A tízparancsolat és a Miatyánk

A tízparancsolatról szeretnék beszélni, és szeretném párhuzamba állítani Jézus tanításával, és a Jézus halála után kiáradó kegyelemmel. Izrael népe a Hóreb hegyén kapta meg a tízparancsolatot, és ez nagyon kemény, szigorú üzenet volt egy olyan népnek, amely négyszáz évig csak „lődörögött” abban a tudatban, hogy ők zsidók. Amit szájhagyomány útján tudtak, annyi ismeretük volt, és igazából nem voltak tisztában a kiválasztás mélyebb értelmével. Mózes kivezette őket Egyiptomból, a bálványok közül, a különböző szokásokból, amik rájuk ragadtak évszázadokon keresztül. „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek” (2Móz 20,2-5).

Kemény üzenet lehetett ez számukra, és talán még értetlenül is álltak ott, amikor Mózes ezt felolvasta. Nem értették ezeknek a korlátoknak súlyát. Lehet, hogy úgy érezték, hogy ők már hoztak áldozatokat azért, hogy Istent kövessék. De az Örökkévaló el akarta ismertetni velük az egyedüliségét. Nem akart egyezkedni, mentségeket elfogadni, a körülményekre figyelemmel lenni, hanem nagyon határozottan kijelentette, hogy vagy Őt követik vagy harmad-, negyedíziglen is meg lesz büntetve a család azért, hogy nem akar engedelmeskedni. Isten ezekben a parancsolatokban Magát mutatta fel, és kemény tanítás adott. Ő a féltőn szerető Isten, az eleven, égő tűz.

Jézus tanítványainak pedig szeretetben adta a tanítást. Nézzük meg a Miatyánkot. „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,9-10). Ez a teljes elismerése Isten akaratának, a Mindenható isteni mivoltának, tökéletes alárendeltség jelenik meg a Miatyánkban. Itt nincsenek kérdőjelek, aki ezt az imát magáévá teszi, az nem von kétségbe semmit, elismeri az örökkévaló Isten hatalmát, és az emberek feletti mindenhatóságát. Ebben az imádságban minden eltöröltetik, amit az emberek maguknak tulajdonítanánk. Isten megmutatta Magát szeretetében annak a népnek, amelyikkel olyan keményen bánt. Jesua tanítványait életre hívta, és életre vitte.

Elgondolkodtam azon is, hogy Isten nem változott. Bizonyos értelemben megenyhült, mert az új szövetségben szeretete és nem parancsolatai által próbálta megfogni a népét. Ugyanez a kegyelem a nemzetek számára a megváltásban ölt testet. Itt már nem azon van a hangsúly, hogy ezt kell csinálni, vagy azt kell csinálni, vagy ezt és azt kell tudni kívülről.

„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden” (2Kor 5,17). Az újjászületés nélkül senki nem érthette meg Jézus tanításait. Ez a nemzeteknek szól: semmit nem kér, csak megtérést, és újjászületést. Nem kellett felzárkózni a zsidók mellé, hisz nem is értették volna meg, mit kell tenniük. Nincs benne a múltjukban, nem élték át azokat a csodákat, nem kapták meg azokat a látomásokat, vezetést, amit a zsidók.

Itt már a „mi Atyánk” mindenki Atyja, a nemzeteké is. Itt már elő van készítve a nemzetek felé az út, hogy meg tudjanak térni. A nemzetektől Isten csak azt kéri, hogy megtérjenek és újjászülessenek, és pusztán ezzel belépnek a szövetségbe. Ez a kegyelem. Nem kellett nekik kívülről fújni a 613 parancsolatot, sőt a tízparancsolatot sem.

„De irgalmasságot cselekszem ezerizig azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják” (2Móz 20,6). Hiszem azt, hogy ez az irgalom a gondoskodással kezdődött. Aki Isten parancsolatát megtartotta, annak nem lehetett hiánya a legkisebb dologban sem. Ezt látjuk a Bibliában, amikor a zsidók megtartották a parancsolatokat, akkor Isten mindenről gondoskodott. A tízparancsolatban tehát elhangzanak parancsok, és ezek megtartásából fakad Isten gondoskodása. Ugyanez a Miatyánkban a Mt 6,11-ben: „a mi mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma”. Itt már kérés hangzik el, ami kifejezi az Istentől való függést. A nemzeteknek ez az üzenet válik hangsúlyossá: „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok” (1Pt 5,7).

E kegyelemben hatalmas engedékenység volt, és szeretet minden nemzet felé. Isten „nem regulázta meg, nem zárta be” a nemzetekből megtérteket. Egy párbeszédet engedett meg Magával a megváltáson keresztül. Egyszerűen Isten előtt le kell tenni a problémákat és el kell engedni, és így lehetőség nyílik a párbeszédre, mert az Örökkévaló felszabadít.

Istennek gondja van ránk. Számtalan esetben megtapasztaltuk, hogy csak gondoltunk valamire, vagy szerettük volna, ha egy dolog elrendeződik, anélkül, hogy különösebben erőlködtünk volna, emberi izzadtság nélkül Isten úgy adta tálcán oda. Csak megköszönni, és hálát adni tudtunk érte.

Aztán ott vannak a tízparancsolat egyes parancsai a 2Móz 20,13-17-ben: „Ne ölj. Ne paráználkodjál. Ne lopj. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.”

Ezzel állítható párhuzamba a Miatyánkban: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól” (Mát. 6,12-13). Mit kérünk ebben az imában? Hogy ne hozzon az Úr olyan dolgokat elénk, ami kísértésbe visz, és szabadítson meg még a gonosz gondolatoktól is. Itt nem a tiltásokat sorol fel, hanem arra kéri a mennyei Atyát, hogy ne is engedje a kísértébe. Ne engedje, hogy belekeveredjen, távol tartsa tőle. Mert ha megbocsátunk, megbocsát nekünk is a mennyei Atya. Ez döntés. Ez nem parancs, ez a te döntésed, hogy hogyan bocsátasz meg. Döntés, hogy megmaradsz neheztelés nélkül, bűntelenül vagy a vágyaid, bűneid, meg nem bocsátott sérelmeid tesznek tönkre. Itt már te vagy a felelős. Ott Istennek a parancsolata fogott meg, itt ellenben a szeretet parancsa. Hogy ne kerülj bűnbe, mert annak a következményeit nem biztos, hogy te fogod átélni, hanem az unokád, és az unokád unokái. Ha én meg tudok bocsátani, Isten is megbocsát nekem, akkor helyreáll az egyensúly. Meg kell lenni a lelki egyensúlynak, a világ egyensúlyának. Ha megbocsátok, azt nem hozhatom fel. Nem horgászhatok a múlt tengerébe, sérelmeibe, mert valami olyat is kifoghatok, visszavehetek, amitől aztán nagyon-nagyon nehéz lesz megszabadulni. A tényleges megbocsátás, elengedés a szeretetből fakadó parancsolat, irgalom a másik felé.

„Mivel tehát van nekünk főpapunk, aki áthatolt az egeken: Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk a vallástételhez. Hiszen nem olyan főpapunk van, aki nem képes erőtlenségeinkkel együtt szenvedni, ellenkezőleg, mindenben hasonlóan megkísértetett, a vétektől eltekintve. Járuljunk hát a szabad szólás bátorságával a kegyelem trónjához, hogy könyörületet és kegyelmet találjunk kellő időben jövő segítségül” (Héb 4,14-16) A nemzetek befogadásával olyan szabadságot kapott Isten népe, amit a zsidók korábban csak „távolról nézhettek”. Ennek ellenére állandóan azt hallom a testvérektől, hogy nehéz betartani. Mit nehéz betartani? Járni az élet útján, vagy lemondani a saját szokásainkról, dolgainkról, amikről pedig tudjuk, hogy a halálba gyökerezik. Miből iszom? A Szent Szellem vízéből, vagy az élet pocsolyájából? Mindezt tudatosan! Mert ha valaki ilyet tesz indulatból, az sem szép, de amikor tudatosan a világra, környezetre nézve teszi, akkor a világnak hódol.

Még Isten nagy adományáról szeretnék szólni Igén keresztül: „Ha azonban eljön ő, az igazság Szelleme, útmutatótok lesz a teljes igazságban. Mert nem magától fog beszélni, csak amit hall, azt mondja el, s a jövendőt tudatja veletek” (Jn 16,13). Azt sem lehet mondani, hogy tapogatózok a sötétben. Ha elfogadtam az újjászületésem, a Szent Szellemmel való betöltekezésem, akkor számomra megnyílt az élet útja. Nekem nem kell tanácsokért rohangálnom, hanem letérdelek, és kérek. Vezetést, világosságot, szeretetet, sok alázatot, mert különben nem tudom Jesuát követni. A konokságot, a tudatos ellenállást össze tudja törni Jézus, de hálát lehet adni, ha az életünk nem töri össze ezekkel együtt. Mert Ő élő szeretet, azért jött és halt meg értünk, hogy nekünk életünk legyen. Hogy ne kelljen a parancsolatokra ’vigyázz’-ba állni, hogy ne kelljen kényszerből alkalmazkodni Istenhez, hanem örömmel, szeretettel, mert mindent megadott Isten nekünk ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni. Mindent: a Szent Szellem általi világosságot, irgalmat, jóságot, tanítást, testvéreket.

Végül hallgassátok meg Dávid imáját: “Oh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied! Tied, oh Uram, az ország, te magasztalod fel magadat, hogy légy minden fejedelmek felett! A gazdagság és a dicsőség mind te tőled vannak, és te uralkodol mindeneken; a te kezedben van mind az erősség és mind a birodalom; a te kezedben van mindeneknek felmagasztaltatása és megerősíttetése“ (1Krón 29,11-12). Ennek tükrében nézzük meg a Miatyánk végét: „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” (Mt 6,13). Ezzel az utolsó mondattal tökéletesen fel tudjuk rakni a koronát szívben és szellemben az Örökkévalóra.

Főként a nemzetek hívőinek írva Pál így összegez: „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén, az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol 3,1-2). Nekünk olyan Istenünk van, aki a szabályok szigorából felszabadítva a szeretet hálóján keresztül a megváltással egy csodálatos lehetőséget adott a nemzeteknek és a zsidóknak a továbblépésre. Adjon Isten nekünk ehhez mindig kitartást, és világosságot.