Jamie Cowen: A zsidó nép történelme

EGY SZOMORÚ TÖRTÉNET

A korai egyház fejlődésének nyomon követésével szeretném folytatni történelmi utunkat. Milyen volt a korai egyház kapcsolata a zsidósággal? Úgy gondolom, hogy a tények magukért beszélnek. Arra a következtetésre juthatunk, hogy bármennyire is megdöbbentenek a Talmud tévedései, össze sem hasonlíthatók a keresztény egyház tévedéseivel.

            Kezdjük az i.sz. I. századdal. Hogyan történt a szétválás a korai egyház és a zsidóság között? Milyen volt az I. évszázad elején élő nazarénus közösség? A hagyományos zsidó közösség vezető testülete a Szanhedrin, ennek a vezetője a Naszi, a fejedelem/vezető volt.

         A korai messiási közösség ugyanezen szervezeti vonalak mentén fejlődött. Azt a jeruzsálemi tanácsot, amelyről az Apostolok Cselekedetének 15. fejezete számol be, úgy is lehet tekinteni, mint a messiási közösség Szanhedrinjét. Ez a jeruzsálemi Tanács a vénekből és az apostolokból tevődött össze, a vezetője Jakab (Jakov), Jesua testvére volt.

„Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanítják vala az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek. Mikor azért Saulnak (Pálnak) és Bar-Navvának (Barnabásnak) nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezék, hogy Saul és Bar-Navva és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében. Ők tehát kikisértetvén a gyülekezettől, általmennek Fenicián és Samarián, elbeszélve a pogányok megtérését; és nagy örömet szereztek az összes atyafiaknak. Mikor pedig megérkeztek Jeruzsálembe, a gyülekezet és az apostolok és a vének fogadták őket, és ők elbeszélték, mily nagy dolgokat cselekedett Isten velük. Előálltak azonban némely hívők a farizeusok szerzetéből valók közül, mondván, hogy körül kell metélni őket, és megparancsolni, hogy Mózes törvényét megtartsák.” (Csel 15,1-5)

Azért ült össze ez a tanács Jeruzsálemben, hogy egy alapvető kérdést vitassanak meg: a pogányok köréből hitre jutóknak zsidókká kell-e válniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek.

„Egybegyűltek azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek.”  (6. vsz.)

Egy olyan kérdésben kell dönteniük, aminek semmi köze a jeruzsálemi messiási közösséghez. A probléma földrajzilag messze esik tőlük. Mivel a megváltás örömhíre eljutott a pogányok közé, felmerül a kérdés, hogy ezeknek a népeknek mit kell tenniük, hogyan kell követniük a Messiást.

Így ez a jeruzsálemi tanács úgy működik, mint a Szanhedrin.

„Elhallgatott azért az egész sokaság; és hallgatják vala Bar-Navvát és Sault, amint elbeszélték, mennyi jelt és csudát tett az Isten általuk a pogányok között. Miután pedig ők elhallgattak, felelt Jakov (Jakab) mondván: Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélte, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van írva: Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt: Hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, akik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi. Tudja az Isten öröktől fogva minden cselekedeteit. Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez; Hanem írjuk meg nékik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlvaholt állattól és a vértől. Mert Mózesnek régi nemzedékek óta városonként megvannak a hirdetői, mivelhogy a zsinagógákban minden szombaton olvassák.” (12-21. vsz.)

Nézzük, meg, hogy kik vesznek részt ebben a döntésben. Előtte olvassuk, hogy Kéfah (Péter) szól ehhez a tanácshoz. Neki valóban legfőbb apostoli tekintélye van, mégsem az ő szava az utolsó. Utána szól Saul (Pál) és Bar-Navva (Barnabás), azonban Jakové (Jakab) az utolsó szó, ő mondja ki a végső döntést. Jakab tölti be a messiási közösségben a naszi szerepét.

          Ezt mindaddig gyakorolta, míg Ananiás főpap ki nem végeztette. Utána pedig Simon, Jesua unokatestvére veszi át ezt a szerepet, aki végigélte a megszállást, a város és a Templom lerombolását, és ő volt az is, akinek a vezetésével a messiási hívő közösség Pellába, Jordániába menekült.

Mindeddig teljesen világos, hogy ez a nazarénus közösség a korai egyház. De hogyan kezdődtek a változások?

„Elhajózván pedig Páfusból Pál és kísérői, Pergába, Pamfiliának városába mentek. János azonban elválván tőlük, megtért Jeruzsálembe. Ők pedig Pergából tovább menve, eljutának Antiokhiába, Pisidiának városába, és bemenvén szombatnapon a zsinagógába, leülének. És a törvénynek és a prófétáknak felolvasása után küldének a zsinagógának előljárói ő hozzájok, mondván: Atyámfiai, férfiak, ha van valami intő beszédetek a néphez, szóljatok.” (Csel 13,13-15)

Először is Saul (Pál) zsinagógában van sabbat napján. Ez a zsinagóga Antiochiában helyezkedik el, ami a mai Dél-Törökország területe. Figyeljük meg, hogy kik járnak ebbe a zsinagógába, kikhez beszél Pál (16.vers): zsidók és istenfélő pogányok. Ez nem egy messiáshívő közösség. Egy átlag zsinagógában együtt vannak zsidók és istenfélő pogányok. Az I. század során a zsinagógákban a zsidók mellett találhatók olyan pogány származásúak, akiket istenfélőknek neveztek.

Nem lettek zsidóvá, de félték és tisztelték Izrael Istenét.

„Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérték a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nékik ezen beszédeket. Mikor pedig eloszlott a gyülekezet, sokan a zsidók közül és az istenfélő prozelitusok közül követék Pált és Barnabást; akik szólván hozzájuk, biztatták őket, hogy maradjanak meg az Isten kegyelmében. A következő szombaton aztán majdnem az egész város egybegyűle az Isten igéjének hallgatására. Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, beteltek irigységgel, és ellene mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és káromlást szólva. Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig. A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak igéjét; akik csak örök életre választattak vala, hívének.”  (42-48 vsz.)

Itt már egy harmadik csoport is említésre kerül: a prozelitusok (prozeliták). Ez azoknak csoportja volt, akik áttértek vagy betértek a judaizmusba, az istenfélők pedig olyanok voltak, akik nem, de látogatták a zsinagógát.

          Mi történik, amikor ez a vegyes összetételű közösség meghallja a Messiás megváltásának örömhírét. Sokan követik Pált a zsidók, az istenfélők és a prozeliták közül, tehát zsidó hívők jelennek meg a zsinagógában és sokan a prozeliták közül is hívők lesznek.

         De nézzük meg, hogy a továbbiakban mi történik. A következő sabbatkor az egész város együtt van, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor a zsidók látják a tömeget, irigyek lesznek.  Az ott élő zsidók, akik nem fogadják el a Messiás eljövetelének hírét, féltékenyek lesznek, amikor látják, hogy a pogányok mekkora tömege gyűlt össze.

         Mivel nem fogadják el Jesuában a Messiás eljövetelét és engesztelő áldozatát, Pál a pogányokhoz fordul. Ekkor már hatféle csoporttal találkozunk ebben a városban: a zsidók közül azokkal, akik nem hittek és azokkal, akik hittek; olyan istenfélő pogányokkal, akik nem fogadták el az evangéliumot és azokkal, akik igen; olyan prozelitákkal, akik nem fogadták el a Messiást és olyanokkal, akik igen.

          Ha alaposan megnézzük az idézett igeszakaszt, meglátjuk a zsidóság és a korai egyház közötti problémák gyökerét. Mi az oka annak, hogy a hagyományokat tisztelő zsidók irigyek lettek?

          Gondoljunk bele, hogy a zsidóság a Római Birodalom lakosságának 10%-át alkotja, és nagy befolyással rendelkezik. Amikor egy prozelita a judaizmusba betér, a zsidóság befolyását tovább növeli. Még az istenfélő pogányoknak is templomadót kell fizetniük, ha zsinagógába járnak.

         Az Apostolok Cselekedete azt jegyzi le, hogy „amikor a pogányok ezeket hallották, örvendeztek és magasztalták az Úrnak az igéjét.”  Miért örültek ennek a pogányok, mi az örömhír a nemzetek számára? A zsinagógai világban az istenfélő nemzetek közül származók másodrendűnek számítottak. Elmehettek a zsinagógába, de nem engedték meg nekik, hogy felolvassanak a Tórából, hihettek ugyan Izrael Istenében, de másodrangúnak tekintették őket.

          Pál tanításának hatására rádöbbentek arra, hogy egyenértékűek a zsidókkal. És ennek tényleg örültek. A zsinagógai világban akkor válhattak volna egyenértékűekké, ha betérnek. De ehhez körül kellett volna metélkedniük és az egész Mózesi Törvényt magukra is alkalmazni. Az istenfélők közül sokan ezt nem nagyon akarták megtenni, inkább megmaradtak eredeti identitásukban és vállalták, hogy másodrendűek lesznek.

         Most azonban, amikor hallják a Messiás örömüzenetét, megértik, hogy ez rájuk éppúgy vonatkozik, mint a zsidókra, így Isten előtt egyenrangúak a zsidókkal. A Messiásban nem hívő zsidók azért lesznek féltékenyek, mert az istenfélők csoportja már inkább Jesua követői felé húz.

         Ez pedig a zsidó közösségen belüli hatalmi és anyagi veszteségekhez vezet. Ez az alapvető oka, amiért a nem messiási zsidó közösség felháborodik. Itt keletkezik az első ék a közösségek között.

         Miután elkezdték hirdetni a messiási megváltás üzenetét a diaszpóra idejének korai zsinagógáiban, még mind a hat csoport képviselői ugyanabban a zsinagógában ültek. A Római levél éppen ezt a kérdést érinti: milyen legyen az istenfélő pogányokból lett hívők viszonya, hogyan kapcsolódjanak az ugyanabban a zsinagógában helyet foglaló nem messiáshívő zsidókhoz.

          Pál a Római levelet ennek a csoportnak célozta. Azt mondja nekik, hogy legyenek engedelmesek a zsinagóga vezetőinek, ne botránkoztassák meg őket, tegyék őket jó értelemben féltékennyé a Messiásban megtörtént megváltás hitére.

          Pál nagyon éles szemmel észrevette, hogy megosztottság kezdődött, és a nem zsidók, a rómaiak és görögök közül megtért hívők bizonyos arroganciával kezdenek viszonyulni a nem messiáshívő zsidó közösség felé.

           A teljes egyháztörténelem problémáinak gyökere abban keresendő, hogy az istenfélő nemzetekből lett hívő közösség felfuvalkodik és arroganciával szemléli a Jesuában nem hívő zsidókat. Nézzük meg, hogy ez a konfliktus a továbbiakban hogyan bontakozik ki.

          Korábban már említettük a 66-67-ben lezajlott lázadást. Ebben még a nazarénusok közössége végig aktívan részt vesz. Jakab – akiről az előbb olvastunk – akkora tisztességnek örvendett közöttük, hogy nemcsak a jeruzsálemi nazarénus hívő közösség szószólója, hanem a zelótáké is. Említettük már, hogy Jakabot még ezelőtt a lázadás előtt kivégezték.

         Lezajlik a lázadás, és a zsidók rajtavesztenek. Emiatt a Római Birodalom területén csökken a zsidóság népszerűsége. Mindezidáig a fentebb említett csoportok mindegyike a zsidó közösség részének számított, főleg a Római Birodalom szemében.

          Ahogy egyre több nem zsidó, pogány származású ember fogadja el a hitet, és ahogy ezzel párhuzamosan csökken a zsidóság népszerűsége, növekszik a vágy a nem zsidó hívőkben, hogy elszakadjanak a zsidó identitástól, és valahogy felépítsék a saját identitásukat. Ezt a folyamatot a javnei időszak felerősíti, mivel Javnéban a hívő zsidókat eretnekként kiveti magából a rabbinikus zsidóság.

         Ez a javnei átok egyre mélyebbre vágja az éket zsidók és nem zsidók között. Ezzel a hívő közösséget elválasztják a hagyományos zsidó közösségtől, és ennek politikai és gazdasági következményei lesznek. A Római Birodalomban a hívő közösség védelmet élvezett a zsidó közösségen belül addig, amíg odatartozott, de most, hogy kikerültek a zsidó közösségből, a Római Birodalom nem tud mit kezdeni velük.

        Elveszítik különleges státuszukat, ami zsidó mivoltukból következne. Ez a hívő közösséget gazdasági megpróbáltatásba sodorja, elszegényedést és a szakadék elmélyülését eredményezi a hívők és a zsidó közösség között.

          131-ben kitör a Bar Kochba lázadás. A nazarénus közösség ismét harcba száll a zsidóság oldalán, de mikor Bar Kochbát messiásnak kiáltják ki, kiszakadnak. Ekkor Bar Kochba ellenük fordul és őket kezdi gyilkolni. E lázadás eredménye sokkal súlyosabb következményekkel jár a zsidóságra nézve, mint a 60-as évek felkelése. A zsidókat rabszolgaláncon hurcolják el a nemzetek közé, s így még kevesebb indoka marad a hívő közösségnek arra, hogy a zsidósággal azonosuljon.

        Úgy gondolják, hogy egyre inkább növekszik a zsidóság nemzeti szintű üldözése. Miért vállalják ezt az identitást, ha maguk a zsidók sem akarnak velük közösséget vállalni.

          Közvetlenül a Bar Kochba lázadás után kezdődik el, hogy a korai keresztény teológusok most már hivatalosan is állást foglalnak a zsidóság ellen.

            Justinus mártír[1](100 körül-165) az első, aki mindezt írásba foglalja. Párbeszédes formában folytat vitát egy Tripho nevű emberrel. Tripho olyan zsidó, aki nem hisz az evangéliumban, Justinusnak pedig az a célja, hogy meggyőzze arról, hogy Jesua, Jézus a Megváltó, Ő az út, akit követni kell.

             Justinus ezt az írást két célból fogalmazza meg: a pogányoknak is bizonyítani szeretné, hogy Krisztus az Üdvözítő, és a zsidóságnak is, hogy Jézus a Messiás. Ebben a levélben az Egyházat igaz szellemi Izraelnek nevezi. Azzal érvel, hogy Izrael Istene már az Egyház között lakozik, és már nem lakozik a zsidó nép között.

           Azt állítja, hogy Isten kapcsolata a test szerinti leszármazottakkal lezárult, és most már szellemi kapcsolatban van a szellemi leszármazottakkal, akik az Egyház. Justinus az, aki először megfogalmazza és lefekteti a behelyettesítés teológiáját. Krisztusban látja meg az egész teremtés végső célját és beteljesedését. Isten céljait négy pontban fogalmazza meg.

• Istennek terve van a teremtéskor az egész emberiség számára
• Ádám elbukott
• Krisztus az, Aki megvált
• Krisztusban minden beteljesedik, amikor visszatér az idők végén

            Ebből a négy tézisből úgy tűnik, mintha Izrael nem is létezett volna, pedig az egész Ó- és Újszövetség végig Izraelről szól. Justinus azzal magyarázza ezt a problémát, hogy az Izraelre vonatkozó ígéretek csak ideiglenesen, addig léteztek és addig voltak érvényesek, míg el nem jön a Messiás. Miután eljött, megszűnt érvényességük.

             Ez a hagyományos keresztény teológia. Még azok a gyülekezetek is, amelyek a legbiblikusabbak, és amelyek Izrael lelkes támogatói, akik meglátták, hogy Istennek még van terve Izraellel, még ők is csak bizonyos mértékig próbálják besulykolni alapteológiájukba Izraelt.

            Úgy gondolom, a Bibliából kiderül, hogy Isten Izrael szerepét Ádám bukása után vezette be: a Messiás Izraelből támad, a Messiás kiküldi Izraelt a nemzetekhez, a pogányok az idővel becsatlakoznak Izrael közösségébe és ezután a Messiás Izraelbe tér vissza. Mennyire eltérnek a hangsúlyok!

            A Szentírás legelején láthatjuk a teremtés történetének leírását. A teremtéskor Istennek az egész emberiség számára terve van, de Ádám megtöri ezt azzal, hogy bűnbe esik. Ekkor Isten Izraelt választja, hogy tervét teljességre juttassa. És ez még a mai napig sem fejeződött be.

            Nem arról van szó, hogy Ádám elbukott és akkor gyorsan eljött a Krisztus, hogy kiszabadítsa Ádámot és utódait a bukásból. A történelmi valóság az, hogy ez után a bukás után Isten kiválasztja Izraelt, hogy a megváltás tervét végbevihesse.

            Azt a feladatot bízza Izraelre, hogy a világ üdvözítését szolgálja, és Isten terveit teljességre vigye. A Messiás Izraelből támad és Izraelért jön el, hogy azt szent nemzetté tegye, akik aztán elmennek a pogányok közé, a világ népei pedig Izraelhez csatlakoznak. A Messiás Izraelhez jön vissza, aztán válik a nemzetek Istenévé.

            Óriási az eltérés a két elképzelés között! Először Izrael fogja befogadni a Messiást, hiszen oda tér vissza, s utána a nemzetek túlélői csatlakoznak a messiási királyságba. Izrael elmegy a pogány népekhez, és akik közülük hitre jutnak, csatlakoznak Izraelhez, és teljességre jutnak saját etnikumuk elhívásában.

            Justinus teológiája teljességgel kihagyja Isten Izraellel kapcsolatos tervét. Ez azután az idő múlásával tovább torzul: ha az Egyház Izrael helyébe lépett, de Izrael mégis valamilyen formában tovább létezik, akkor úgy kell tekinteni rá, mint akadályra Isten tervében, és valahogy meg kell tőle szabadulni.

            Az egyik lehetőség, hogy megtérnek és keresztények lesznek. De ha nem hajlandók? Ez már komolyabb probléma. Nem a megtérésükkel vagy nem megtérésükkel van a gond, hanem ennek a teológiának a totális tévedésével. Justinus a levelében így fogalmaz: „legyél vagy keresztény vagy zsidó, de a kettő együtt nem lehetsz”.

Érvekkel támasztja alá, hogy miért áll kibékíthetetlenül egymással szemben e két közösség. Az iróniája mindennek az, hogy ezt a kijelentést mind a zsidók, mind a keresztények a mai napig elfogadják. A zsidó közösség azt mondja, hogy aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, már nem zsidó. A keresztény egyház pedig az évszázadok során azt mondta, hogyha egy zsidó elkezd hinni Jézusban, akkor meg kell tagadnia a zsidóságát.

            A gnoszticizmus megjelenésével a zsidóság és az Egyház elszakadása tovább szélesedik. A gnoszticizmus eretnek tanításának alapítója Marcion volt, aki a 180-as évek körül kezdett el működni. Azt tanította, hogy két Isten van: az egyik az Ószövetség, a másik az Újszövetség Istene. Az Újszövetség Istene nagyobb, mint az Ószövetségé; az Ószövetség Istene csak az anyagi világ dolgaival foglalkozik – mint például Izraellel, a fizikai nemzettel –, az Újszövetség Istene azonban csak a szellemi dolgokkal. Azt tanította, hogy Jézus megmenti, kimenti az ő népét a zsidók ószövetségi Istene kezéből.

            Két egyházatya is válaszolt Marcion tanításaira. Az első Tertulliánus volt. Célja az volt, hogy a gnoszticizmus eretnekségét kitisztítsa, de ezt csak úgy tudta megtenni, ha elmagyarázza, hogy az Ó- és az Újszövetség egységben van egymással. Tehát elmagyarázza, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az egyetlen igaz Isten, Ő Jézus Krisztusnak is az Istene. Valahogyan azonban kezelnie kell a két szövetség közötti különbséget. Azt mondja tehát:

„A Tóra törvényei és rendelkezései méltatlanok egy megvilágosodott egyház számára. Csak azért adattak ezek az előírások a zsidó népnek, hogy megfékezzék a bálványimádást és a mohóságot.”[2]

Arra a következtetésre jut, hogy a bálványimádás és mohóság bűnei csak a zsidóságra jellemzőek, ezekhez a bűnökhöz az emberiség többi részének semmi köze. Az érvelését azzal folytatja, hogy a zsidóság bűneit Krisztus meggyilkolása tetőzi. A zsidók mindig is méltatlanok voltak a kiválasztásra, és ezt most el is veszítették. Isten választása most már a pogányokra esett, akik képesek arra, hogy egy magasabb, megvilágosodottabb szinten éljenek, mint a zsidók.

            Furcsamód itt Tertulliánus célja nem az, hogy a zsidósággal szálljon szembe: csak Marcionnal vitázott. Magyarázatai során azonban durva antiszemita következtetésekre jut.

            Ireneus a másik egyházatya, aki szembeszáll Marcion tanításaival. Azt mondja, hogy eredetileg Isten kiválasztotta a zsidóságot, hogy felkészítse őket Krisztus számára, de ők elutasították és meggyilkolták, s mivel ezt tették, Isten az örökségüket kizárólag a pogányoknak adta.

            Megfogalmazta, hogy azok a zsidók, akik büszkék arra, hogy Izraelhez tartoznak, nem tartozhatnak a Krisztushoz, és többé semmi hasznuk. Talán most lenne a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszatekintsünk Pál szavaira:

„Mert néktek mondom a pogányoknak, amennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem. Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülük némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájukba.” (Róm 11,13-14)

            Az én értelmezésem szerint Pál pogány származású hívőknek beszél arról, hogy milyen módon viszonyuljanak a megtérésre még el nem jutott zsidó közösséghez.

            Folytassuk az egyházatyák írásainak áttekintését. Tertulliánus és Ireneus kb. 200 körül éltek. Utánuk következett 300 körül Euzebiusz, aki összefoglaló egyháztörténelmet írt az apostolok korától a saját koráig.

            Az általa megírt egyháztörténelmet még ma is tanítják a teológiákon. Ez a korai egyház történelmének klasszikus leírása. A következőket mondja:

„A zsidók minden egyes közösségükben egy keresztényt keresztre feszítettek a purim ünnepén, mint Jézus visszautasításának kinyilatkoztatását. A római-perzsa háború során a zsidók 90.000 keresztény foglyot ejtettek pusztán azért, hogy élvezettel legyilkolhassák őket.”[3]

Írásaiban éles ellentétbe állítja a hébereket, akik jó emberek voltak az Ószövetség idején és a zsidókat, akiket gonoszként fest le. Honnan veszi ezt az információt?

            A Római Birodalomra általában jellemző volt az antiszemitizmus. A rómaiak érdekes módon ateistáknak tartották a zsidókat, mert nem hittek az ő isteneikben. Különféle negatív történetek keringtek a zsidókról. Euzebiusz ezekben a zsidó-római konfliktusról szóló történetekben a „római” helyére „keresztényt” ír.

            Azt mondja, hogy a zsidók keresztényeket gyilkolnak, és nem azt, ahogyan ezek a történetek szóltak. A félelmetes ebben az, hogy ennek az embernek az egyháztörténete az elkövetkezendő 1500 év során mértékadóvá válik. Ettől kezdve mindenki így fog gondolkodni a zsidókról.

            A következő idézet Konstantintól származik, akiről tudjuk, hogy a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet.

„Semmiben sem vágyunk közösségben lenni ezzel a gyűlölt néppel, mert számunkra az Üdvözítő más utat jelölt ki. Mi ehhez az úthoz ragaszkodunk és tartózkodunk minden szégyenteljes kapcsolattól ezzel a néppel.”[4]

         Kövessük egy pillanatra nyomon az Egyház terjeszkedését. Izrael, Szíria, Nyugat-Törökország, Görögország, Róma és Itália az útvonal. A II. sz. elejére Egyiptomba, Izrael északi részére, Észak-Törökországba, Perzsiába és a Fekete tenger mellékére, Észak-Afrikába, és Itália különböző részeire is eljut az evangélium.[5]

      Érdekes megfigyelni, hogy Egyiptomban legalább 1 millió, Izraelben 2,5 millió, Szíriában újabb 1 millió, Törökországban és Babilonban szintén 1 millió zsidó élt. Észak Afrika különböző részein, Spanyolországban, Rómában és Itália déli részein, Görögország déli részein szintén nagy zsidó közösségek virágoztak.

        Megállapíthatjuk tehát, hogy a terjeszkedés a zsidó közösségek vonalát követi, mert a korai hívők mindegyike vagy zsidó volt vagy istenfélő pogány.

        A IV. évszázadra úgy tűnik, hihetetlen gyorsasággal terjed az evangélium. Valójában azonban csak arról van szó, hogy Konstantin rendelete következtében egyszerre mindenki keresztény lesz. Nem hitbeli, személyes döntés alapján, hanem állami törvény alapján.

         Ezen a ponton válik a kereszténység tömegvallássá. Természetesen ezeknek a tömegeknek nem minden tagja hívő. Kialakul a névleges kereszténység. Ha már mindenki papírforma szerint keresztény, akkor kik azok, akik nem? A zsidók. Korábban sokkal árnyaltabb volt a helyzet: léteztek pogányok, keresztények, zsidók. Most már jobban kitűnnek a zsidók, és hitetlennek bélyegezik őket. Azt mondják róluk, hogy nem tudatlanság miatt utasították vissza a Krisztust, hanem makacsságuk miatt.

         A történelem e pontján már időnként megtámadják a zsinagógákat és a zsidó kereskedőhelyeket. A zsidó hívők számára nagyon sötétté válik a kép. Konstantin után, a IV. évszázadra az Egyház létrehozott egy katekizmust, melynek hittételeit minden hitre jutónak tudnia kell. A következő idézet a konstantinápolyi egyház katekizmusából származik. Találunk ebben egy kitételt, amely olyan hívőkre vonatkozik, akik zsidó származásúak és elfogadták Jézust Megváltónak.

„Egy zsidónak, aki hitre jut, ezt kell megvallania: Megtagadok minden szokást, rítust, törvényt, mindenféle kovásztalan kenyeret, mindenféle bárányáldozatot, amely a hébereké.  Megtagadom a héberek minden ünnepét, áldozatát, imádságát, tisztulási szertartását, megszentelését, böjtjeit, újholdjait, sabbatjait, minden babonájukat és himnuszukat, minden kántálásukat, a zsinagóga minden szokását, a héberek minden ételét és italát. Egyszóval mindent megtagadok, ami zsidó, minden törvényt, minden szokást, és mindenekfölött megtagadom az Antikrisztust, akire minden zsidó vár, aki Krisztus formájában és alakjában fog megjelenni. És magamat az igaz Krisztushoz és Istenhez adom.”[6]

Egy másik katekizmusból származik a következő részlet, melyet egy másik keleti egyház adott ki. Vajon mihez kezd egy zsidó, aki hisz a Messiásban, egy ilyen egyházban?

„Megtagadom a héberek teljes istentiszteletét, a körülmetélkedést, minden törvénykezését, a kovásztalan kenyereket, a páskát, a bárány áldozását, a hetek ünnepét, a kürtzengés ünnepét, az engesztelés ünnepét, a sátrak ünnepét, és miden egyéb héber ünnepet, az ő áldozatait, imádságait, tisztulási szertartásait, a böjtjeit, a sabbatjait, az újholdakat, az ételeket és italokat. Teljes mértékben tagadok minden szokást és intézményt, amelyet a zsidó törvény tartalmaz.”[7]

Ettől kezdve csak romlik a helyzet. A következő idézet Krizosztomosztól származik, aki a keleti Egyház atyja. Aranyszájú Szent Jánosként is szokták emlegetni, erőteljes szónoki képessége miatt. A zsidókról ez a mondanivalója:

„A zsidók minden ember közül a legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.”[8]

Vajon ez az ember kezébe vette-e valaha a Rómaiakhoz írt levelet? Félelmetes elméjű tudós volt, s nem nehéz elképzelni, miért ragadták magukhoz az ítélkezést, és kezdték el gyilkolni fizikailag is a zsidókat azok, akik hallgattak egy ilyen ember igehirdetésére.

         A tömegeknek nem volt Bibliája, a papokat hallgatták. A fenti idézet pedig a keleti egyház legfőbb vezetőjének szájából, illetve tollából származik.

          Tekintsük meg most a nyugati egyház állapotát. Azt gondolhatnánk, hogy ott egy kicsit jobb a helyzet. Milánói Szent Ambrus nyugati egyházatya volt. Az Ambrus életét megelőző római császár keresztény volt és rendkívül antiszemita.

             Az őt követő uralkodó, Theodosius azonban nem volt keresztény. Hoz egy rendeletet, hogy építsenek újjá egy zsinagógát, amelyet a korábbi uralkodó ideje alatt felégettek. Ambrus levelet ír az uralkodónak, amelyben bírálja a zsinagóga újjáépítésére vonatkozó tervét.  Ez áll levelében:

“Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.”[9]

A következő idézet Niceai Gergelytől származik. Szent Gergely egy istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat:

„A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.”[10]

A 380-as évek körül élt János, Ambrus és Gergely. Szent Ágoston pedig, akitől a következőkben szeretnénk idézni, 411 körül. A nyugati egyházban ő viszonyult a legtoleránsabban a zsidókhoz. Róla sem lehet elmondani, hogy nagyszerű véleménye lett volna róluk, de legalább megakadályozta a zsidóság gyilkolását. Ágoston ezt mondja:

„Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg a Szentírást és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.”

Próbáljuk meg értelmezni Ágoston véleményét. Meg volt győződve arról, hogy Isten elvetette a zsidó népet. Azt gondolta, hogy a keresztényeknek békén kell hagyni őket, mert példaként vannak arra vonatkozóan, hogy mi történik egy néppel, amely elutasítja Istent. Hadd legyenek a zsidók figyelmeztető jelül arra, hogy mi történik azzal, aki nem fogadja el Jézust.

            A nyugati világban Ágoston véleménye lett a legmérvadóbb 600 éven keresztül. Ha Ágoston nem írta volna ezeket az írásokat, valószínűleg a zsidók elpusztítása sokkal hamarabb megtörtént volna.

A sorban a következő egyházatya Jeromos, a Vulgáta fordítója. 418 körül írta a következőket:

„A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak.”

A zsinagógáról pedig azt mondja:

„Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel.”

Miután Jeromos ezeket leírta, Ágoston egy levelet küldött neki, és megfeddte, mert úgy gondolta, hogy egy kicsit messzire ment. Ebből is kitűnik, hogy Ágoston próbálta enyhíteni a kialakult viszonyokat.

          Talán összegezhetjük ezt annyival, hogy e korai egyházatyák nyomán megszületett egy rendkívül antiszemita keresztény teológia.

 

[1] Párbeszéd a zsidó Trifonnal, in: ókeresztény írók, VIII kötet, A II. századi görög apologéták.

[2] Tertullianus: Öt könyv Marcion ellen

[3] Euzebiosz: Egyháztörténelem, Ókeresztény írók sorozat, IV. kötet

[4] Hugh Shonfield: A zsidó kereszténység története

[5] A felsorolt modern államok területéről van szó. − a szerk. megjegyzése

[6] Assemani, Cod. Lit, I,p. 205.

[7] Hugh Schonfield: A zsidó kereszténység története, ismeretlen eredetű keleti dokumentum, in: Clementine Recognitions

[8] Aranyszájú Szent János: Homíliák a zsidók ellen

[9] Ambroziusz levele a római uralkodóhoz, Teodóziuszhoz, in.: Paul Grosser: Causes of Anti-Semitism

[10] Niceai Gergely: Homíliák és írások, in: Paul Grosser: Causes of Anti-Semitism

Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez