Jamie Cowen: A zsidó nép történelme
ÉLETRAJZI HÁTTÉR
Amerikában születtem tradicionális zsidó családban. Az én tapasztalatom sem volt más, mint az Egyesült Államokban élő legtöbb zsidó családé, ahol a vallásos élet abból áll, hogy megtartjuk a nagyon szent ünnepeket, és időnként elmegyünk a zsinagógába. A legtöbb Amerikában élő zsidó közösség nem vallásos. Kilenc éves koromig nem is voltam zsinagógában. Akkor azonban el kellett kezdenem héberül tanulni, hogy a bár micvá[1]szertartásra felkészüljek.
Az ezt követő hat év során hetente háromszor ott voltam a zsinagógában, hogy héberül tanuljak. Rendszeresen el kellett járni péntek este és szombat reggel is. Az életem azonban, mint a legtöbb tizenévesnek, nagyon elfoglalt volt, és a legutolsó dolog, amit egy kamasz kíván, hogy a tanítás után órákat héber tanulással töltsön. A barátaim mentek focizni, én meg ülhettem a héber órán. Végül 13 évesen megtörtént a bár micvám.
Először konzervatív, majd reformált zsinagógába jártunk. A zsidóságot alapvetően három nagy csoportra lehet osztani: az ortodoxok, a konzervatívok és a reformáltak közösségeire[2] Nagyjából mind a három csoport ugyanazt vallja, a különbség abban van, hogy mennyire szigorúan tartják meg a hagyományokat. Az ortodoxok a legszigorúbban, a reformáltak a legkevésbé, és a kettő között vannak a konzervatívok. Mi a konzervatív közösséghez tartoztunk, de a bár micvá szertartást már a reformált zsinagógában tartottuk. A héber tanulást a bár micvá után is folytattam, de kamaszkorom vége felé unni kezdtem, majd szüleimmel is közöltem, hogy elég volt.
Washington környékén élő családom aktívan részt vett a politikai életben. Édesapám Nixon elnök környezetében dolgozott. Én magam is, ahogyan teltek az évek, egyre inkább belefolytam a politika világába. Mindehhez képest a vallásos dolgok lényegtelennek tűntek. Úgy gondoltam, hogy a sok ezer éves hagyományoknak semmi jelentősége nincs az életemben. A zsinagógai világból az agnoszticizmusba jutottam.
A középiskolás éveim alatt egy katolikus lánynak udvaroltam, ami a családomnak nem nagyon tetszett. Főleg amikor megtudták, hogy ennek a lánynak néhány rokona apáca. Emlékszem, egyszer a nagyapámék vittek el a családjához és az udvaron éppen ott állt néhány apáca. A nagymamám szinte sokkot kapott a látványtól.
Ez a lány azonban elkezdett valakiről beszélni, akit Jézusnak hívtak és csodákat tett. Nekem ez nevetségesnek tűnt és annyival nyugtáztam, hogy ilyen dolgokban senki sem hisz. Egyszer elhívott templomba. Néhányszor el is mentem, de amit láttam, teljesen a zsinagógára emlékeztetett. Unalmas volt. Az egyetlen különbség az volt, hogy itt egy keresztre feszített embert láttam a falon.
Mégis, ezen a lányon keresztül találkoztam valóban újjászületett keresztényekkel. Középiskolás éveim vége felé jártam, amikor meghívtak az összejöveteleikre. Igazából nem nagyon érdekelt, mert évekig erőltettek rám egy vallásos életformát, és arra is hivatkoztam, hogy zsidó vagyok, és a zsidók nem hisznek Jézusban. Ők azonban kitartottak és mondták, hogy amire meghívnak, nem átlagos vallásosság, hanem valami más. Miután egy darabig győzködtek, végül elmentem.
Ez 1969-ben történt. Soha nem felejtem el az első összejövetelt. Az egyik diáktársam otthonában több mint 200 diák jött össze egy szűkös helyen. Mindenütt ültek, tömve volt az egész lakás. Emlékszem, ahogy átléptem ennek a háznak a küszöbét, olyan érzésem volt, amit még soha nem tapasztaltam. Nem tudtam azonosítani ezt az érzést. Most, hogy visszatekintek, tudom, hogy az Úr jelenléte volt az, ami megérintett.
Leültem a többiek közé. Elkezdtek énekelni, néhány pantomimjátékot játszottak el. Azután felállt a vezető és erről a Jézus nevű személyről beszélt. Igazából még soha nem hallottam róla, mert egy zsidó otthonban soha nem beszélnek Jézusról. Nem értettem egyetlen szót sem abból, amit elmondott, de tudtam, hogy valami különleges van ezen a helyen. Úgy döntöttem, hogy újra elmegyek.
Valahányszor ott voltam, jó érzés töltött el. Néhány héttel később a csoport vezetőjétől kaptam egy Újszövetséget. A könyveim mögé rejtettem, mert tudtam, hogy ha szüleim megtalálják, nagy bajba kerülök. De lefekvéskor minden este néhány oldalt elolvastam. Az előttem kibontakozó személy képe teljesen lenyűgözött. Úgy éreztem, mindent kimond, amit valaha kerestem az életben. Nem mintha valami rettenetes keresésben lettem volna, legalábbis a külső életemben, belül mégis voltak bennem megválaszolatlan kérdések. És úgy tapasztaltam, hogy ebben a személyben választ kapok.
Minél többet olvastam a Szentírást és minél gyakrabban mentem ezekre az összejövetelekre, annál jobban megerősödött bennem, hogy hiszek. Elkezdett megváltozni az életem. Nem mondhatom, hogy volt egy pillanat, amikor előrementem, felemeltem a kezemet, fejen álltam vagy valami látványos dolgot tettem, és a mai formulák szerint „befogadtam az Urat”. Alkalomról alkalomra, időről időre megerősödött bennem, hogy hiszek.
Ezzel együtt azonban komoly problémával kellett szembenéznem. Zsidónak neveltek és most, hogy már hittem Jézusban, kezdtem nem tudni, hogy ki vagyok. Feltételeztem, hogy én vagyok az egyetlen zsidó, aki hisz Jézusban. Azt, hogy maga Jézus és követői, valamint az Újszövetség szerzői is zsidók voltak,[3] soha nem mondta senki. Úgy képzeltem, hogy Jézus volt az első keresztény a földön, és így az összes követője is keresztény.
A helyzet paradoxonja az, hogy Isten minden zsidóban elhelyezett egy vágyat, egy szükséget arra, hogy zsidó identitása legyen. Ezért nem tudtam mit kezdeni magammal. Amikor egyetemre kerültem, találkoztam valakivel, aki szintén zsidó volt és hitt Jézusban. Ez nagyon fellelkesített. Ez a fiú kezdte előttem feltárni az ószövetségi próféciákat a Messiás eljöveteléről. Rajta keresztül megértettem, hogy nem kell feladnunk a zsidó identitásunkat, hanem inkább teljességre jutunk zsidó hitünkben akkor, ha elfogadjuk a zsidó Messiást. A választ identitásunk keresésének problémájára abban találtuk meg, hogy messiáshívő zsidók lettünk.
A másik nagy probléma a családom volt. Azt gondoltam, hogy az egyetemista barátommal megtalált elnevezés majd megkönnyíti, hogy a családomnak magyarázatot adjak hitemről. Ők azonban ettől sem könnyebbültek meg. Emlékszem, amikor beszélgetni próbáltam velük a hitemről, mindketten elkezdtek sírni. Az évek során a kapcsolatunk hol jobb volt, hol rosszabb, de 13 évvel ezelőtt kiszakadtam a családomból és a mai napig is halottnak tartanak.
Befejeztem az egyetemet és utána jogot tanultam. Később az Egyesült Államok Kongresszusában dolgoztam 9 éven át, majd szemináriumban kezdtem tanulni. Washington környékén van egy messiáshívő zsidó szeminárium. Amikor azt befejeztem, a jelenlegi gyülekezetem rabbija lettem Richmond városában.
Az épületünk korábban ortodox zsinagóga volt. Csodálatos történet az, ahogyan ehhez az épülethez jutottunk.
Sokat foglalkozunk orosz bevándorlókkal. Mivel jogász vagyok, igyekszem letelepedésük jogi részét megkönnyíteni. E szociális munka során a megváltás üzenetét is átadjuk e bevándorlóknak. Így kezdenek kötődni a zsinagógai körünkhöz is. A nagyszüleim mindkét ágon Oroszországból vándoroltak ki Amerikába. Ezért nagyon nagy szeretettel viszonyulok hozzájuk. Röviden ennyit akartam elmondani magamról.
.
[1] A fiúk a zsidó vallás szerint akkor válnak nagykorúvá, amikor a zsidó naptár szerint betöltik tizenharmadik évüket, nevük bár micvá, “a parancsolat fia”. Köteles az előírásokat és parancsolatokat betartani, s cserébe kapja a vallás biztosította kiváltságokat és jogokat. Szokás a Tórához szólítani, hogy nyilvánosan teljesítsen egy olyan micvát, ami mostanáig nem vonatkozott rá. − a szerk. megjegyzése
[2] az Amerikában meghonosodott felosztás nem teljesen, de szinte fedi a magyarországoni ortodox, neológ, status quo ante típusú hitközségeket.
[3] Kivéve Lukács (a róla elnevezett evangélium és az Apostolok Cselekedetei könyv szerzője) evangélista eredetileg pogány orvos volt. − a szerk. megjegyzése
