Venetianer Sándor latin nyelvű önéletrajzának fordítása[1]
Venetianer Sándor (Károly Theodor), születtem Magyarországon a Tolna megyei Fadd községben 1853-ban hithű zsidó szülőktől, akik ma is megvannak, a legjobb egészségben.
Azokra a tudnivalókra, amelyeket a gyermekkorban kell elsajátítani, apám tanított.
Azután kilenc éves koromtól Kecskeméten a gimnázium diákjai közé beiratkozva nyolc éven át szorgalmasan végeztem az iskolát. Majd, miután a gimnáziumban tanított tárgyak tanulását elvégeztem, nyilvános vizsgát tettem, hogy bizonyítsam érettségemet az akadémiai tanulmányokra. Mindazokat a követelményeket, amelyeket a törvények az akadémiai tanulmányok megkezdéséhez megkívánnak, dicséretesen teljesítettem. Tehát mint a tudomány elemi ismereteiben járatosat magának a tudománynak a tanulására bocsátottak.
A filozófia és a természettudományok tanulásához fogtam hozzá, de ebben kevés jó erdményt értem el.
Nem is történhetett másként; ugyanis más vágyaktól űzve és más cél után törekedve, mint sokan mások, én is akadémiai tanulmányokra mentem.
Nem az volt a szándékom, hogy valamilyen mesterség megtanulásával vagy egy szabad művészet elsajátításával éljem le az életet (az emberi foglalkozásokat és tudományokat nem sokba vettem), ellenkezőleg: az egyetlen igazság megismerésére törekedtem. Hogy ez minél jobban érthető legyen, vissza fogok most tekinteni néhány évvel korábbra, és az előbb csak vázlatosan elmesélt dolgokat most sorrendben – úgy, ahogy történtek – le fogom írni.
Apám γραμματεύς[2] és νομοδιδάσκαλος[3]. Engem is már kicsiny koromban a törvényre tanított, és azt kívánta, hogy valamikor magam is ehhez a rendhez tartozzam. Régebben az e rendbe beiratkozott ifjakat csak az Írásokra és a rabbinikus tanokra tanították, a leggondosabban óva és elzárva őket a kívülálló, nem zsidó dolgoktól, akár anyagi, akár szellemi természetűek. Most, az idők változván, a zsinagóga megköveteli azt is, hogy vezetői a profán tudományokban is járatosak legyenek. A talmudiskolával egyidőben tehát a keresztény gimnáziumba is jártam.
Hosszú dolog egyenként mindent előszámlálni. Röviden mondom el.
Nem lehetett másként, mint hogy hamarosan küzdelem keletkezett a lelkemben, hogy melyik iskola felfogásához szegődjem. Az azonban már nem magából a dolog természetéből következett, hogy ebben a küzdelemben a talmudiskola maradt alul, és lelkem győzelmesen eljutott Isten fiainak a szabadságához. A teremtő és megváltó Istennek, aki a világot kormányozza és a lelkeket jótetszése szerint irányítja, legyen érte dicséret, dicsőség és hálaadás!
Valahányszor átgondolom életemnek eddigi lefolyását és annak egyes mozzanatait, amelyeket akkor figyelembe vagy tekintetbe kellőképpen alig vettem, most azonban egészen világos előttem, hogy azokat az áldott és mindenható Isten készítette. Az ismeret, hogy van élő Isten, aki Atyja az ő gyermekeinek, elevenné válik, és bizonyosabbá, mint ha filozófusok vezetnék le hatszáz bizonyítással!
Negyedik gimnazista tanuló voltam, amikor egy nap keresztény tanulótársaim gúnyolódva megkérdezték tőlem: „Te zsidó, mikor jön már el a Messiásotok?” Bevallom, akkor nem is fogtam fel ennek a kérdésnek az értelmét. Nem tudtam, hogy kire vagy mire vonatkozik ez a szó: „Messiás”.
Akkor már hosszú évek óta tanultam a törvényt és a prófétákat, kicsiny korom óta naponként többször imádkoztam a zsoltárok és az ünnepélyes könyörgések szavaival, amelyek bővölködnek a Megváltó utáni vágyakozásban. De mindezeket értetlenül – mivel már gyermekkoromban belém oltották, hogy „Nem Mózes, nem a próféták, nem is a könyörgések engesztelik meg Istent. Éjjel-nappal a rabbik lábánál ülni: ez az egyetlen út az üdvösségre!”
A keresztény vallás számomra ismeretlen volt, nem tudtam, hogy a Sionról ered a tanítása.
Akkor történt, hogy vásár volt a városunkban, amelyre kilátogatott apám is a házitanítómmal együtt, s nekem is megengedték, hogy elkísérjem őket. A vásárban apám vett egy kis héber könyvecskét, amelyről hazafelé menet beszélgetett a tanítómmal, átfutva lapjait. Akkor ismét hallottam a Messiás szót. Mikor kérdezősködni kezdtem, apám a szó közepén megállva[4] szigorúan azt válaszolta, hogy ez egyáltalán nem tartozik rám – a könyvecskét pedig rögtön eldugta.
Ez azonban felkeltette kíváncsiságomat.
Otthon hamarosan kutatni kezdtem apám könyvtárában. A keresett könyvet nem, helyette viszont egy másikat találtam, bizonyos Keith nevű szerzőtől, amelyet azonban nem teljesen értettem meg, sok olyan ismeretnek a híján, amelyek a megértéshez szükségesek lettek volna.
Nem sokkal ezután egy Biblia-árus jött a városunkba. Minthogy akkor a francia nyelvet tanultam, hogy legyen valami, amit könnyen tudok olvasni, vettem egy francia Bibliát.
Mindjárt az Ó- és Újtestamentum neveknél meglepődtem, különösen az Újtestamentum név töltött el csodálkozással, amelyet addig névről sem ismertem. Csodálkoztam, hogy sohasem hallottam róla, és sohasem olvastam azt, holott azt hittem, hogy zsidó könyv. Naívan elvittem hát a talmudiskolába, hogy kérdezősködjem a tanítótól. Ő azonban, miután a könyvet elvette tőlem, szigorúan megtiltotta, hogy effélét valaha is olvassak.
A tiltott dolgok vonzanak![5]
Ki nem elégített kíváncsiságomban a gimnáziumbeli barátaimhoz fordultam, hogy megtanítsanak az idetartozó elemi tudnivalókra. Nemsokára az Ó- és Újtestamentum közötti közismert különbség világossá vált előttem. Majd egy másik példányt szereztem, és buzgón olvasni kezdtem.
Közben felébredt zsidó fölötteseimnek a gyanúja is. Rajtakaptak, elárultak. Én viszont megtaláltam apám könyvtárában Bunyan könyvének, A zarándok útjának héber fordítását, amelynek olvasásakor ugyan sok mondatnak vagy szónak az értelmét nem tudtam felfogni, mégis nagyon megörültem neki.
A נתיבות עולם[6] olvasásának nagy, bár csakis negatív jelentősége volt. Csodálatosan jött ehhez az, hogy apám épp abban az időben elidegenített engem a rabbinikus vallástól.
Tél volt, s egy szombati napon, mikor a gimnáziumba siettem, és a szükséges könyveket a kezemben vittem, apám meglátott, és azt kérdezte: „Nem tudod, hogy szombaton nem szabad semmit sem hordozni?” „De igen – feleltem –, könyvek nélkül azonban se nem merek, se nem tudok iskolába menni.” Erre ő így szólt: „Akkor legalább a kabátod alatt vidd a könyveket, hogy ne lássák az emberek!”
Szót fogadtam, a talmudi és emberi dogmáknak azonban rögtön hátat is fordítottam.
Akkoriban sokáig zavart, sőt meghasonlott lélekkel éltem. Zsidó tanítóimnak a tanítását elvetettem, de nem rendeltem magam Isten Igéje alá, mivel még nem értettem az Írást. Hogy ez is megtörténjék, arra Isten Schönberger Károly Andrást választotta ki, aki abban az időben – mikor elhagyni kényszerültem apám házát, minthogy látta, hogy elidegenedtem a talmudi tanításoktól – Pesten tartózkodott, ahova én is mentem, s ahol misszionáriusként hirdette a keresztyén tanítást. Az a mód, ahogyan Schönberger úrral találkoztam, emberi vélemény szerint véletlen esetnek volna mondható, én azonban hálát adok Istennek érte, csodálva az utakat, melyeken át hozzá eljuttatott.
Schönberger átolvasta velem a prófétákat, az evangéliumokkal és az apostolokkal együtt.
Akkor új földön és új égben éltem! Nekem igazán újjá lett az Ószövetség.
Azután sok Istentől küldött megpróbáltatásból okultam. Megértettem, hogy mit mondott az Úr a magvetőről szóló példázatában. Megízlelvén az Úr jóságát, kész voltam fölvenni a keresztet és követni őt. Valóban akkor kezdődtek életemben az üldöztetések, a nyomorúság és az ínség. A sok külső és belső gyötrelem, a kenyérkeresés gondja a vigasztalódás minden lehetőségét elzárta előlem.
Miután Pestről eljöttem, a kedvezőtlen körülmények miatt egy zsidó iskola tanítói állásában működtem Kőrős-Ladányban.
Schönbergerrel levél útján érintkeztem. Akkor Isten akarataképpen az ő leveleinek egyike elöljáróim kezébe került, aminek az lett a következménye, hogy életem megmentése érdekében azonnal el kellett menekülnöm.
Hová menekülhettem volna?
Szüleim házába tértem vissza.
Apám szeretettel fogadott, akárcsak ama hazatérő „tékozló fiút”. De csak néhány napig maradhattam ott. Amint ugyanis apám látta, hogy megítélése szerint még mindig tévelygésben élek, elkergetett hazulról.
Nem lévén pénzem, még csak elutazni sem tudtam. A gimnázium igazgatója, akinek elmondtam bajomat – Isten így rendelte –, segített rajtam, s beajánlott egy hívő református családhoz, amely éppen akkor nevelőt keresett a gyermekekhez.
Nyolc hónapig laktam hát egy keresztyén háznál ugyanabban a városban, ahol apám a zsidó hitközség rabbija volt. Ebben az időszakban tettem le a vizsgát, amelyen az akadémiai tanulmányokra érettnek bizonyultam, s 1871. augusztus havában azzal a pénzzel, amit gyűjtöttem, először Pestre, azután – minthogy Schönberger már nem volt ott – Bécsbe mentem, hogy az akadémián megismerjem a keresztyén tudományt.
Mindaz azonban, amit ott hallottam, csupán arra volt jó, hogy nemcsak a keresztyén vallástól, hanem mindenféle Isten-hittől eltávolítson. Akkor végre a Szent Biblia vált számomra a legdrágább és legértékesebb dologgá, aminek az erejét lelkemben megtapasztaltam. Miután a világi tudományokkal oly sokat vesződtem, végül mégiscsak a Szentírásban nyugodott meg a szívem.
1872-ben végre újra levelet küldhettem Schönbergernek, akiről megtudtam, hogy Prágában lakik. Az 1873. év tavaszán odautazván, hosszú és kemény küzdelmek után, kétségektől körülvéve, de Isten kegyelméből mégis eljuthattam az Úr nevének a megvallásáig. 1873. augusztus 10-én[7] keresztelkedtem meg. Hajtva az égő vágytól, hogy magamat egészen odaadjam az Úrnak, aki engem önnön vérével megváltott, véglegesen elhatároztam, hogy az akadémián a szent tudományokkal fogok foglalkozni.
Ennek véghezvitelére ismét Bécsbe tértem vissza, s mivel az anyagi lehetőségeknek híján voltam, magántanításból tartottam fenn magam.
Szabad időmben a bécsi Evangélikus Teológiai Akadémia előadásaira jártam, ahol a végső válsághoz jutottam. Mindent elveszíthettem volna, amit Istentől kaptam, ha Eduard Böhl, a szent teológia professzora és doktora nem nyújtott volna lelki eledelt Krisztus bőséges ismeretéből. Ennek a férfiúnak köszönhetek legtöbbet, Isten kegyelméből. Ő vezetett el az igazság valódi éhezésére és szomjúhozására, ő mutatta meg nekem az Ige csodáit és Isten teljes bölcsességét.
Nemsokára lehetőségem nyílt Baselbe utazni. Itt egészen a Szentírás és a keleti nyelvek tanulásának adtam magam. Egy (tan)év elteltével visszatértem Baselből, égve a vágytól, hogy ismét ama Böhlnek a lábaihoz ülhessek. Hálát adok Istennek, most és a jövőben is, hogy ettől az embertől ismét tanulhattam egy éven és hat hónapon keresztül.
Isten segítségével már három éve foglalkozom a teológiai tudományokkal, és most ég bennem a vágy, hogy az Úrtól kapott erővel Istennek nagyobb dicsőségére élhessek![8]
(Az önéletrajz eredeti, latin szövege a tanulmány Pdf-es változatában olvasható.)
Lábjegyzetek:
[1] Az eredeti kéziratot (Venetianer 1877 / CV ) Venetianer Sándor fia, dr. Vincze Frigyes nyugalmazott kereskedelmi szakoktatási főigazgató, a Keleti Nyelvek Akadémiájának egykori vezetője bocsátotta dr. Tóth Kálmán teológiai professzor rendelkezésére 1960-ban, aki a latin szöveget átgépelte és magyarra fordította. Később, ettől függetlenül, Vadász György is megkért valakit, hogy fordítsa le az önéletrajzot. Ezek a fordítások azonban nem voltak teljesen kielégítőek, ezért 2006-ban megkértem dr. Kopeczky Ritát, az ELTE BTK Latin Tanszékének tanársegédjét (most: a KRE BTK adjunktusa), hogy revideálja a fordítást. Ezen kívül még ő a latin szöveg gondozója is.
[2] grammateus = írástudó
[3] nomodidaskalos = törvénytanító
[4] A latinban így szerepel. Ha Venetianer Sándor a logikusabbnak tűnő megállítva alakot szerette volna használni, akkor elvétette a nyelvtani formát.
[5] Szó szerint: A tiltott dolog felé törekszünk!
[6] Netibót ólám = A zarándok útja.
[7] Latinul: augusztus idusa előtti 4. napon (idus: március, május, július, október 15-e; a többi hónap esetében 13-a)
[8] Az önéletrajz nincs keltezve. Venetianer Sándor 1876-ban, 23 éves korában készítette. Ugyanis az 1876/77-es tanév téli szemeszterében a IV. évfolyammal fejezte be a teológiát Bécsben, s 1877 áprilisában tette le a kápláni vizsgát Debrecenben. Ehhez kérte előzetesen Balogh Ferenc professzor tanácsát. A hozzá intézett első levelében (1876. szept. 26.) írja Venetianer, hogy a curriculát csatolta a levélhez.
