elhívott. Tehát meg kell tanulnunk máshogy közelíteni a bűn és a megbocsátás kérdéséhez.

Emlékeztek Bemerítő (Keresztelő) János, Jochánán tanítására, ami megegyezik Jesua és Pál apostol tanításával. János ezt mondta a Lukács 3,7-14-ben[3]. Sokan jöttek, hogy bemerítkezzenek, és az ő igen egyéni módján nem mindenkit fogadott el. Néhánynak „kedvesen” azt mondta, hogy „ti viperák fajzatai”! Ki figyelmeztetett benneteket, hogy elmeneküljetek az elközelgő harag elől. Hát ez nem túl meleg fogadtatás. De azért tett így, mert valamit látott ezeknek az embereknek a szívében. Arra érzett rá a Szent Szellem által, hogy csak azért jönnek ide, hogy bebiztosítsák magukat, mert valamelyest féltek az elkövetkezendő ítélettől. Ez az önvédelem, ami vezet őket.

A nyolcadik verset kiemelném, ahol azt mondja János: teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket, és utána, hogy minden fa, amely jó gyümölcsöt nem terem, levágattatik. Ne csak hivatkozzatok arra, hogy ti Ábrahám fiai vagytok. És a kövekre mutatva azt mondta: ha Isten több fiat akar Ábrahámnak, akkor ezekből a kövekből is tud fiakat létrehozni. Ne próbáljátok bebiztosítani magatokat. Ha nem teremtek gyümölcsöt Isten országának, akkor levág titeket. Na, ez már szíven ütötte őket, ekkor már egy kicsit rosszul érezték magukat. Ilyenkor tud a szív igazán kinyílni Istennek.

A tízedik versben rögtön meg is kérdezték, hogy akkor mit csináljunk? Ő pedig azt felelte nekik, hogy akinek két köntöse van, az egyiket adja annak, akinek nincs. Akinek van eledele, hasonló képen cselekedjék. Ezek olyan jó cselekedetek, aminek nincs köze a bűnhöz. Ha neked több van, mint másnak, oszd meg mással. Aztán jöttek a vámszedők, és ők is kérdezték, hogy akkor mi mit cselekedjünk. Azt mondta: ne szedjetek be többet senkitől, mint amennyi jár nektek. Aztán jöttek a katonák. És ők is azt kérdezték, hogy mi mit cselekedjünk. Azt mondta: ne alázzatok meg senkit, senkit ne vádoljatok hamisan, és elégedjetek meg a fizetéssel, amit kaptok. Más szóval éld a bűnbánat életét, ami méltó arra, hogy egy megtért élet legyen. Tedd azt, ami jó. Még akkor is, hogy ha eddig olyan semleges életet éltél, kezdj el jócselekedetekben járni.

Jesua sem mondott mást. Elé hoztak egy házasságtörő nőt, azért, hogy megítéljék, és miután elmentek vádlói, megkérdezte a nőtől: hol vannak a vádlóid asszony? Ő így válaszolt: hát elmentek. Jesua erre így felelt: én sem vádollak téged, de hozzátett valamit. Menj, és ne vétkezz többé. Nem azt mondta, hogy hát megbocsátottam, most már minden szép és rendben van. Igaz, megbocsátott. De nem ennyiről szólt az egész. Menj, és többet ne vétkezz. Miért mondta ezt? Mert a zsidók így gondolkodnak. Ez a Biblia gondolkodása is: menj, és ne vétkezz többet.

Aztán ott van Pál. Az Efézus 4,28-29-ben azt írja: aki lopott, az többet ne lopjon. Ez még csak az első lépés. Ez csak a tanítása első része: hagyd abba, hogy gonoszul élsz. Második rész: hanem inkább munkálkodjék, cselekedvén az ő kezeivel azt, ami jó, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. Ez a második rész: tegyél jót, hagyd abba, hogy gonoszul cselekszel, és kezdj el jót tenni. Ez az igazi megtérés.

De van egy probléma. Sok keresztény az érzelgősségben, a könnyek mennyiségében méri föl a megtérést. Úgy érzik, hogy rettenetesen sajnálják. Ez is van. Ez legtöbbször valószínűleg őszinte is. Sírva fakadnak a bűneik megvallásakor. De érdekes, hogy Bemerítő (Keresztelő) János nem számolja a könnyek mennyiségét. Pál sem, és Jesua sem. Az egyetlen alkalom, amikor nagyra értékelte a könnyeket, akkor volt, amikor egy bűnbánó asszony a könnyével kente fel a lábait. Ez Jesua számára nagyon drága volt.

Pál az Ef 4,29-ben azt mondja, ne jöjjön ki romlott beszéd a te szádból. Ez megint csak az első része a dolognak: hagyd abba a rosszat. A második rész: hanem csak amely hasznos és szükséges az építésre, hogy áldása legyen a hallgatóknak. Az első fele, hogy hagyd abba, hogy rosszat teszel, a második rész, hogy kezdd el azt, ami jó. Ez a két dolog együtt megy. A zsidó tanítás azt mondja, hogy szükséges az őszinte bánat. Meg kell vallani, ami történt, és bocsánatot kell kérni mindazért, ami történt. De ezek csak részei annak, amire szükség van. Arra is szükség van, hogy nem csak abbahagyod a rossznak a cselekvését, hanem elkezded a jót tenni a helyeset.

Az igazi evangélium így szól: fordulj el a bűntől, fordulj Istenhez. Két része van. Tehát én Wiesenthallal és a másik íróval vagyok értek egyet, és Bemerítő Jánossal, Jesuával és Pállal. Ők azt mondják, hogy sokkal többről van szó, mint kihullatott könyvekről. Sokkal többről van szó. Ezzel a sokkal többel kellene kezdeni. Ha még könnyek is vannak benne, az rendben van. De a könnyek semmit sem érnek, ha nem fordulunk el a rossztól és nem fordulunk a jóhoz.

Azt gondolom, hogy három alapvető hibát követünk el a gondolkodásunkban. Ezek sajnos nagyon tipikus hibák. Az egyik az, hogy ezt a jóságot akkor akarjuk használni, amikor azt gondoljuk, hogy jónak kell lenni, hogy az Úrhoz jöhessünk. Úgy gondoljuk, hogy a jóságunkkal valahogy kiérdemeljük Isten elfogadását. Sokan azt mondják, hogy azért nem tudták az életüket az Úrnak adni, mert sok szörnyű dolgot követtek el. Ezért nagyon sokakban van egy alapvető bizonytalanság. A nehézségek, a bűn idején egy távolságot tartanak fel Istennel szemben. Holott az igazi megoldás abban van, hogy futok Istenhez a nehézségek, a kísértések idején. Fuss Istenhez, amikor kísértés alatt vagy. Vesd magad karjaiban, pontosan ezek alatt az idők alatt. Ne engedd, hogy az ellenség vádoljon. Ne engedd, hogy a te kicsi bűnöd elválasszon Istentől. Mert az Ő jelenlétében tisztulás van és kenet. Isten kenete megtöri az igát az életünkön. Ha egy kis bűnnel Istenhez futunk, az megvéd minket attól, hogy egy nagyobb bűnbe essünk. De, hogy ha Istentől távol tartjuk magunkat, azért mert valami kis bűn van az életünkben, akkor ez egy nagyobb bűnhöz lesz ugródeszka. Nem szabad azt gondolnod soha, hogy elég jónak kell lenned ahhoz, hogy az Úr elé jöhess.

Aztán van egy másik tipikus hiba, hogy állandóan kompenzálni akarjuk a bizonytalanságainkat. Fölemeljük önmagunkat, a saját gondolkodásunkat azzal, hogy egy másik emberben kutatom a hibákat és a gyengeségeket. Összehasonlítgatom magam a másik emberrel és azt mondom, hogy hú, ez iszonyú, mit csinált. Ha ezt másra ki tudod mondani, akkor ettől kicsit jobban érzed magad. Jesua mondott erről valamit. Megpróbálod kiszedni a szálkát a másik szeméből, de a te szemedben gerenda van. Ennek a képnek két oldala van. Sokkal könnyebb észrevenni egy kicsit a másikban, mint egy nagyot önmagadban. Ez az egyik része. A másik része, hogy ne vezesd félre magad azzal, hogy elhiteted magaddal, hogy igazából segíteni akarsz a másiknak, de az az igazság, hogy mivel nálad egy gerenda van, azzal jól fejbe vágod, és ezzel sérülést okozol, és mivel a te szemedben van, téged is megsebez. Ezért ilyen csodálatos a ros hásáná, a 10 bűnbánati nap és a jom kippur. Mert pontosan arra emlékeztet Isten bennünket, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek, és nem vagyunk elég jók. Ezért muszáj Istenhez jönnünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eltávolodjunk Istentől, muszáj közösségben lenni vele. Mert egyedül Ő tehet jobbá bennünket. Amit mi magunktól nem tudunk megtenni, abban Ő segít. Másodszor ros hásáná, a 10 bűnbánati nap, és a jom kippur idején magunkra kell tekintenünk, és ezeket a gerendákat el kell távolítanunk az életünkből. Nincs megengedve, nem tehetjük meg, hogy körbejárkálunk és rámutogatunk más emberek bűneire. Magunkon kell kezdenünk a vizsgálódást, és magunkban kell megtalálnunk, hogy hol lehet javítani Isten és más emberek előtt.

A harmadik, amiről szintén beszéltem már, hogy rosszul használjuk Isten kegyelmét és csak a megbocsátás részét nézzük, ahelyett hogy abban a kenetben járnánk és abban az erőben, ami átalakít. Tulajdonképpen szégyen elvesztegetni Isten kegyelmét egy-egy ilyen pillanatnyi megkönnyebbülésre. Isten kegyelme alkalmas a megbocsátásra, de sokkal több dolgot akar meggyógyítani bennük, és legfőbb az, hogy Isten kegyelme erőben és felhatalmazásban járat bennünket, hogy tényleg azokat cselekedjük, amik igazán jók.

 

(A fenti írás David Levine 1999-es hanganyagából átdolgozott tanítása.)

 

[1] Erről szól az 51. zsoltár. Dávid legsúlyosabb bűnének elkövetéséről, és ennek következményeiről a honlapon Az Édentől a Paradicsomig (II/I. rész) c. írásban is olvasható egy tanítás. (Dávid Király c. fejezet második fele)

[2] Az Isten felé hátat fordító ember szemléletes képe szerepel Jeremiás könyvében is. A tesuba szó ebben a formájában nem jelenik meg a Tanachban (Ószövetségben), de a töve, “sub”, “qal” igetörzsben jelen van, melynek a jelentése: visszatérni, visszafordulni, illetve valamit visszacsinálni, helyreállítani.

Például a Jer 3,7-ben ezt mondja az Örökkévaló: „Így szóltam, miután mindezt elkövette: Térj vissza hozzám! – de nem tért vissza. Látta ezt hűtlen húga, Júda” (vö. Jer 3,12.14; és a népekre vonatkozóan a Jer 18,8-ban). A Jer 7,24 pedig leírja azt a magatartást, amiből vissza kell térni/fordulni: „De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megátalkodott gonosz szívük tanácsát követték; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat.” (vö. Jer 2,27; 18,17; 32,33).

[3] „[Bemerítő János] monda azért a sokaságnak, amely kiment hozzá, hogy általa megkereszteltessék: Viperák fajzati, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek? Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom néktek, hogy az Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak. Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.

És megkérdé őt a sokaság, mondván: Mit cselekedjünk tehát? Ő pedig felelvén, monda nékik: Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, a kinek nincs; és akinek van eledele, hasonlókép cselekedjék.

És eljöttének a vámszedők is, hogy megkeresztelkedjenek, és mondának néki: Mester, mit cselekedjünk?

Ő pedig monda nékik: Semmi többet ne követeljetek, mint ami előtökbe rendeltetett.

És megkérdék őt a vitézek is, mondván: Hát mi mit cselekedjünk? És monda nékik: Senkit se háborítsatok, se ne patvarkodjatok; és elégedjetek meg zsoldotokkal” (Lukács 3,7-14).