Jákob és Mózes

Részlet Éliás József: Bibliai Pszichológia, bibliai pszichológus című könyvéből

A teljes könyv PDF formátumban letölthető erről a linkről.

2. JÁKÓB

A horizontalitás valójában az anyaméhben kezdődik, a születéstől folytatódik (bár az a „gyanúm”, hogy már az anyaméhben is létrejön az a bizonyos metszőpont, amely a horizontális és a vertikális együttesét jellemzi).

Jákób szüleiről már többet tudunk, mint Ábraháméról: nem ők választották egymást, de nagyon boldog volt Izsák, hogy Rebekát választották neki és Rebeka, hogy Izsák lett a férje. Hogy Izsákkal a Teremtő folytatta azt a kegyelmi kapcsolatot, amit Ábrahámmal kezdett el SZÓZATOK által (successio gratiae et verbi Dei), meg van írva, s hogy Rebeka ebben is empatikusan volt férje partnere, igen fontos egy-egy családi légkör minősítésénél. A szerelemben élő házaspárt tulajdonképpen az ikerfiakhoz való viszonyulás különbözősége osztotta meg némiképpen. Az ikrek (Ézsau és Jákób) születéstörténete kissé anekdotikus. Először Ézsau jött a világra, de magával húzta Jákóbot, aki Ézsau sarkába kapaszkodott (mintegy biztosítva a másik által a saját születését és megkímélve magát az erőfeszítéstől). A humorérzékkel bíró apa ezért nevezte el a másodiknak születettet Jákóbnak. A név jelentése körül vita van. A nyelvészek (etimológusok) szerint a Jákób = saroktartó vagy gáncsoló, a legkorábbi magyarázók csalónak, fondorlatosnak mondják, s vannak, akik – mint én is – cselesnek értelmezik.

 

KÖZBEVETÉS

A csaló hamis úton szerez magának olyan előnyöket, amelyek nem illetik meg. A cseles meg van győződve igazáról, de mert szabályos, egyenes úton nem szerezhet érvényt neki, fondorlatosan jár el, hogy megkapja, ami jár. Rebeka biztos abban, hogy nem Ézsau, hanem Jákób méltó a jogi és kegyelmi folytonosságra, de abban is, hogy a kor szokása a téves apai határozásnak kedvez, ezért igyekszik Izsákot kijátszani. Jákób felmérte, hogy a helyzetével visszaélő apósával szemben csak csellel vívhatja ki a maga igazát. A cselesség nem csupán a cselesre vet árnyékot, hanem azokra az emberekre és körülményekre is, akik, és amelyek posztulálják a cselességet.

Természetük szerint a fiúk annyira különböztek, hogy egész bizonyosan kétpetéjűek voltak. Ézsau szőrös, vörös és vad fiú (a „vörösségnek” köszönhette az Edóm csúfnevet), fékezhetetlen testiességének a természettel való együttélés felelt meg, sokat vadászott és vadjai húsát jól készítette el. Jákób csendes, érzékeny, anyához húzódó és kiemelkedően intellektuális fiatalember. Ézsau a papa, Jákób a mama kedvence. Persze ezt és az egész családi életet nem szabad a mai konszolidáltságban képzelnünk el: kívülről is sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Ábrahám többé-kevésbé kijött a palesztinokkal (róluk van szó -, amikor a Biblia filiszteust említ: a héber „pölistim” szó első mássalhangzója a „p” ha van a közepében egy pont – „dagens” -, de „f” ha hiányzik a pont, így „fölisztim”, az utóbbiból származik a magyar filiszteus).

Életkérdés volt, mint ahogy ma is, az ivóvíz; a kutak körül, a kutakért folyt a harc; a palesztinok akkor is ártottak, ha nem állt érdekükben: szerették a harcot, a harcért. Akkor lett nyugalmasabb Izsákék élete, amikor Gerárból átvándoroltak Beér Sebába. Ekkor viszont két családi eset kavarta fel őket. Hogy az elsőt megértsük, tudnunk kell, mi volt akkor a különbség az ún. elsőszülöttségi jog és az atyai áldás között, jóllehet, akit az egyik illetett, annak járt a másik is.

(Megjegyzem, hogy az irodalomban két felfogás dívik: az egyik szerint Ézsau jött először a világra, ő volt hát a vitathatatlan elsőszülött. A másik az anyaméhet csöves edényhez hasonlítja, s mivel kétpetéjű ikrekről van szó, azt állítja, hogy a másodiknak született Jákób került elsőként az anyaméhbe, tehát övé az elsőbbség. Csakhogy nem első fogantatottságról van szó, még ha a biológus ezt is állítaná, hanem az elsőszülöttségről. Persze a döntő nem is a biológikum volt.)

Belejátszik a történésbe, hogy Rebeka, aki nő létére elsőként szólhatott a SZÓLÓVAL, a magzatok ikerségétől megriadva SZÓT várt és kapott: „Két nemzet van a te méhedben, és két nép válik szét belsődből, az egyik nép erősebb lesz a másik népnél, s az idősebb szolgálja majd a fiatalabbat”.

Az ilyen élmények nem maradnak meg abban, aki megélte őket, kikívánkoznak belőle: nyilván Rebeka Izsákkal is közölte, a felnövő két testvér tudatába is belejutottak, ott megrögződtek, hogy a sokféleképpen érthető közlés megzavarja az egymáshoz-viszonyulásukat. Pedig: egyik sem dönthette el, hogy közülük melyikük az idősebb és az erősebb. (Gen. 25:23-26)

A szülők – rokon– vagy ellenszenvük mellett – meglátták Ézsau (enyhén szólva) nem reprezentatív voltát és Jákób szellemi fölényét. Mégis: a tény tisztelete garantálta (volna) Ézsau eslőszülöttségi jogát, amely a leendő családfői jelleget vitathatatlanná tette. Ézsau nem kötődött ehhez a protokolláris méltósághoz. Annyira nem, hogy amikor Cseles testvére – nagyétű „bátyja” éhségével visszaélve – csak úgy volt hajlandó adni Ézsaunak lencsefőzeléket, ha „cserébe” az lemond elsőszülöttségi jogáról és jellegéről, a Veres (Edóm) késznek bizonyult a „vásárra”, (Gen. 25:29-34) esküvel erősítve meg azt.

Ha a Cselesnek ez a cselekvése nem is volna alkalmas arra, hogy gyönyörködjünk benne, a második családi esemény, a következő cselvetés, melynek Rebeka volt az értelmi szerzője, egyenesen visszataszító. (Van, aki Izsákot sem menti fel, – úgy vélve, hogy csak megjátszotta a saját félrevezethetőségét; Thomas Mann véleménye is hasonló). A cseles játék révén Jákóbé lett Izsák áldása is, ami főként a kegyelmi folytonosság (successio gratiae) átruházását jelentette, és ezzel együtt a szülői vagyon teljes öröklését. (Gen. 27:1-40) Izsák Ézsau kétségbeesett, síró könyörgése ellenére sem enyhít helyzetén, végülis szíve mélyén egyetért becsapottságával, mert (bár igen szerette Ézsau főztjét, természetességét), Jákóbot tartotta méltónak „a” folytonosságra.

Persze amit anya és fiú el akart érni, visszájára fordult: Jákóbnak – Ézsau bosszújától tartva – menekülnie kellett. Ehhez apja is hozzájárult, hogy a kegyelmi folytonosság érdekében a házassága kedvük szerint való legyen. Ugyanis sötét fellegként borult a családra Ézsau házassága (tán ezért is ment bele Izsák becsaphatósága játékába), gyászba borította a szülőket: hitti lányokat vett feleségül, holott szent hagyományuk volt Táré fiainak, hogy palesztinokkal nem kötnek házasságot (van olyan felfogás, hogy felesleges volt Cseles és anyja cselszövése, mert Ézsaut a házassága amúgy is kizárta az elsőszülöttség jogából és a folytonossági áldásból).

Jákób földönfutó lett, anyja testvéréhez, Lábánhoz tartott. Kétségbeesettségét fokozta, hogy jött az éjszaka, aludnia kellett, s a „mama kedvence” kőlapot kényszerült vánkosává tenni, hogy aludhasson. Alvásakor olyat álmodott, amelyre ébredéskor pontosan emlékezett (láttuk, miért kerül racionálisunk felső rétegébe, és miért marad emlékező tudatunkban egy-egy álom). Ez az álom, mely külsőségeiben is olyan megragadó, hogy festőművészeket ragadott műalkotásokra, bizonyság arra, hogy Cseles valóban a kegyelmi folytonosság hordozója, hozzá hangzik a SZÓZAT. (Gen. 28:10-15) Különösen súlyos az az ígéret, hogy „Én veled vagyok és megőrizlek téged, bárhová mégy és visszahozlak erre a helyre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.” Jákóbot annyira igénybe vette a SZÓZAT, hogy emlékeztetőt létesített és a sivatagszerű, sziklás vidéknek azt a helyét, ahol a KIJELENTÉS elhangzott, „Bét ÉL”-nek (egybeolvasva: Bételnek), Isten házának nevezte el; megteremtve ezzel a hitelesen bibliai „Isten háza” fogalmát, – szemben a pogányos, épülethez és külsőségekhez kötött „Isten háza” (templom) fogalommal.

A Cseles álmában találkozik először a SZÓLÓVAL, igen mély konfliktusában és életmód változtatására kényszerítő helyzetében. Anyja, apja és minden emberi támasz nélkül. Hogy a nagybátyja milyen ember, hogyan fogadja a nincstelent, nem tudja. DE MOST MÁR VALAKI MÁSRÓL TUD és arról, hogy ez a VALAKI támaszának ígérkezik. Bizonyára hallott RÓLA apjától, anyjától, de más Róla hallani és ŐT hallani. Érthető, hogy a Cseles most már a horizontális vonulatában nyíltan bevágódó VERTIKÁLISNAK fogadalmat tesz. (Gen. 28:18-22)

Jó darabig az az alapos gyanúnk lehet, hogy Cseles párhuzamos vonatkozás-vonala más Lábánnál, mint otthon volt. Racionálisát áthatja valamiféle – kortársainál nem ismert, nem észlelhető – transzracionális, hiszen ő hozza be a keleti és a nyugati irodalomban is eladdig ismeretlen szerelem fogalmát. Korában a nemiség vagy promiszkuitásos volt, Sodoma és Gomora ezt hetero- és homoszekszuálisan példázza, vagy a monogámiát gyakorló törzseknél a szaporodás eszköze, melyhez a nemi vágyon túl más érzés nem társult. A szülők döntötték el, hogy ki kit vegyen el, vagy kihez menjen, mert úgy vélték, hogy ha a vőlegény nemzőképes és a menyasszony foganáshajlama megvan, számukra teljesen mindegy, ki a partnerük: akárki, ha kielégülhet általa a természetes, feszültséges nemi vágy, és ha gyermeket nemz, illetve szül. Jákób az első, aki a személyiségi kötődöttségnek azt az értelmentúli, szokatlan példáját nyújtja, amit az emberek Isten kizárólagosságának tudtak eladdig, mert érthetetlen volt számukra, miért szereti az embert és teremtését, hiszen semmi haszna sincs belőle. (Mi haszna is lehetne Annak, Akinek mindene megvan és Önmagában maradéktalanul boldog?!) Jákób szerelme Ráhel iránt világcsoda, hiszen kétszer hétéves ingyen szolgálatot végez érte. „Jákób hét évig szolgált Ráhelért, de neki csak néhány napnak tetszett, mert szerette őt”. (Gen. 29:20)

Igaza van a „Mózes öt könyve és a haftarák” c. IMIT – kiadás (Budapest, 1984.) jegyzetelőjének, aki a Gen. 29:20-ról azt jegyzi meg (minden túlzás nélkül): „Az a hat héber szó, (…) a leggyengédebb és legodaadóbb szerelemnek egész világát tartalmazza, a regényes szerelem egész irodalma nem múlja felül szépségében”. (I. 249. old.) Egyben némi betekintést enged a keleti férfi nemiségének természetébe.

Thomas Mann alaposan utánanézett ennek az ügynek, Jákóbja a várakozási idő alatt absztinens, (ugyanis ha valaki nem kezdi el a nemi életet, absztinens maradhat, ha akar), lakodalma napján azért ad hálát nemi szervéért – Thomas Mann szerint -, mert általa lehet egy test Ráhellel.

A sorrend több mint fontos: Először egy lélek a leánnyal s azután lesz az egységük testben is teljessé.

Igen, de ekkor lép be a Rontó: kiderült, hogy Lábán az unokaöccsét rútul becsapta, s mert tudja, mennyire kötődik Ráhelhez, újabb hétéves ingyen szolgálattal zsarolja meg a szerelmest. A Cseles, aki már elfelejtendő múltjának szerette volna tudni cselfogásait, nála nagyobb, önzőbb, kihasználóbban visszaélővel szembesül.

Lábán nem cseles, hanem csaló, akivel szemben megköti kezét, hogy feleségeinek apja, s áttételesen így az övé is. Jákóbot nem nyugtatja meg olyanféle bűnbánó felismerés, hogy „én becsaptam apámat, bátyámat, most engem csapott be a nagybátyám: így tör utat magának az igazság”. Nem, Jákóbban felszínre kerül Lábán csalása nyomán a cselessége, amely bonyolultabb és ugyanakkor sikeresebb, mint a régi, s megy a cseles és a csaló küzdelme húsz éven át.

Közben sok minden történik, nem a szerelmetes Ráhel a termékeny, hanem a kancsal, kövérkés Lea; Jákób sikerei iriggyé teszik unokafivéreit; Lábán vonakodik a szabad 6 év alatt {14+6=20} a tehetős Jákóbot kiengedni karmai közül; az egymással kötött szerződés „műértő” kijátszásának folyamatába kerülnek, végül is Cseles odajut, hogy ismét menekülnie kell, csak most már nem egy árva bottal a kezében, hanem nagy családdal és hatalmas gazdasággal. Először úgy tűnik, szökésük nem sikerül; végül az őket utolérő Lábán belátja, hogy erőszakos fellépésének a sikere kétséges volna, útnak engedi hát lányai férjét és egész állományát. A Szentírás ugyan nem olyan magától értetődően közli, mint én most, hogy „Lábán belátta”, mi a helyes. „Megtudtam a jelekből, hogy teérted áldott meg engem JAHVE”. (Gen. 30:27c.)

Jákób húsz éves kemény helytállása, és az, ami cseleskedése ellenére is kisugárzott belőle a bételi Szózat után, nem múlt el hatástalanul: Lábánt – ha nem is énje centrumáig – érintette, és a vertikálitásra érzékennyé tette. Mikor vejét üldözve a Gileád hegységig jutott, „Isten eljött az arám Lábánhoz álomban azon az éjszakán és ezt mondta neki: „Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat!” (Gen. 31:24) Vagyis: ne édesgesd vissza, és ne gátold, hogy a maga útját járja! Ezért hajtja meg fejét Lábán Jákób vádbeszéde hallatán. (Gen. 31:36-42)

Jákób is részesül vertikális hatásokban e nagyon is földi eseménysor közben. Az egyik SZÓZAT tán inkább döbbenetes, mint biztató volt számára: „Térj vissza atyáid földjére és a rokonaidhoz, de Én veled leszek!” (Gen. 31:3b = hogy a „vav”-ot nem „és”-nek, hanem „de”-nek fordítom, az összefüggésből következik: nem csupán „és”-t jelent a „vav” a héberben).

Lábántól el, és akkor Ézsauhoz, a kihasználó apóstól az életére törő bátyhoz? Sokat jelenthet e kettő között az „Én veled leszek!”? Eddig Jákób nem élte meg markánsan az isteni védelem, gondviselés tényét. A Lábántól való megszabadulást követő reggel Jákób és családja is útnak indult és „találkoztak vele Isten angyalai”. (Gen. 32:2-3 = a héber „malak”-ot, miként a görög „angelosz”-t, lehet „küldöttnek” is fordítani.) Jákób „ezért ezt a helyet Mahanaimnak nevezte el.” A „mahanaim” jelentése: két tábor. Jákób először és állandóan Lábán ellenséges táborát látta, csak mikor Lábán és tábora eltávozott, tudta meg, hogy ott volt egy másik, őt védeni kész tábor is: ő nem látta őket, de azért ők ott voltak (lehet, hogy Lábán sokkal többet érzett meg a másik tábor jelenlétéből akkor, mint Jákób; lásd 2 Királyok 6:15-23).

Bíztató erősítés volt ez Cseles számára, de úgy látta, a maga részéről is meg kell tennie mindent, hogy Edómtól is megmeneküljön. Hát mindent megtett. (Gen. 32:1-22) S amikor családját, vagyonát viszonylagos biztonságba helyezte, jött rá, hogy mindenre, a halálára is fel kell készülnie. Ahhoz pedig egyedül kell lennie, hiszen tudta – még otthonról -, hogy a felkészítő JAHVE, Aki mindenkivel álomban vagy nagy csendben lép érintkezésbe, őt akár életre, akár halálra akarja felkészíteni, akár számonkérést kíván tőle, épp olyan egyedül akar vele találkozni, mint a bételi SZÓZAT idején.

„Ott maradt egyedül” Jabbók gázlójánál. Talán most került először olyan helyzetbe, hogy sem a tábora sorsa, zaja, egy-egy állat ellése vagy más zavarhatta volna, s most nyílt alkalma, hogy áttekintse életét. Hiszen a halálra-készüléskor elölről kezdenek peregni le az események, és az ember nemcsak azt nem érti, mi miért történt úgy, ahogy meglett, hanem azt sem tudja – genetikai adatokat kivéve – ki ő tulajdonképpen? A lencseárus ő, a „szőröskarú” hangutánzó ő, a SZÓZAT-kapó, a szerelmes vagy a juhok fajoztatásának a mestere ő? Melyik az igazi? Vagy együtt mind az igazi, de hát akkor elegybelegy ő és az élete?! No persze túlzás volna feltételezni, hogy Cseles elsőrendben ilyen mélyrehatóan akart titkokba ásni. Az viszont biztos, hogy tudta sarokba-szorítottságát és hogy a következő hajnal nem olyan lesz, mint az előzőek voltak, mert ezen a hajnalon derül ki, hogy élet vagy halál vár-e rá. S mert minden válsághelyzetében kapott SZÓZATOT, méltán várta ezúttal is. Mivel JAHVE eddig álomban vagy ébrenlétben szólt hozzá, várta a hirtelen ráereszkedő alváskényszert vagy a HANGOT. Várt, de hiába, egyik sem következett be. Ez a váratlan és végzetteljes csend volt Jákób számára a teljes csőd, a teljes elhagyottság csődje.

Amit, és Akit várt, nem jött. Ellenben jött egy dühödt útonálló, aki a hivatásosak módján keményen püfölte, s – úgy látszott, hogy a túlerővel szemben – Jákób védekezése csak meddő reflex. Még arra sem volt ereje-ideje, hogy megmondja: nála nincs érték, tőle nincs mit elvenni. (Igaz, Cseles nem tudhatta, hogy ez az idegen verekedő értené-e az ő nyelvét). Hát harcolt és elhatározta, harcol, míg ereje tart. Az útonálló, ez a túlerőt képviselő erőszak-lény idővel „rájött”, hogy nem pánikos emberrel van dolga, s mikor „látta, hogy nem bír vele, megütötte a csípője forgócsontját és kificamodott tusakodás közben Jákób csípőjének forgócsontja!”. Akit már ért ficam – mint engem is – megérti: Jákób ettől fogva már biztos, hogy saját sok munkától edzett izmaitól és nagyrabecsült eszétől semmi sem telik, be kellett következnie nála a csőd mélypontjának, ezután pedig a kapitulációnak (meghalni jobb, mint ficamosan élni). Hogy mégsem ez történt, talán az a magyarázata, amit Jung és Thurneysen gondol: Jákób racionálisa alsóbb rétegéből feljött – nem véletlenül – az álom (Gen. 28:10-22) IGÉRŐJE és ígérete, és akkor derült ki: minden azon múlik, hisz-e az ígéretnek vagy nem hisz, bízik-e az Igérőben vagy nem bízik? Cseles hitt, vagyis kizártnak tartotta, hogy őt – míg az ígéret minden eleme meg nem valósul – bármely túlerőnek is meg lehessen ölni. Amint Jákób kiköt az ÍGÉRŐNÉL, az útonálló ütései gyengülnek, még ugyan legalább leteríteni szeretné áldozatát, „Jákób mégis áll, és rabul ejtve átkarolja az útonállót.” Ezt követően a világtörténelemnek az egyik legérdekesebb dialógusa következik.

Útonálló: Bocsáss el, mert hajnalodik!

Cseles: Nem engedlek el, míg meg nem áldasz engem!

Útonálló: Mi a neved?

Cseles: CSELES.

Útonálló: Nem CSELES lesz ezután a neved, hanem ISTEN HARCOSA (Jiszráel, Izrael), mert harcoltál Istennel, mint emberrel s győztél.

Cseles: Mondd meg nekem a nevedet!

Útonálló: Miért kérdezed a nevemet? (és megáldotta).

Cseles: (Penüélnek nevezte el ezt a helyet, és azt mondta) Bár színről-színre láttam Istent, mégis életben maradtam.) Már sütött a Nap, amikor átkelt Penüélnél és sántított csípőjére”.

 

Mit tud meg éjjeli kalandjából a napsütésben sántikáló Jákób magáról?

(1) Megtudja, hogy cselességének negatívuma (bűne) mögött énjének az a pozitívuma lüktet, hogy: harcol. Az élő Isten Jákóbot harcra és nem megadásra szánta. Sosem ő kezdett ki mással, neki a védekezés jutott (a nehezebb szerep), s ha vétkezett is, közben megőrizte, hogy „nem feladni!”

(2) Adott helyzetben – különösen amikor az „autonóm” személyiség már olyan úton halad, amelyre a senkitől sem függő szuverenitás ígéretével csalogatja a Rontó, hogy megfossza személyiségétől, autonómiájától és végveszélybe vezesse, Isten útonállóként jelentkezik nála, hogy a szó szoros értelmében útját állja.

Ilyenkor tulajdonképpen Isten „az” akadály, „az” ellenség, „a” sanyargató, „a” jajveszékelésre indító, „a” természeti vagy más csapás, vagyis: az ilyent okozó személyek, események, jelenségek mögött Ő VAN, mert VANSÁGA nem csupán akkor veendő figyelembe, ha gyógyít, szabadít, megold, hanem – mindig. Jézus magatartása – például – azért keltett félreértést a legderekabb, leghűségesebb honfitársai között is, mert azt várták el Tőle, mint Izrael prófétájától, hogy a nép és vezetői Róma-ellenességét fokozni fogja. Ő viszont legalább annyira helytelennek tartotta a Róma-ellenességet, mint a Róma-kiszolgálást. Mert tudta és hirdette: Róma mögött Izrael Útonálló-Istene van, Aki Róma által hívja perre, bűnbánatra és újrakezdésre választott népét, s míg ez meg nem történik, „Róma állni fog”, de ha megtörténne, Róma – kis pont lévén a Történelem Ura kezében – örülni fog, ha eltakarodhat a Szentföldről.

 

A „harcoltál Istennel” tehát azt jelenti, hogy

(1) mivel „az” embert isteniesülési vágya – az, hogy senki se legyen felette, de ő mindenek felett legyen – Teremtője ellenségévé tette, a Teremtője is ellensége lett (vagyis irányulásának megfelelően az embert ellenségének kellett tekintenie), tehát ha az ember Isten ellen harcol, Isten is harcba száll az emberrel, de az emberért. Isten túlerejéhez képest az ember titánkodása nevetséges ugrándozás, harca Isten ellen az egér harca az elefánttal, MÉGIS győzhet: ha létét rábízza az Ellenség-Istenre; a magát ÍGÉRETRE építő emberrel szemben JAHVE fegyvertelenné válik. (2 Korinthus 5:20)

(2) a süllyedt ember a válságban kapott ütéseket Istentől kapottaknak veszi, Hozzá fordul a „Miért?”-jeivel és eszerint viszonyul Hozzá (nem az ütés eszközét, kalapácsát látja csak, hanem a Kezet főként, amely – helyesebben: Aki – a kalapácsot mozgatja); az ütésekre-reagálás a harc Istennel, s a reagálás tartalma minősíti a harcot.

(3) a „titán” leteszi az Istenéhez képest nevetséges fegyvereit, mert – miközben felismeri titánkodása groteszk komikumát – feltétel nélkül bízik az „Útonállóban”, az emberként konkrét Istenben.

Aki – mint már láttuk – az Iránta táplált és tanúsított bizalomtól „gyengül el”, „veszti el” ütő izmainak erejét; igen: a ragaszkodás Hozzá és a bizalom Iránta ad győzelmet Isten harcosának, Istent csak így lehet „legyőzni”.

Jákób eszerint az a személyiség, akinek személyiségi épségét nem csupán a „fel nem adni” jelzi, hanem az a harc is, amelyet a horizontális tényvalóság ismeretével harcol meg, az ÍGÉRŐNEK adva igazat: ragaszkodva Hozzá és bízva Benne.

(4) Jákóbnak sajátságosan kellett harcolnia az emberekkel. Nemcsak ő, a szülei is tudták, hogy az atyaság folytatására Ézsau nem alkalmas, annál inkább ő. Magában hordozta és kifelé árasztotta ezt az alkalmasságát. Mégis: a kor íratlan szokásjoga szerint, melynek a hatályossága mindig és mindenhol erősebb az írott jognál, ki kell harcolnia – e szokásjogot kijátszva -, ami az övé, mert a kegyelmi folytonosság képességének a valósága (MÁR AKKOR IS) a személyiségben, és nem külsőségekben, jogszokásokban van.

Amikor cselesen megvásárolta az elsőszülötti jogot, még nem tudta, hogy ebből is és az áldásból maga Ézsau fogja házasságaival kirekesztenie magát, – hát élt a kiéhezett primitív báty együgyűségével. Harc volt ez, az ész harca („többet ésszel, mint erővel”!), meg az áldásért való színjáték is. Méginkább az, amivel Lábán visszaéléseit kellett kivédenie. Félő, hogy Ézsauval is harcolnia kell, s jaj neki, ha megöli a bátyja, de még irtózatosabb, ha neki kellene megölnie – ön – és családvédelemből – a bátyját.

Ettől függetlenül megáll a tény, „harcoltál emberekkel” s ez a harc, a harcnak minden mozzanata csapás volt rajta. A „harcoltál” egyben itt: csapásokban részesültél (mai nyelven szólva: stressz-sorozat az életed, s akár fair play jellemezte harcodat, akár unfair play, hordozod magadban e harcok seb-stigmáit. Jákób stigmatizált választott.)

(5) Az új katolikus fordítás szerint nem „győztél”, hanem „győzni fogsz”. Nyelvtanilag is helyeselhető ez az interpretáció (tolmácsolás), méginkább tartalmilag. Az ÁLDÓ próféciája ez: eddig sikereid voltak kínok (stresszek) árán, ezentúl, győzelmeid lesznek, igaziak, mert már többé nem akarsz cseles lenni, nem is lesz erre szükséged, mert beceneved (Jesurun = egyeneske, őszintécske) szerint nyíltan és tisztán harcolsz. Harc ugyanis az élet, ez alól te se húzhatod ki magad – és így fogsz győzni. Cseles vagy a régi neved szerint, holott mindig az egyenességre vágytál éned mélyén és centrumában.

Mit tud meg magáról a Cseles? Azt, hogy eredeti valója szerint nem az, akinek életvitele láttatta, s jóllehet a körülmények azt diktálták neki, hogy a Földön a Rontó az úr, ő az ÍGÉRŐHÖZ ragaszkodik, Benne bízik, s minden reménye megvan arra, hogy ezután tisztességesen harcolhat és nagy nép ősatyja lesz.

A nép, amely tőle származott, az ő nevét vette fel, s ezzel mérlegre tette magát, mert ha struktúrája biológiai is (ezzel csak a Jákób név az övé), Izrael csak akkor, ha az áldás tartalmát éli meg és ábrázolja ki. A jákóbiság stabil, a biológiai sztatika fogja át, az „Izrael” dinamikus és esetleges, mert csak akkor Izrael, ha az isteni tartalmiságot hordozza. Íme: a népi identitás prototípusa a jákóbi állandóság és az izraeli esetlegesség.

Külön tanulmányt érdemelne meg az egész Ótestamentumon végigvonuló nevezési változatosság, és ezekkel kapcsolatban az ilyen kérdések: mi az oka, célja, hogy egyes szövegrészekben az „Izrael”, másokban a „Jákób háza”, majd egyazon szövegben „Izrael” és „Jákób háza” együtt, illetve ezeken belül is hol az egyik, hol a másik szerepel egy mondat, mondandó elején, közepén; a nevezés különbözőségének mi a célja? Mert hogy nem azonosságot akar jelezni e két név, sőt: hogy az „Izrael” valami egészen mást jelent, mint Jákób, hogy a távolság köztük olyan, mint a Menny és Föld között, nyilvánvaló; helyesebben: ha azonosságot jelez, az, régen rossz…

Visszatérve a „Ki vagyok én?”-re, Jákób feleletet kapott és mi is annak a népnek az azonosságáról, amely Jákóbtól származott, származik. De ha tudjuk, hogy Isten azért tudatja meg velünk magunkat, hogy így tudasson meg velünk valamit Magáról, indokolt a kérdésünk: ha Jabbóknál Jákób-Izrael valóban megtudta magát, igaz-e, hogy közelebbi, mélyebb, valósabb Isten ismerethez jutott ezáltal? S ha igaz – mert: igaz -, mi volt az új ebben az Isten ismeretben, ami gazdagította Izraelt és általa mindenkit, aki hitt, hisz vagy bármikor hinni fog? Ismét vegyük elő ujjainkat és ujjhegyre a jabbóki többletet!

(1) Jákóbot álma nyomán 20 éven át kísérte a szem bizonyossága, vagyis hogy őt nézi, látja, szemmel tartja egy mindenbe belátó SZEM. Ez a bizonyossága olyan erős volt, hogy Lábán is a hatása alá került (a félés, a megszeppenés erejéig, hogy elbizonytalanítsa, amikor rosszban akar sántikálni).

(2) A „szenzáció” Jákób számára, hogy a SZÓLÓ-Isten egyben TEVŐ-Isten is, a TEVŐ-Isten tevő-emberként a miénk, mégpedig úgy, hogy a szólás és a tevés nem választható szét Nála. Több évszázad után Mózesnek lesz ez „új” felfedezése (Ex 3); nevezetesen az, hogy JAHVE úgy Önmagában létező, teremtésétől független VALÓSÁG, hogy ugyanakkor jelen van, benn van a teremtettségben, mégpedig szerető Atyaként, Aki gyengéden óvja az erre szorulót, vagy keményen akadályozza a végzetúton járót, hogy mindeniket megleckéztesse, megmentse, megtartsa biológiai valóságban, amíg abban kell lennie és személyiségi épségében, ha akár biológikuma vagy mások biológiai érdekeltsége, illetve saját vagy démoni befolyásoltsága veszélyezteti. De Ő személyes jelenlétével a jó irányban haladót erősíti, ellenségeitől megvédi, szenvedésében társa lesz, és általában oltalmazza, majd az emberek és az angyalok előtt – idővel – fényesen igazolja.

 

Annak a Jákóbnak, aki JAHVÉT eddig csak mint SZÓLÓT ismerte, kötelessége (küldetése), hogy az egész világon elhirdesse: Isten nem a szentélyek díszes ketrecébe, nem a szertartások formaságaiba vagy a távoli magasságok elérhetetlenségébe zárható VALAKI, hanem az a szabad ÚR, Aki még abban is szabad, hogy mind a kicsi, mind a kicsinek látszó dolgokban döntő, de nem helyettünk döntő tényező legyen. VELE MINDEN EMBERNEK SZÁMOLNIA KELL és ŐRÁ MINDEN BENNE BÍZÓNAK SZÁMÍTANIA LEHET.

Jákób-Izrael utódainak is az a feladata, hogy ezt megéljék, és úgy hirdessék. Izrael népe a letéteményese a teremtő, szóló, személyiség-kibontakoztató, mindennapiságban tevő, pásztoroló, és útonálló, de egyetlen személyiség helyett sem döntő, „adósságot” behajtó (Máté 6:12) és következményt zúdító, s így megmentő, minőség-változtató Isten valósága meghirdetésének.

Jákób-Izraelnél is odaérkezünk, ahova Ábrahám útját keresve értünk: a küldetéshez. Méginkább futunk bele szinte – mint egy síelő siklik bele a célpontba – a küldetés konkrétumába Mózesnél.

 

 

3. MÓZES

A tanulmány és e III. fejezet címadó kérdésének (Ki vagyok én?) felvetőjét nem akadémikus elviség párlása, nem titkok kutatóinak üdvös kíváncsisága, nem az önlelkébe merülés marcangoló vagy nemesen szórakoztató pszichikai szenvedélye készteti a kérdezésre, hanem egészen gyakorlati, konkrét helyzet: úgy véli, teljesíthetetlen feladatot kapott, melytől szabadulni akar. S közben nem is sejti, milyen páratlanul izgalmas kérdés hangzik el ajkáról, – azt meg mégkevésbé sejti, hogy a szívéből felröppent kérdés (mindenkit, így őt is) fogantatásától kíséri, ősrégi, de csak „most” hangzik fel.

Ahhoz, hogy Mózes élete horizontális és vertikális vonulatát, ezek „metszéspontját” megismerjük, a róla hírt adó vezérszöveggel kapcsolatos észrevételeimet kell ismertetnem. Mert a szöveg jellegzetességeinek ismerete nélkül nem találhatunk azokra a nyomokra, amelyek Mózes szellemi lábnyomaiként képzik meg szemünk előtt az egész pályavonalat.

Aki már más írást is olvasott tőlem, megláthatta, hogy amennyire idegenkedem az ún. Biblia-kritikától (az unatkozó francia gyógyszerész „jáhvista, elóhista, papiirat, másodtörvény” skatulyáitól is), annyira fontosnak tartom, hogy a szentszöveg tartalmi jelentése elől minden akadály elháruljon. A most sorra kerülő Exodus 1-3 fejezeteinek szövege éppen annyira isteni ihletésű, mint a többi, ezen belül kell feltárni azokat a mozzanatokat, amelyek az ihletett szentíró emberi voltából – olykor még csak nem is emberi gyarlóságából ­ következnek. Meg abból a szemléleti módból, nemes és esetleg rajongó feltevésekből, amelyek érthetőek és menthetőek, de – felismerve őket – éppen úgy le kell hámozni a tartalmi jelentésből, mint az ízletes és tápláló narancshúsról lehámozzuk a (maga nemében nem emészthető, bár sok értékes anyagot tartalmazó) narancshéjat.

Ugye már közhely, hogy az Exodus szövegét nem Mózes írta és aki írta, az ihletéskor sok szóbeli Mózes-anyagot is felhasznált. Az Exodus írásának ideje megelőzte az ihletett alaptörvények írásba rögzítését, ugyanis akkor készült, amikor semmi sem tiltotta, amit az írott törvény kategorikusan eltiltott később. Eszerint az írás idején még nem számított törvényszegésnek, ha valaki feleségül vette a nagynénjét. Nyugodtan meg lehetett írni, hogy Mózes apja, Amrám feleségül vette tulajdon és nála sokkal idősebb nagynénjét, Jokebédet, akitől először Mirjám (Mária), később Áron és Mózes született. Ha már írásba foglalt törvény lett volna e tilalom, a szentíró nem közli, hogy kik Mózes szülei, az általa hódolva tisztelt Vezért nem „kompromittálja”. De mert nyíltan szólt (nem találván okot az elhallgatásra), „keltezte” magát, írását, vagyis bizonyossá tette, hogy a nagynénit hitvesül választás tilalmáról szóló törvény keletkezése és írásba foglalása előtt élt, szolgált és írt.

A másik fontos momentum, hogy az ihletett író fogalmazását meghatározta, hogy a történést követő évszázadok után írta le isteni sugallatra szövegét, vagyis amikor már tudta – nemzedékek hagyományozása (élőhagyománya) folytán -, kicsoda Mózes, s éppen ez a tudás hatja át minden szavát, fogalmazásának „hangszerelését” (ami nem zavarta meg abban, hogy tényhű és valósághűen igaz tudósítást közöljön). Minket viszont az az idő érdekel, amikor nemcsak a kortársai, hanem Mózes sem tudta, „kicsoda vagyok én?”. Azt a folyamatot szeretnénk megismerni, aminek az elején Mózes sem tudja, kicsoda ő, hogy elkísérhessük útján egészen addig, míg a folyamat végén feltör belőle a „Ki vagyok én?” kérdése, és feleletet (feleleteket) kap rá a LEGILLETÉKESEBBTŐL.

Az Exodus emberi szerzője nyugodtan odaírhatná a szövege elé: „Izrael szabadítójának a történetét írom le nektek”, de nem írja, hanem teszi. A mi kutatási módunk a modern történészekéhez (különösen az ún. oknyomozókéhoz) hasonló, akik nem a végeredmény ismeretének birtokában keresik a kezdetet, hanem a rendelkezésükre álló korismereti és személyi adatok birtokában lépésről-lépésre úgy haladnak, mintha az eladdig elfogadott végeredményről mit sem tudnának.

Esetleg kiderülhet munkájuk nyomán, hogy

• a végeredményt megelőző részletek nem olyanok voltak, amilyeneket – a végeredményt ismerve – a közvélemény elgondolt, vagy
• hogy a végeredmény nem is „eredmény”, csak pozitív vagy negatív következmény volt, esetleg végkudarc, illetve
• hogy a végeredmény valóban fennáll és pontosan olyan, amilyennek hitték, – de most már, nemcsak hiszik, hanem tudják is.

Az Exodus szerzője már eleve úgy látja Mózest, mint aki eleve Izrael szabadítójaként viselkedik – akár mint az egyiptomi uralkodó réteg egyik tagja is -, aki „kiment testvéreihez és látta nehéz robotmunkájukat”; minket ennek az előzménye izgat: mi történhetett, hogy a kb. 40 éves Mózes egyszercsak „kiment testvéreihez”?

Célunk parancsolja, hogy az előzményeket figyeljük ki a szentszövegből (figyelembe véve a hiteles történészi eredményeket). A kezdetnél kezdve: Jákóbbal együtt 70 „lélek” vándorolt be József patronálása alatt Egyiptomba, Gósen földjére, a keleti Nílus termékeny deltavidékére. Olyan munkát vállaltak, amit az egyiptomiak utálatosnak tartottak (mint most Nyugat-Európában a vendégmunkások), ez a juhtenyésztés volt. (Gen. 46:34) Egyiptomi életük szűk egyharmada alatt a sémita hikszoszok voltak uralmon, akik alatt zavartalanul dolgozhattak.

Egy-egy életképes nép normális fejlődése, (amely tulajdonképpen etnográfiai „erény”) hogy „szaporodtak, gyarapodtak és annyira megsokasodtak, hogy tele lett velük az ország”. (Ex. 1:7). Érthető, hiszen ha a „70 lélekből” leszámítjuk a középkorú (bár akkor még szaporodásra képes) 11 férfit és Jákób ősatyát, az 58 fiú és leány „unoka” normális életviszonyok, környezeti rendezettség alatt másfél évszázad folyamán népnyivé dagadt. A Gósen földje már kicsi lett számukra, s mivel a tulajdonosok számára hasznosan dolgozó juhtenyésztőket Egyiptom minden részén szívesen látták (sőt: az ásatások szerint Egyiptom fennhatósága alatt, de határán kívül eső vidékeken is), bejárták az egész országot. Szívesen látottak voltak, különösen, mert mindenütt konszolidált családi keretben éltek a „hapriúk” (azaz: héberek); anyagi gyarapodásuk folytán sem kéregetésre, sem szabálytalan pénzszerzésre – lopásra, sikkasztásra, csalásra – nem szorultak, semmi és senki sem akadályozta meg, hogy végülis „tele lett velük az ország”.

A hikszoszok uralmát felszámolta egy bennszülött hazai réteg lázadása, így Izrael fiai elvesztették a kormányzati védelmet. Ami nem lett volna baj, hiszen e juhtenyésztő nép mentes volt politikai aspirációktól. Az uralkodóház mégis tartott tőlük. Mert

• a hikszoszok pártfogoltjai voltak valamikor – az a kifejezés, hogy a fáraó „nem ismerte Józsefet”, (Ex. 1:8) nem a történelmi feledékenységet, hanem az elismerés hiányát jelzi – nem tudni, mikor, kik mellé zárkózik fel válságos időben,
• munkában edzettek voltak, szemben a gazdanép enerváltságával (satnyaságával), (Ex. 1:19),
• kapcsolatuk az egyszerű, sőt a jómódú egyiptomiakhoz is igen kiegyensúlyozott,
• életformájuk, ethoszuk viszont idegen.

A fáraó – minden valószínűség szerint II. Ramszesz, aki a palesztinai Beisanban megtalált feliratában azzal dicsekszik, hogy a nevéről nevezett várost sémi rabszolgákkal építtette, és aki a rosszban való koncepciósságáról lett ismert – Izrael bűnéül a nép sokaságát és gyarapodását említi. Méltán állapítják meg a Midrás bölcsei, hogy ez a vád a legnagyobb dicséret, mert bizonyság arról, hogy Izrael egészséges népiségben élt és feddhetetlen volt, hiszen csak a létszámot rója fel II. Ramszesz a „hapriúk” bűnéül. Mindenesetre igaz, hogy II. Ramszesz kezdeményező, úttörő mester lett az ellenségcsinálásban.

 

Magyar példával élve: ha a Rákosi-maffia a „kulákot” mondta ki ellenségnek és eszerint tett a tehetősebb magyar gazdákkal, a „kulák” előbb-utóbb ellenség lett: ellenséggé kellett válnia. Ez az ellenség-csinálás mechanikája. Vagy – még előbbre megyek – ha 1933-tól azt szajkózták a magyar nácik, hogy a „zsidók” a magyarság ellensége, annyira, hogy az I. és a II. zsidótörvény elfogadásának indoklásaként a keresztény egyházak legfőbb lelkészi vezetői is ezt húzták alá, végbevitték az ellenségcsinálást (úgy, hogy egyetlen panasz-szót sem ejtettek a Volksbund és a volksbundisták ellen).

Református lelkész voltom sem gátolhat meg abban, hogy leírjam: a közepes tehetségű Serédi Jusztinián bíborost és a közepesnél valamivel magasabb szintű Raffay Sándor evangélikus elnök-püspököt nem volt nehéz túlszárnyalnia a zseniális Ravasz László református elnök­püspöknek abban, hogy 1938-ban és 1939-ben megismételje II. Ramszesz fáraó dühös panaszát Izrael ellen azért, mert sok van belőle, és még sokasodik is. II. Ramszesz abban tisztességes volt, hogy gyanút ébresztő vádolását nem tetézte meg olyan állításokkal Izrael ellen, amelyekkel az „egyházfők” jeleskedtek: nem tett olyanokért szemrehányást, amelyek adott helyzetben minden nép kísértései és nem rágalmazta a fáraó olyan állításokkal Izraelt, amelyek kiagyaltak lettek volna. II. Ramszesz meg tudott állni ott, ahonnan az egyházfők továbbmentek és morálisan megbuktak. Ravasz püspök mindezt túlszárnyalta azzal a levéllel, amelyet az Egyházak Világtanácsa főtitkárának, Prof. Dr. Visser’t Hooft­nak 1943-ban küldött. (Lásd Szenes Sándor: Befejezetlen múlt c. könyvét.)

 

II. Ramszesz fokozatosan akarta Izraelt eltávolítani, s mert nem sikerült (mint ahogy magyar vonatkozásban Ravasz Lászlónak sem sikerült a „zsidókat” 19l7-ben cionistává tenni), letörni, „ártalmatlan” bábnéppé tenni, először is rabszolga-munkára kötelezte (vö. a „közérdekű munkaszolgálattal”!). „De mennél jobban sanyargatták őket, annál inkább szaporodtak és terjeszkedtek; – úgy, hogy félni kezdtek Izrael fiaitól”.

Az uralkodó réteg valóban félt olyan néptől, amelyet a megalázás sem tör meg, mikor a saját népének minimális az ellenálló képessége. S mivel – az egyébként nyíltszívű nép is látta ezt – a félelemkeltés propagandája hatott rájuk: a „félni kezdtek” kifejezés már a nép életérzésére utal. (Emlékezzünk csak, milyen hatással volt türelmes, nyíltszívű magyar népünkre is a tiszaeszlári vérvád, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, a Talmud nem létező részei „fordításának” terjesztése, a „nemzetközi plutokrata-burzsoá zsidóság összeesküvését” ismertető iratok terjesztése! A „recept” azonos.)

S mert félni kezdtek Izrael fiaitól, „ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izrael fiait. Kemény munkával keserítették az életüket: sárkeveréssel, vályogvetéssel és minden rabszolgamunkával a mezőn, sokféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket”. (Ex. 1:12-14)

Természetesen meg kellett ezt szervezniük: létrehozták a kiképzett munkafelügyelők („keretlegények”, „kerettisztek”) táborát, a rabszolgák étkeztetésének módját és elszállásolásának rendjét. Az idő haladt, de Izrael nem tört meg. Hogy volt-e az akkor már közel kétmilliós népnek (apák, anyák, gyermekek, unokák, izraeli vagy egyiptomi vők, menyek együttesének) belső szervezete, nem tudjuk.

Izrael bölcsei őrzik a hagyományt: voltak a jobb módúak között nem kevesen olyanok, akik hátat fordítottak Ábrahám-Izsák-Jákób Istenének, és az Ízisz-Ozirisz-Hórusz kultusznak hódoltak, viszont voltak egyiptomiak, akikre hatott az izraeliség és megtagadva népük sokistenhitét „félték az Istent”.

Miután a rabszolgaság sem törte meg Izraelt (a régebben Ízisznek hódolók is valószínűleg felsorakoztak üldözött népükhöz), a fáraó tervének második fokozata következett: alattomos módon zárni el a népfolytonosság útját: az „ezután” születő fiúgyermeket megöletni. Jó eszköznek vélte II. Ramszesz azokat a bábákat, akik az izraeliek között tevékenykedtek. (Ex. 1:15-21)

Nem számolt azonban azzal, hogy

(1) miként hazánkban is a kisebb falvakban, tanyákon a szülésben a vajúdó asszonynak az édesanyja, anyósa, tapasztalt idős rokonasszonya segített, mert nem telt „bábára”, akkor Egyiptomban az izraeli asszonyok többsége is így szült, s csak a jómódúak engedhették meg maguknak, hogy bábát fogadjanak: tehát Sifrá és Puá egy aránylag vékony izraeli népréteg között bábáskodhatott,

(2) a két egyiptomi bábasszony már régen nem Oziriszhoz fordult könyörgéseivel, hanem „félték az Istent” (Ex. 1:17), s szív szerint nem a megistenült fáraót szolgálták. Sőt még ahhoz is kaptak bölcsességet, hogy miként „vágják ki magukat” a fáraó előtt.

Erre következett a harmadik fokozat: II. Ramszesz nem két bábát, hanem egész népét bűnrészessé tette, hóhérrá léptette elő: „Ekkor megparancsolta a fáraó egész népének”, hogy „minden újszülött héber fiút dobjatok a Nílusba, csak a leányokat hagyjátok életben”. (Ex. 1:22) Röviden fogalmazott törvény, mely nem szorul „végrehajtási utasítás” kiadására.

A változatosan ismertetett helyzetbe születik bele Mózes (Móse), akinek a neve nem héber, hanem egyiptomi szó: „més” vagy „mesu”, jelentése = kivont, s csak héberesítve Mose. Az Exodus 2. fejezetének szerzője annyira Mózesre összpontosítva tudósít, hogy felkényszeríti az emberből a kérdést: az Exodus 1-5 fejezeteinek és a 6-40 fejezeteknek azonos-e az emberi szerzője? (Nem mintha ennek különösebb jelentősége volna, a lényeges, hogy – akárki is volt – ihletett ember ihletett szentszöveget hagyott-e ránk? Nem kétséges, hogy mind a két kérdésre IGENNEL lehet és kell felelnünk.)

Az Exodus 2:1 és a 6:16-20 szerint ugyanazoktól a szülőktől jóval előbb Áron született (sőt – máshonnan – azt is tudjuk, hogy Áronét jóval előbb megelőzte Mirjám születése), a 2:1 úgy adja elő, mintha Amrámnak és Jokebédnek elsőszülötte volna Mózes, holott harmadszülött volt.

A rabbinusi magyarázat e különbségre az, hogy az Exodus 2 szerzője azért nem említi Mirjámot és főleg Áront, mert ők még II. Ramszesz rémtörvénye előtt születtek, rájuk az Exodus 1:22 nem vonatkozott, Mózesre viszont nagyon is. Lehet, hogy e bölcseknek van igazuk, de ha a szöveg tónusára figyelek, nem tartom érvelésüket meggyőzőnek. Ennél sokkal kiemelkedőbb a Lévitől származás közlése. Még azt is emlékezetünkbe vési a szerző, hogy Mózes anyja, Jokebéd (Amrám apjának húga, tehát neki nagynénje) is Lévitől való. Valószínű, hogy az egész szabadítási történetben az „élcsapatot” azért a lévita Amrám és a Lévitől való Jokebéd három közös gyermeke jelenti, mert az elmúlt 430 év alatt Lévi törzse őrködött annak a szóbeli hagyománynak (nemcsak a megtartása, hanem) az ébrentartása, újramegélése (1 Korintus 11:24 = emlékezetemre) felett, hogy Isten csak egy, egyetlenegy, az ősatyák szövetségének Ura: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Nyilván nem ilyen hitvallásszerű töménységben ápolták, gyakorolták ezt a hagyományt, hanem mindazt hirdették, tanították, amit a pátriárkákról és családjukról olvashatunk – hála az írásba-rögzítésnek – a Genezisben. Ilyen közösségben jön a világra az a fiúcska, akit rejteget Jokebéd, hogy valamelyik egyiptomi fel ne fedezze, és a Nílusba ne fojtsa.

A szentszöveg szerint ez a kisbaba „szép”, (az izraeli fordítás szerint „derék”, a német Stuttgarter Jubileums Bibel szerint „ein feines Kind” = finom, csinos, az angol King James Version szerint goodly = jóképű) volt. Így fordítják a héber „tób” szót.

Három hang, három betű, de a tartalma majd szétrepeszti a Bibliát. Ugyanis a kozmosz teremtését leíró Gen. 1-2 fejezetekben is ez a pirinyó szó fordul elő. A Genezis 1:9 arról tudósít, hogy Isten szétválasztja egymástól a szárazat és a vizet, nevet ad nekik, „és látta Isten, hogy ez – tób”, vagyis itt a fordítók az Exodus 2:2-ben előforduló „tób”-ot „jónak” fordítják (a Genezis 1. fejezetében összesen hatszor fordul elő). A „tób” együtt jelent szépet, jót, rátermettet, finomat, de a lényegi jelentése, hogy „céljának megfelelő”. Isten a teremtést ilyennek („célszerűnek”) látta és ezt állapította meg Magában róla, s amit JAHVE megállapított, minősített, azt a szentíró a héber „tób” szóval jelezte. Mózest olyan szépnek látta anyja, hogy valami olyasmit érzett, ami a teremtés minősítésének a szavával volt csak kifejezhető: olyan ez a gyermekem, hogy elpusztítása egyenlő volna a lehetetlenséggel. E tanulmánynak nincs kerete arra, hogy leírja, miken kellett átmennie Ámrámnak, Jokabédnak, Mirjámnak (és persze az akkor még gyermek Áronnak is), amíg készítették a kibélelt bárkácskát annak, akit mégiscsak át kell adniuk a gyilkos Nílusnak.

A történet többi részét nem taglalom, hiszen ismerjük (Exodus 2:2-10). A megmentő és örökbe fogadó egyiptomi királyi hercegnő (Merrisz) adja Izrael szabadítójának a Mesu (Mose) nevet. Hogy mi volt a születésekor kapott héber neve, sose derült ki, de senki se firtatta, hogy hívták Mózest eredetileg. Azt sem tudjuk, hogy mit értsünk – hány éves kort – az „amikor felnőtt a gyermek” közlésen? A héber „jeled” szó itt gyermeket jelent, kb. 6 éves fiút, de lehet, hogy csak 3 évest. A rabbinusi magyarázat „megnyugtatja” az izraelieket, hogy bár a kis Mózes a királyi udvarban az egyiptomi papok nevelésében részesült, semmit sem felejtett el abból, amit anyjától tanult és „héber maradt”. Persze ez afféle „prédikációs rebegés”: Mózes életútjának jelentős részében nyoma sincs a héberségnek.

Mielőtt tovább mennénk, kérdezzük meg: hogy lehet, hogy a kis héber fiúval kivételt tesz Merrisz hercegnő, megmenti, magához és örökbe fogadja, sőt: udvarképessé teszi II. Ramszesz udvarában?

Csak találgatni lehet: a sokféle feltevés közt válogatni.

 

Az első feltevés

A kis Mózes három hónaposan is olyan elragadó, lenyűgöző volt, hogy nemcsak a szülei, de még az ellenséges főhatalom reprezentánsa is képtelenségnek tartotta elpusztítását, – sőt kényszert érzett arra, hogy a jövőjéről gondoskodjék, majd pedig magához emelje. Hogy Mózes személyisége lenyűgözően hatott, a későbbiek is bizonyítják: ahogy védelmébe vette a szadista tiszttartóval szemben a rabszolgát, az erősebb héberrel szemben a gyengébbet, Reúel lányát a vad pásztoroktól és – később – esendő népét JAHVE haragjától… Egyébként is: a legnagyobb üldözőknek is voltak kivételezetteik; például Hitler egyik bizalmi embere a zsidó származású Milch tábornagy volt, aki végig hű maradt hozzá (hátha Mózes is ilyen „kivételezett” volt?).

A második feltevés

A kis Mózes megtalálása idején II. Ramszesz egyetlen lánya és egyetlen fia, Merrisz és Marenptah közt ment végbe a csendes, de szívós harc a trónutódlásért. Ugyanis Merrisz volt az idősebb, a jogos örökös (Egyiptomban nem Kleopátra volt az egyetlen fáraónő, előtte évezreddel is uralkodtak nőfáraók), ám az öccse ebbe nem akart belenyugodni. A fáraó is a fia felé hajlott, többek között annak hapriú-ellenességéért is. Merrisz viszont kitartott amellett, hogy a gyanú szülte félelem a hapriúktól ostobaság és üldözésük árt az országnak. S mivel ezek a királyi személyek nem magánemberek voltak, mindeniknek volt tábora az uralkodó rétegben: Merrisz volt olyan erős, hogy gondolatait nyilvánosságra hozza, és látását a gyakorlatba is átvigye. Egy pillanatra sem volt titok, hogy a Nílus hullámaira helyezett fiúcska héber; ekként ment róla a gondoskodás, és mint ilyen került Merrisz akaratából a királyi udvarba, s lett „beavatott” főember: hivatalosan az egyiptomi kultusz hivatalos őre (mint minden főember, akit a papok „beavattak”, hiszen csak az lehetett főember, akit a papok beavattak).

Van olyan verzió is, miszerint a Dél-Egyiptomot támadó ellenséges portyázókkal szemben Marenptah hadi vállalkozásai kudarcosak voltak, amikor viszont – Merrisz javaslatára apja, a fáraó Mózest bízta meg a délvédő hadsereg parancsnokságával, az ellenséges támadók végleg visszavonultak. Mózes tehát 40 éves koráig – mely nagy idő, még ha az évek napszáma jóval kevesebb volt is a mieinknél – Egyiptom egyik hadvezére is lett, növelve ezzel Merrisz politikai bázisát, és a később fáraóvá lett Marenptah riválisi dühét.

A harmadik feltételezés

szövegellenes, ugyanis abból indul ki, hogy Merrisz titokban tartotta Mózes származását, mely igen érdekelte, sőt izgatta II. Ramszeszt és körét. E feltevés meséje szerint azáltal vélte az eredetét „kinyomozni” a fáraó, hogy a 3 éves gyermek elé tettek egy tál aranyat és egy tál gyönyörűen izzó parazsat, mondván: ha e gyermek az aranyért nyúl először, akkor héber, ha a parázsért, akkor nem héber. Mózeske valóban az aranyért akart nyúlni, ám egy láthatatlan angyal a gyermek karját, kezét a parázs felé nyomta. Mózes felkiáltott és az égetéstől iszonyúan sajgó kezét a szájába dugta, ettől viszont a nyelve is megsérült: ettől lett Mózes „nehéz beszédű”, vagyis dadogós. A mese történeti hitelessége a nullával egyenlő, de bizonyság arra, hogy égetően nyitott maradt a kérdés: hogyan menekülhetett meg a kis héberecske, és hogyan lehetett udvari ember, minden egyiptomi tudomány birtokosa? A kérdésre biztos feleletet senki sem adhat, az egyetlen biztos, hogy Mózes megmenekült és felnőve udvari ember, Merrisz fia lett.

Ha végiggondoljuk a nílusparti jelenetet, azt látjuk, hogy benne minden csodás vagy semmi sem csodás. Csodás az előzmény: Jákób házából Izrael népe lett, s minél inkább nem akarták ellenségei, annál inkább lett. Csodás, hogy Lévi törzsének hűséges helytállása és a többiek ráhallgatása nyomán a kegyelmi folytonosság nem szűnt meg: a nép hitében és magatartásában érvényesült identitása. Csodás, hogy a Lévitől származott idős házaspár harmadik szülötte olyan lett, hogy rá azt a jelzőt kellett használni, mint a teremtésre („tób”). Csodás, hogy az Izrael-pusztítás forráshelyén akadt egy nő, aki a Nílus hullámaira helyezett kasban levő fiúcskát megszerette, a szeretet minden következményével.

Nem csoda, tehát rációval követhető, hogy egy anya a végsőkig ragaszkodik szülöttéhez, aki „mellesleg” igen sikerült fiú. Amikor már nem rejthette tovább, a (tán koporsóvá válható) gyékénykosárkát olyan anyagokkal tapasztotta be, amelyek megakadályozzák, hogy a lyukakon betóduljon a Nílus vize. A minden igazi anyára jellemző leleménnyel Jokebéd a kosárkát a folyó partszegélyénél helyezte el, sásbokorban. Valahol ott, ahol a fáraólány fürödni szokott. Nem csoda, hogy az anya és az édesszép öcsikéért rajongó nővér, Mirjám, megbeszélt stratégiával tették, ami tehető: Mirjám meghúzódott valahol, ahonnan láthatja, mi történik a kas-bárkába tett kicsivel. Ilyenkor uralkodó szó lesz a szívben és az agyban a ki nem mondott „hátha”. Számításuk bevált, a hercegnő és kísérete jött, Merrisz fürdött, kísérete vigyázott arra, hogy senki se zavarja, ám a kas feltűnt neki. (Nem azért, mintha nem tudott volna arról, milyen sors várt egy izraeli kisfiúra akkortájt: csak a Nílus közölhette volna a „statisztikát”, hány gyermek-hullát sodortak magukkal hullámai.) Lehet, hogy Merrisz a folyó számára fenntartott „strandján” szokott fürödni, udvaroncai gondoskodtak róla, hogy ne zavarja őfelségét riasztó látvány. Ha így van, méginkább hódolat illeti Jokebéd és Mirjám „szervezését”. Merris nem riasztó, hanem csak szokatlan „leletre” (magyar szójátékkal élve:) lelencre bukkant. Ami ezután történt, nem magyarázható egy főrangú hölgy szeszélyével, ugyanis a szeszélyek hatása hamar elillan, sem egy képességvizsgáló politikusnő előrelátó határozatával, hiszen éppenséggel nem volt „politikus” tett a fáraó végzésével ellentéteset cselekedni.

A feltételezésekkel már „játszottunk”, újabbra nincs szükség. Illetve: egyetlen feltételezés engedhető meg, a valószínűségszámító szakember-barátomé, aki azt vallja – akadémikusként -, hogy a matematika nem zárja ki a véletlenszerűséget, sőt a véletlent sem. Mire az én kérdésem a matematikushoz: Mondhatom ezt a véletlent a Történelem Ura belépésének az események menetébe? Barátom válasza: Azzal a korrekcióval, hogy a Történelem Ura nem „belép” az eseményekbe, hanem úgy van bennük, hogy ez a számunkra hitelesen megmagyarázhatatlan fordulat bekövetkezzék. A korrekciót köszönöm és ÁMENT mondok rá.

A Mózes-történet nagy talánya maga Mózes. Az Exodus szerzője átugrik mintegy 40 évet. Az Exodus 2:10 elmondja, hogy a fáraó lánya átvette Jokebédtől a gyermeket és nevet adott neki. Majd a 11. vers közli, hogy „azokban az időkben Mózes már felnőtt, és kiment testvéreihez, és látta kényszermunkájukat… stb.” (Szó szerint fordítva: „És lett – lőn – azokban az időkben és nagy lett Mózes és kiment testvéreihez és látta kényszermunkájukat… stb.” Szóval: 40 év mered ránk, és mi visszameredünk rá, miközben kiugranak belőlünk a kérdések:

Mi történt Mózessel e 40 év alatt?

• Mit vitt magával Izrael közösségéből és mit, mennyit szívott magába az egyiptomi papok óriási tudományából?
• Mi lehet az oka, hogy Mózes, akinek tudnia kellett Izrael fiainak sanyargatásáról, miközben az egyiptomi úr gondtalanságát élvezte, miért éppen az adott pillanatokban ment oda, ahol „egy egyiptomi férfi (valószínűleg egy munkahajcsár) ver egy héber férfit az ő rokonai közül”? Hiszen ha máskor is „kiment testvéreihez” sokszor láthatott hasonló jelenetet?
• Miért ölte meg Mózes a túlerőben levő egyiptomit; azért-e, mert a vert héber férfi életét csak így menthette meg, vagy azért, mert saját dühének engedett?
• Ha Mózes a főurak díszes ruháját, jelvényeit hordja, az egyiptomi munkahajcsár az ő parancsszavára hogy-hogy nem hagyta abba a verést, vagy tán nem is hangzott el a parancsszó, s így a hajcsár már csak azért is folytatta a verést, hogy „jó pontokat szerezzen” héberellenességével egy főúr előtt; esetleg Mózes nem is viselte a főurak díszjelvényét és inkognitóban volt jelen, s ha így van, miért inkognitóban?
• Miért kerestette a fáraó – akkor már Marenptah – halálra Mózest (az esetről értesülve), hiszen nem volt szokás akkortájt sem felelősségre vonni a főségeket, ha egy közember (egy munkahajcsár) irányában „eljárt a kezük”? (Exodus 2:11-5)

A kérdéseket szinte kiingerli belőlünk a szentíró szűkszavúsága. Azt a kérdést is, hogy a menekülő Mózes miért nem héber testvéreihez ment nagy bajával; legalább átmeneti bújtatásra feltétlenül számíthatott volna (legalábbis Lévi leszármazottai között, – különösen Mirjám és Áron családjában)? Vagy tán épp úgy gyűlölték, mint a többi egyiptomi elnyomót, s még az is lehet, hogy megvetették, mert a fáraói ház kegyence volt?

A kérdésekre hiteles választ adni nem lehet; amit megkísérlek, valóban csak kísérlet. Úgy vélem, az a hiedelem, amit az Exodus szentírója szóhasználata és tömörsége nyomán igyekszik a rabbinusi irodalom elfogadtatni Mózes héber tudatosságáról, és már akkor meglevő szolidaritásáról, megalapozatlan. Nem népi vagy vallási indulat motiválja Mózest, (akkor ami motiválhatta, az az egyiptomiság lett volna, de már az se motiválja), hanem az a „humánus” igazságérzet, amely benne jellemzően dominált: védeni a gyengébbet. Ha a héber a gyengébb és az egyiptomi az erősebb, vagy ha két héber közül az egyik a gyengébb, meg ha a hét vizet merítő midjanita pásztorlány a gyengébb az erőszakos arab pásztorférfiakhoz viszonyítva, a gyengébbet védeni meg, mégpedig hathatósan. Nem tudjuk, milyen szellemben nevelve lett felnőtté, de azt tudjuk, hogy személyiségének ilyen volt az alapvonása. Az is kétségtelen, hogy földönfutóvá kellett lennie.

A fáraó (vagy mert Mózes héber, vagy mert Mózes hadi riválisa, vagy mert Mózes riválisa és héber volt) várva várt az ürügyre, amivel megöletheti „legálisan”. S ezúttal befutott hozzá az ürügy. Hogy földönfutása előtt nincs szó arról, hogy Mózes nővérét, fivérét felkereste és rokonai hátteréből indult világgá, szinte bizonyíték arra, hogy nem volt kapcsolata sanyargatott népével, és sem az illegális védelmében, sem a legális sorsában nem akart részesülni. Társadalmilag eljutott a SENKISÉGHEZ, mint akinek a Földön nincs fejét hova lehajtania.

Ha regényt írnék róla, „futása” közben végigjártatnám vele gondolatilag az élet útvesztőit. Például elgondolkodtatnám azon, hogy minden relatív. Mert ami jó, az éppenséggel rossz is lehet, olykor meg fordítva is igaz ez. Izrael népe kemény, becsületes munkából élt és nem zavarta, hogy azt a munkát, amit végzett, az egyiptomiak megvetették (jóllehet termékeit élvezték): úgy tartotta, hogy a hasznos munka nem lehet lenézés tárgya. Jákób fiainak családja – éppen mert a családi kötöttséghez ragaszkodtak, és otthont „varázsolt” számukra a közös együttlét, a közös munka, a sorsközösség, a közös sorsvállalás – törzzsé terebélyesedett; a többség nemzedékről nemzedékre őrizte a szent hagyományt, ugyanakkor nyitott volt az egyszerű egyiptomiak előtt, hát semmi akadálya se lett annak, hogy néppé váljon (törzsszövetségi szervezetben). Így a nép maga gondoskodhatott belső rendjéről, fegyelméről, hogy se magának, se másnak ne okozzon kárt. Nem provokáltak a külvilággal vallási vitát, ám ha életük, hitük, eszmeiségük némely (nem kevés) egyiptomit arra indította, hogy hozzájuk csatlakozzék, készséggel befogadták.

De megértőek voltak azok iránt a nem egyiptomi és nem sémita csoportok iránt is, akik hasonló sorsú nemzetiségiek voltak (ezért olvassuk – Exodus 12:38 -, hogy „nagy gyülevész nép”, „sok keverék nép” is ment velük a kivonuláskor), és nem vonták meg tőlük a szolidáris segítséget.

SZÓVAL: mindaz, ami önmagában véve mind az egyén, mind a nép erényének mondható, egyszer csak bűnné, vád és gyilkos gyanúsítás tárgyává lehet egy másként gondolkodó, más érdekeltségű társadalom vagy vezetői garnitúra szemében. Ez a sors-relativitás jelensége.

De vajon e borzasztó szenvedéssel, fiú-hullák tízezreivel járó perverz értékelési tévút, zsarnoki gonoszság nyilvánvalóan rossz voltának nem lehetnek-e jó következményei is? – vettethetném fel a kérdést Mózessel, ámbár nem volna helyes felvettetnem szegénykével. Mózes, aki éppen a sehonnaiság válságát éli meg és a „rossznak” a valósulását „saját bőrén” tapasztalja (az általa tett rosszét is), nem valószínű, hogy – helyzetén felülkerekedve ­ felvetne ilyen kérdést. Akit elborít a nyomorúság, akkor és ott ritkán lát ki belőle.

A kérdések helyett – már azért is, mert Mózesről annyi rossz regényt írtak, nem volna helyes ezek számát az enyémmel is növelni – inkább érkezzünk meg Mózessel Midján földjére. Midján földje az Akaba-öböl vidéke volt, lakói Ábrahám ivadékai. Ábrahámnak a második – Sára halála után kötött ­ házasságából, tehát a második asszonytól Keturától hat fia született, köztük az egyik volt Midján, a midjániták őse. (Genezis 25:2) Midjánnak öt fia született, de akkor, amikor Mózes odavetődött, már egyiknek sincs említve a neve; a nép vezetője egy Hóbáb ben Reuel (vagy Reguel) nevű jetró, azaz pap-fejedelem. Bár hébereknek általában Izsák ivadékait nevezték, a midjániták nyelve csaknem azonos volt Mózes anyanyelvével.

A nép ugyan sátorlakó, de jellemző rájuk – a többi keleti népre nem éppen jellemző – a rendtartás, az ésszerű szervezettség és a sajátságos jogérzék (Exodus 18:1-27). Eldönthetetlen, hogy Mózes tudatosan menekült-e egy rokon néphez vagy éppen az a vidék esett legközelebb Egyiptomhoz? Igaz: az a körülmény, hogy Mózes nem a héberek, hanem az egyiptomiak öltözetében menekült (Exodus 2:19), nem a tudatos rokonkeresés bizonyítéka. Annyira nem, hogy a jetró pásztorlányai Mózest „egyiptominak” nevezték, amikor beszámoltak apjuknak a történtekről. Reguelre viszont az volt a jellemző, hogy nem zavarta a segítőkész jövevény egyiptomisága, magához hívatta. Méginkább jellemző a papvezérre, hogy olyan szeme volt, mint annakidején Jokebédnek, Merrisznek és mindazoknak, akik érzékelték, ki ez az ember: letelepítette, hozzáadta Madárkát (Cippórát), a legkedvesebb lányát, igyekezett magához kötni, pásztorai fejévé emelte, mert nyereségnek tartotta, hogy Mózes köztük van, az övék. Mit látott meg Mózesben Midján ura? Újszövetségi példával igyekszem megvilágítani és egy nagyon elhasznált, lejáratott szóval: Mózesben a jetró a felebarátot látta meg.

Az irgalmas samáriairól szóló történet (Lukács 10:29-37) elmondása tulajdonképpen Jézus felelete egy törvénytudónak arra a kérdésére, hogy „Ki az én felebarátom?”. A történet csattanója a befejezését követő dialógus.

Jézus: Mit gondolsz, e három (ti. a pap, a lévita és a samáriai utas) közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett?

Törvénytudó: Az, aki irgalmas volt hozzá.

Jézus: Menj el, és te is hasonlóan cselekedj!

 

Kommentárom:

Jézus célzatosan jár el: megfordítja az ügy szemléletének irányát. A törvénytudó kérdése, hogy ki az ő felebarátja, kit kell felebarátnak tekintenie Isten akarata szerint? Jézus, kérdése merőben más: kinek vagy a felebarátja? Nem az a lényeges, hogy a bajba jutott embertárs felebarátom-e, (hiszen ha bajba jutott más vétése miatt, feltétlenül felebarátnak kell tekinteni), hanem az, hogy én felebarát vagyok-e. A pap és a lévita (törvényvallása szigora miatt) nem bizonyultak néptársuk felebarátjának, ellenben az „idegen”, mert segített a bajban levőn, lett az izraeli szenvedő felebarátja. Vagyis: Jézus (definíció nélkül) meghatározta a felebarát fogalmának a tartalmát: az a felebarát, aki segít, ha segíteni kell. A segítségre szoruló (népiségére, vallására, eszmeiségére tekintet nélkül) „a” felebarát. Ilyen értelemben írja Pál apostol: „Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére”. (Róma 15:2) Alkalmazva ezt: „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal”. (Róma 12:15) Íme: a vázolt érvekkel indokolt Mózes alapirányulását így jelezni: ő e Földön „a” felebarát.

Kár tehát Mózes belső indítékát vakbuzgóságból népi vagy vallási sovinizmusnak tulajdonítani (mondván: hű héber, jó néptestvér volt vezérünk); Mózes motivációja egyetemes: ott lenni, ahol be kell avatkozni egy gyengébb, esendőbb érdekében. Ezt a sugárzó példázatosságot nem szabad vallási, népi rajongás leplével takarni el olyan példázatosság kedvéért, amely „megnyirbálja” a Mózes-személyiség világraszóló példázatosságát és megakadályozza, hogy az utókor embere Mózest Annak előképeként szemlélje, Akiről éppen Mózes szentíró utóda Mózesként prófétált így: „Prófétát támaszt néked JAHVE, a te Istened közüled, testvéreid közül – olyat, mint én vagyok -, ŐRÁ hallgassatok!” (Deuteronomium 18:15)

Hogy mit jelent az „olyat, mint én vagyok”, nem meríthető ki jelzőkkel, de valami sajátosságot érzékeltet belőle egy bölcs meséje. A Midrás szerint „Isten soha sem bíz valakire magasrendű hivatást, ha nem tette előbb próbára kicsiny dolgokban… Mikor Jetró nyájait legeltette, látta Mózes, hogy egy kis bárány elszalad a nyájtól, és midőn követte, utolérte egy pataknál, ahol szomját oltotta. ’Ha tudtam volna, hogy szomjas vagy, karjaimba vettelek volna és idehoztalak volna’, mondta. ’Életedre’, mondta egy Mennyei Hang, ’te méltó vagy, hogy őrizd Izraelt, az Én nyájamat!’” (I.m. II. kötet 24. old.)

Ez a finom hangvételű csodátlanul csodálatos mese többet mond el Mózesről – aki pedig akkor még nem részesült a tüskebokorbeli találkozás élményében. Még csak úgy látjuk őt, mint „polgáriasult” vőt, aki úgy tölt el Midján földjén 40 évet, mint a többi „megtollasodott” midjánita „polgár”. Régen mögötte van Egyiptomnak és a hébereknek az emléke is; két fiú boldog apja: az első a korai évek gyümölcse, amikor még tudatos a jövevény-volta, elnevezte Gérsomnak (gér = jövevény, som = ott, itt) a második már a begyökereződés szülötte, a neve Éliezer = az én Istenem segítség. Természetes a két fiú héber neve, hiszen Cippóra nyelve is héber, az egyiptomiaké – ugyan Mózes majdnem négy évtizeden át ezt beszélte – ott „a kutyának se kellett”. Egyébként is a befogadottság, a családalapítás, a pozíció, Midján népének akkor példás rendje, szabadságot biztosító és létbiztonságos légköre mind-mind arra mutat, hogy Mózes megtalálta maga és utódai végleges országát. Élete első éveit az üldözött Izrael közösségében töltötte, neuralgikus helyzetben, utána a bőség, a méltóság, az eszmék és a hatalmi harcok, a titkos papi bölcsesség misztérikus és az erotikus viszonyulások alvilági tarkaságában kellett helytállania. A felgyűlt feszültség szikrája pattant ki tán belőle, amikor utat engedett gyengébbet védelmező, ám a másikat elpusztító indulatának, hogy aztán földönfutóvá tegye magát. Reuel Midjánjában mindenért kárpótlást kapott: az lehetett, aki volt és nyugalmát, kiegyensúlyozott külső-belső állapotát 40 év alatt semmi sem zavarta meg. Vagy mégis megzavarta valami? Igen: egy csipkebokor (tüskebokor).

A Mózes-ügy eddigi taglalása megengedte, hogy (helyes vagy nem helytálló) feltételezéseket kockáztassunk meg, most viszont már nincs ilyen „engedélyünk”, hiszen hősünk előzményeit azért kellett vizsgálnunk, hogy lássuk, milyen életfolyam ömlik bele abba az óceánba, amely már az egész emberi történelem bárkáját hordozza hullámain; no meg azért is volt jó az előzményt szemrevételeznünk, hogy lássuk, mennyire nem a népisége, vallási kerete határozza meg az embert, az egyént, hanem tán éppen fordítva történik.

Most – a tüskebokor-jelenségnél – még arra is kapunk betekintést, hogyan ömlik be egy-egy életfolyam az óceánba. Hogyan? Úgy, hogy a horizontális vonulat mitsem sejtetően érvényesül: Mózes végzi napi teendőjét (lehet ugyan, hogy csak hetente ellenőrizte az alája rendelt pásztorok munkáját, és szemlélte meg a nyájakat, vagy csak olyankor – mint „most” is -, ha új vidékre, a „pusztán túlra” kellett elirányítania őket).

A nyáj terelése nyomán jut el Hóreb hegyéhez. Közben ott megszokott látványban van ezúttal is része: a tűző Naptól a kóróvá száradt tüskebokrok a hegyoldalon előbb-utóbb meggyulladnak, és hamar el is égnek. Az egyiknek már rég el kellett volna hamvadnia, de csak égett, mégpedig olyan sokáig, hogy ez már érthetetlen volt. A bokor állandóan úgy égett: mintha éppen akkor gyulladt volna meg: égett, de mégsem égett el. Mit tesz ilyenkor a szemlélő? Az egyik csóválja a fejét („Hogy mik vannak?”), aztán megy tovább, mert teendője és a kegyetlenül múló idő sürgeti. A másiknak kisebb gondja is nagyobb, hogysem a hegyoldal tüskebokrait figyelje. A harmadik hazaérve megkérdezi a család öregjét, a falu vagy város bölcsét, látott-e már el nem égő csipkebokrot, s megütközik azon, hogy amit elmond, lódításnak tartják, s mennél jobban erősködik, annál viharosabban nevetik ki. ELLENBEN Mózes így morfondíroz: „Odamegyek és megnézem ezt a nagy látványt, hogy (megtudjam) miért nem ég el a tüskebokor”. És odament.

Nos, azt az utat vállalja a horizontalitáson belül és a racionális síkján, amit korunkban „Einstein útjának” neveznek. Olyan dolgokról van szó, amik felett mások napirendre térnek, mert szokatlan vagy nagyon is megszokott és nem értik. Vagy amit a többiek félretesznek (gondoljunk a Maxvell-egyenletekre, amiket Einstein a szerzőjük halála után „fedezett fel” magának). Amiket, ha esetleg mások vetnek fel nekünk, nem vállalva a tévedhetés kockázatát, megtorpanunk a kísérletekkel ellenőrzöttségnél, s ha a kísérletek nem lehetségesek, vagy nem eredményesek, megállapítjuk a magunk, meg a világ számára a saját „non possumus”-unkat (a nem-értésnél a megállás credóját). Az ilyen dolgok az einsteineket arra provokálják, hogy – félretéve minden eddigi módot – „odamenjenek”, közelítsenek a nem-érthetőkhöz, hogy megértsék őket, vagy legalább is azt tudják meg, miért nem értenek meg valamit vagy mindent a szokatlanból, a nem-érthetőből.

Az első (I.) fejezetben foglalkoztunk azzal, hogy az értelem (a racionális, a transzracionális és a szuperracionális) az a bizonyos „ajtó”, amelyen át az emberi személyiséghez minden valós és fertőzetlen ismeretnek be lehet, sőt be kell lépnie. Mózes azt akarta, hogy az érthetetlen jelenség, meg az oka és magyarázata „belépjen” hozzá, az övé legyen, hát ő ment közel ahhoz. (Exodus 3:1-4:31) Ez az a magatartás, amelyet sem Mózes, sem Einstein esetében nem lehet elszigetelten racionálisnak tartani, mert biztos, hogy belehat az a transzracionális, „amelyet” erre mozgat meg a szuperracionális. Persze az ilyen magatartás emberei nem „lélekelemzők”, legkevésbé „önlélekelemzők”; irányulásuk spontán, s legtöbbször nem is sejtik, mibe vagy Kibe ütköznek. Mózes is ment, haladt, s semmi sem állította volna meg, ha nem hangzik fel a KIÁLTÁS a szomszéd csipkebokor közepéből. A KIÁLTÓ kétszer szólította meg a nevével: Mózes! Mózes! A kétszeres szólítás eladdig is drámai fordulat jelzésére szolgált: Ábrahám, Ábrahám! (Genezis 22:11) Jákób, Jákób (Genezis 46:2). Míg Ábrahám, Izsák és Jákób előzményeihez tartozott a döntő fordulat előtt a SZÓZATBAN részesülés, Mózesnél nincs nyoma ilyenféle előzménynek, most hallja először a HANGOT. És mit tud meg TŐLE?

 

Vegyük sorra!

„Ne közeledj! Vesd le sarudat lábadról, mert az a hely, amelyen állsz, szent föld!” 

1. Kommentárom

Olyan viselkedési, rendtartási utasítás ez, amelyet csak olyan valakivel közölnek, akinek eddig nem volt része MEGSZÓLÍTÁSBAN e Forrástól. Ábrahám-Izsák-Jákób álomban részesült efféle élményben, vagy ha ébren, tudta mit, hogyan kell tennie. Mózes nem tudta, mert fogalma sem volt ősei hit-hagyományairól. Nem volt héber-apriú tudatossága, nem jutott el hozzá a pátriárkák Isten-élményeinek szóbeli, kötött szövegű szent hagyománya.

Az első mondatnak („Ne közeledj!”) van újtestamentumi megfelelője is. A János 20:17-ben mondja a Feltámasztott a meglepetésében – nyilván – közeledni akaró Magdalai Máriának: „Ne érints meg Engem, mert még nem mentem fel Atyámhoz!…” Mindkét esetben két téridőiségben élő ember (Mózes és Mária) találkozik Azzal, Aki téridőiségentúli, jóllehet a téridőiségnek is Ura. Ha akarja, látvánnyá vagy hangzássá teheti Magát a téridői ember számára, de testi „sátorozása” idején veszélyes annak bevágódnia a SZÓLÓ „térerősségébe”, aki előzetesen nincsen rá felkészítve és képesítve (Máté 17:1-13)… A felhívás tartalmára már utaltam. Nem az épület (a templom) és a szertartás a szent, hanem az isteni SZÓ: az a szent hely, amelyen felhangzik a SZÓZAT.

 

„Én vagyok apád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene”

2. Kommentárom

A SZÓZAT „kilépteti” Mózest a Midjánnál töltött négy évtizedből, és az előző negyven év végéhez köti; behelyezi az Izrael­folytonosságba. Mégpedig olyan közvetlenül, hogy Magát először Mózes apja Istenének, Ábrahám Istenének nevezi – mintegy értésre adva: ha apád Istene vagyok, akkor a te Istened is Én vagyok!”, „öröklött” Isten vagyok, s te vagy Mózes, az „örökös” = tiéd vagyok, Te pedig az Enyém. Vagyis: csak azt az embert lehet az üdvtörténeti folytonosságába bekapcsolni, aki személy szerint közvetlenül oda van kapcsolva a SZÓLÓHOZ.

Bibliai tömörséggel van megírva, hogy a SZÓLÓ – az apához fűzve Mózes személyiségét – vonta őt Magához. Nem mellékes, hogy a népi vagy vallási szolidaritás igényével még nem terheli meg Reuel jetró vejét, hanem „csak” azzal, hogy ez az idős férfi aki maga is gyakorló apa, közben fiú, valakinek a fia (még akkor is, ha az apja már elhunyt közben), feleszméljen egy a titkos valóságra: az apa(ság) nyújtja ki felé a kezét (40 év távolságából válva jelenidejűvé), s hogy belekapcsolja „a nagyapa-dédapa-ükapa-szépapa” láncba, egészen Jákóbig-Izsákig-Ábrahámig. Mózes megragadja a kinyújtott kezet, hogy e horizontális kapcsolódásból kezdjen emelkedni a vertikális felé. A közvetlen kapcsolódás után ezért folytatja a BEMUTATKOZÓ a kegyelmi folytonosság vonulatával. Hogy Mózes még anyja mellett hallott volna a három ősapacsodáról, vagy később tudott meg valamit róluk, nem valószínű. Tán a jetró-após, aki azonos szenthagyomány őrzője volt, avatta be ennyire is. Miként érintette a midjánitákhoz asszimilálódottat, hogy a tudatosan háta mögé vetettekről kellett ismét hallania?

Vélhetően minden lélektani hatásnál többet jelentett a HANGZÓNAK a JELENLÉTE (Sekinája) és eladdig ismeretlen hatása; azért takarta el arcát, mert félt Isten felé tekinteni. Gondoljuk meg: valaki megér 80 vagy tán kevesebb évet, de öregkort, és épp akkor részesül valami REND-kívüliben, amikor magát a REND-be ágyazottnak tudja!

.

„Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban és meghallottam jajveszékelésüket sanyargatóik miatt, mert ismerem fájdalmukat. Leszállok hát, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából, és felhozzam őket abból az országból egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és jebuszi nép helyére. És most, hogy Hozzám érkezett be Izrael fiainak a segélykiáltása és láttam is, hogy mennyire sanyargatják őket, menj hát most, elküldelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” 

3. Kommentárom

Annyira nem tartott kapcsolatot Mózes egyiptomi rokonaival, hogy a SZÓLÓNAK kellett tájékoztatnia, mi folyik 40 év után is Micrájunban Izrael fiaival. Ha nem így volna, komikusnak kellene tartanunk, hogy Mózest Isten avatja bele abba, amit Mózes amúgy is tud. Mi lehetett az oka – a földrajzi távolság mellett ­ Mózes ekkora tájékozatlanságának? Ismét csak találgatni lehet.

Talán az erőfölényben levő héber férfi – feljelentéssel egyet jelentő – kifakadása (Exodus 2:14) ábrándította ki Mózest az ápriukból, és ezért igyekezett közömbös maradni sorsuk iránt, vagy mert kilátástalan vállalkozásnak tartotta a segítést az „izgága” ápriukon, még ha magát egynek tudta (volna) is közülük, s ezért fordult teljes arccal Midján felé?

A SZÓLÓ szóhasználata („az én népem” és nem Jákób utóda, „Izrael fiai” és nem héberek) olyan, mint amikor valakit két erős kézzel megragadnak a grabancánál fogva és felráznak: ’Ébredj fel, ember! Akikről szólok, azok az Én népem; igazi nevük, amit Én adtam nekik, hogy „Izrael fiai” mert téged Magamnak választottalak, népemhez küldelek, mert Engem és népemet nem szabad különválasztani, amikor ugyanis hozzájuk, értük küldelek, Magamhoz hívlak…’

A Midjánhoz asszimilálódott idős férfi számára ez azt jelenti, hogy utolsó 40 éve a kiheverés ideje volt, Midján válik (később) emlékké, és az emléknek vélt Izrael lett számára ismét jelen idejűvé. Mégpedig nem nacionalista alapon, mert nem arról értesíti Isten Mózest, hogy: ’Izrael a te néped ezért kell szabaddá tenned’, hanem a Történelem Urának akaratából, Aki azt hangsúlyozza, hogy: Izrael az Én népem. Isten Magához hívja Reuel vejét, amikor Izraelre nézve ad neki megbízatást, de megfordítva is igaz: Isten Mózest, Izrael fiát választotti azonossága, közösségi identitása alapján küldi a választott néphez, mert Mózes számára ez az egyetlen út Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéhez, Akiről Hóreb hegyén derült ki, hogy nélkülözhetetlen létalap, egyetlen életcél, és halaszthatatlan lehetőség az identitás-posztulátum teljesülésére.

Nem véletlen az ősatyák felsorolásának szövegében az Isten szó eltérő hangzása és a felsorolás módja. A Genezisben Isten „Elóhim”, itt „Elóhéj”. A magyarázat nem lehet „maradéktalan”, de tán közel járunk a valósághoz, ha az „Elóhéj”-t a személyhez szorosabban kötött Istennek, egészen „személyes Istennek” értelmezzük. Ahogy Jakab apostol vette át a szent hagyományból és fogalmazta meg: „Hitt Ábrahám Istennek,… Isten barátjának nevezték őt”. (Jakab 2:23) Ez később Mózes életében is megvalósult: „JAHVE úgy beszélt Mózessel színről-színre, amint egy ember a barátjával beszél” (Exodus 33:11).

A felsorolás módjában az a feltűnő, hogy a SZÓLÓ Magát sorban Ábrahám, Izsák Istenének mondja, s jön közbe egy „vav” (és): „és Jákób Istene”. Ábrahám, Izsák kegyelmi folytonossága zökkenőmentes következés, a „vav” az „Izsák” után Jákóbot két őséhez kapcsolja, egyben cezurát alkalmaz. Miért vajon? Mert a kegyelmi folytonosság Ábrahám és Izsák kapcsolódásában „sima következés”, Jákóbnál már nem ilyen „sima”. Nemcsak azért, mert Ézsau személye némi zökkenőt jelent, sokkal inkább azért, mert Jákóbnak át kellett mennie egy „birkózáson”, hogy apjától kapott áldásfolytonossága „életbe léphessen”, életváltoztató Isten-kapcsolat forrás-személyisége lehessen. Íme: ilyen sokat jelenthet a Bibliában egy „és” (vav)!

Jócskán fordul elő a SZÓZATBAN antropomorfizmus (Isten emberiesítő ábrázolása). Ennek a célja hármas („és”­sel és „vagy”-gyal): azért, hogy emberi értelmünkkel felfoghassuk Isten közlésének az értelmét; – azért, hogy a SZÓZAT képletszerűen és képien akar jelezni valami olyat, ami állandó érvényű valóságot jelenít meg (például az Éden a Genezis 3-ban azt a közvetlenséget ábrázolja, amely a teremtő Isten és a teremtmény ember között akkor – a lázadásunk előtt – megvolt); – azért, mert Isten valami eseményszerű változást hoz a Kijelentésben részesülők tudomására. Ez esetben a harmadik ok játszik közre. Groteszk elképzelés volna, hogy Isten a 430 év alatt csak akkor szerzett tudomást Izrael egyiptomi elnyomatásáról, amikor a sanyargatottak feljajveszékeltek Hozzá. A szemantikusság jegyében kellett fordításomban a szórendet a jelentés szerint követnem.

Mert arról van szó, hogy

(1) Izrael nem a SZÓLÓHOZ fordult elnyomása kezdetén, hanem természetes emberi módon (megfelelő egyiptomi kapcsolataiban bízva, ezt építve tovább, vagy az elnyomó uralom összeomlásában, az akkor sem ritka csendes vagy zajos uralmi puccs folytán bekövetkező rendszerváltozásban reménykedve, a különböző elnyomót kijátszó fogásokkal élve) vélte elérhetni szabadságát,

(2) az elnyomás csak a tüskebokros jelenet előtti években ért el olyan csúcsot, és ugyanakkor éppen akkorra látták be az elnyomottak próbálkozásaik kudarcát, s jutottak arra a felismerésre, hogy rajtuk ember nem, csak Ábrahám, Izsák és Jákób Istene segít, – hát felvonítottak Hozzá. Hozzá, Aki várta már ezt, mert megszabadíthatónak csak azt az Izraelt tartotta, amelyik az állapot ilyen mélypontjáig és a velőtrázó kiáltás ilyen magasságáig jut el. Isten nem cselekedhet elhamarkodottan, de nem is késlekedik: „kata kairon” „az éppenes időben” tesz. És amit tesz, Mózesre bízza.

Ha indokolt beszélni stresszhatásról, Mózest ez tetézetten éri a Hóreben. Eddig csak „méretre szabott” feladatokat kapott élete folyamán, ha igaz, hogy valaha az egyiptomi „hadsereg” déli szárnyának volt győztes parancsnoka, ez is még méreten-belüli megbízatás volt, leleményes szökése sem lépte túl a méretét. „Most” pedig még mesében sem szerepeltethető, hatványozott túlméretezettség zuhant rá. Érthető a reagálása. Már annyira hasonult Midjánhaz, hogy második fiát, Eliézert nem látta el az ún. ábrahámi szövetség jegyével, nem metélte körül, mert nem akarta, hogy felnövekedvén különbözzön a többi midjánita férfitől, s amikor már úgyszólván mindkét lábával lépett be a szabad Midján közösségébe, rántatott ki ebből, hogy emlékként is ködbeveszett rab (rabszolga) népével legyen egy, és így szabadítsa meg az akkori világ legnagyobb hatalmának nyűgétől, nyűgéből. Miért éppen ő?

 

 „Mózes azt felelte erre az Istennek: „Kicsoda vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?” De (Isten) így szólt: „Hiszen Én veled leszek. Annak a jele pedig, hogy Én küldtelek, ez lesz számodra: amikor már kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok szolgálni az Istent.”

4. Kommentárom

Nagyon érthető a kérdés: Kicsoda vagyok én, hogy…? Első pillanatban a szabadkozás kérdése ez, álkérdés, inkább felelet: „Éppen én vagyok legalkalmatlanabb a szabadítás feladatára, mert (a) neveltetésemnél fogva egyiptomi vagyok, (b) priuszom folytán és egyébként is a fáraó – bármelyik is legyen uralmon – rég vágyik elpusztításomra, tehát nem éppen én volnék, aki kivívhatnám jóindulatát, (c) az elmúlt 40 év alatt más néphez csatlakoztam, benne családot alapítottam, tehát Izrael fiai nem vezérnek, hanem renegátnak tekintenének, s méltán. Vagyis: akár a fáraó, akár Izrael, akár a magam oldaláról nézem, a szabadítás feladatára én vagyok a lehető legalkalmatlanabb.” E szabadkozó mondat első része – bármennyire konkrétumok bevezetője – olyan kérdés, amely egyben ajtó, hogy Mózes (aki kérdés formájában kívánt felelni) szintén feleletet kapjon, egyenes feleletet, amely nem afféle „prédikációs” mondás, hanem titok-feltárás: Mózes identitásának s (szorosan ehhez tapadva) küldetésének, élet-láncolatának titka: „Hiszen Én veled leszek”.

        Mit jelent ez?

Isten felfedi, hogy kicsoda Mózes: hatalmasság, erőn felüli feladatok teljesítésének óriása. Tán feltűnt, hogy a Károli-fordítás szövegéből használtam fel (a tanulmány modernebb szóhasználatát – átmenetileg – mellőzve) a héber „míj anókij” megfelelőjét: „Kicsoda vagyok én?”. Szándékosság van ebben, mert veretes magyar nyelvünk e szavában (kicsoda) jelen van a „csoda”. Mózes kérdésére ez az isteni felelet: csoda. Az a Mózes, aki szabadkozva Istennek felel a NEM jegyében, a maga számára felel tulajdonképpen, s ezt „csak” aláhúzza a „Hiszen Én veled leszek” („kíj ehjak immák”)!

Átfogalmazva: Csoda vagy, Mózes, annak teremtettelek, eszerint vezettem életutadat, mert mindig veled voltam, most is veled leszek. Engedtem, hogy kevesebbet higgy magadról, mert eddig ez a számodra kényelmesebb én-tudat volt vihető, de most már ennek vége, azonosságod nyílt és tiszta tudatérzetében kell betöltened elképesztően bizarr, folyton lehetetlenbe ütköző, és lehetetlent valósító küldetésedet.

Mózes történetében nyomon követhető az az út, amíg eljut énje titkáig, de utána sokan élték meg úgy, hogy nem tudjuk, mikor és hogyan jöttek rá, kicsodák is ők. A sok példa közül most csak Dávidét említem meg. Isai a legkisebb fiával küld élelmet hadba ment három nagyobb fiának és ezredesüknek. A legeltetésben tapasztalt, de a hadi életben tapasztalatlan kis Nyolcadik a táborban értesül a Góliát-problémáról (1 Sámuel 17:4-58). Gondolhatni, hogy amikor Saul király egyetlen felnőtt, bátor és tapasztalt harcosa sem merte vállalni a párviadalt Góliáttal, mekkora megrökönyödést keltett, hogy Dávidka vállalta.

Sorra beszélték le (vélhetően kamaszos kivagyiságnak tartva, bizonyos humorral is) e vállalkozásról, de ő kitartott mellette. Akkor is, amikor a király elé vitték. Saul atyáskodva beszélte le, fiatalságára hivatkozott. Dávid – többek között – ezt mondta: „JAHVE, Aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezétől is”. Szó sincs az ő ügyességéről, bátorságáról, „csak” JAHVE volt eleddig is számára a megoldás kulcsa.

Amikor hadi páncélba öltöztetik, elhárítja: „Nem tudok én ezekben járni, mert nem próbáltam”.

„Kezébe vette botját” és így készült a duellumra. Hagyta, hogy Góliát sértegesse, végül felelt neki: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én, akit te kigúnyoltál, a JAHVE Cebaótnak (a Seregek Urának), Izrael csapatai Istenének nevében megyek ellened. Még ma kezembe ad JAHVE, leváglak, és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének hulláit pedig még ma az égi madaraknak, és a mezei vadaknak adom. És mindenki megtudja a Földön, hogy van Isten Izraelben”. És minden így lett.

Dávid tehát találkozott – juhait legeltetve, sok válságos helyzetében (1 Sámuel 17:34-37) – a SZÓLÓVAL, és tudta magát: egész pályája azé az emberé, aki tudja magát. De mi nem tudjuk, hogy jutott el addig, hogy megismerhette azonossága tartalmát. Mózesnél viszont tudjuk.

És éppen a mózesi azonosság tartalma ütköztet meg minket egy kényes kérdéssel: a paranoia-komplexussal. A paranoia az emberi személyiség többféle sérülésének a gyűjtőneve, sokféle betegség tünetcsoportjait foglalja magában. Az egyik tünetcsoport (szindróma) jellemző tünete (szimptómája) a túlértékelés. A beteg személyiség túlértékeli, igen nagynak, lángelmének, emberfeletti képességek birtokosának tartja magát és megköveteli (ha van rá hatalma), hogy mások is elfogadják túlértékelését.

Amit Mózes tud meg magáról (és később Dávid, meg mások), vajon nem paranoisztikus ferdülés, amelyet vallási alapozással akar legalizálni a paranoiás ember? A kérdés létjogosulttá teszi, hogy az emberiségre nem az elmegyógyintézetekben ápolt paranoiások zúdítottak veszedelmet a történelem folyamán, hanem normálisnak, kivételesen tehetségesnek tartott, feszes logikával érvelni tudó, olykor „köztiszteletben álló” vallásos vagy szekuláris paranoiások, közülük is az átmenetileg sikeresek. Adottságuk bizonyos szuggesztivitás is, amellyel egyénekre, tömegekre, nem egyszer nemzetekre tudnak hatni, s csak mikor patológiájuk szörnyű következményei jelentkeznek, derül ki, hogy kriptoparanoiások.

Közérdekű tehát, hogy felfedjük a különbséget az Istentől eleve hatalmas feladatra teremtett és erről értesült nagyságok magatartása, és a kriptoparanoiások magatartása között (ugyanis mi, akik képtelenek vagyunk „belelátni” a másik emberbe, csak a magatartását figyelve igazodhatunk el némiképpen). Mózes története erre kitűnő alkalmat nyújt. Azt már megtudtuk, hogy Mózes az aktív részvét embere, lelki „kényszere”, hogy a gyengébb mellé álljon, de távol áll tőle az, amit társadalmi érdeklődésnek nevezünk manapság; még kevésbé az, hogy valakire hasson. A társadalmi érdeklődésű és agitációs hajlamú emberek között a többség egészséges, de közülük kerülnek ki a paranoiások is, hiszen ebben látnak alkalmat öntúlértékelésük megélésére, s mert esetenként sikeresebbek az egészségeseknél, normális társaiknál, jobban haladnak a közéleti érvényesülésben.

Mózes igen kicsinek tartja magát a számára kijelölt feladatra, keresi hát az alkalmatlanságát bizonyító momentumokat, s ezek felhozásával akar mentesülni a megbízatás alól (ő a fáraó számára dühítő „vörös posztó”; Izrael kételkedni fog benne, nem hiszi el, hogy JAHVE megjelent neki; „kérlek Uram, nem vagyok a szavak embere; sem tegnap, sem tegnapelőtt, sem amióta először szóltál szolgádhoz, hanem nehézajkú és nehéznyelvű vagyok én”, (Exodus 4:1. 10.)

A paranoiás viszont felettébb alkalmasnak érzi magát feladata teljesítésére; sőt van úgy, hogy a nagy megbízást is kevesebbnek tartja, mint amire ő képes volna. Mózes szabadkozik, a paranoiás szüntelenül bizonyít, ezért vágyódik minden olyan alkalomra, amelyen „bizonyíthat”. Mózes az Istennek sem hiszi el, hogy képes volna küldetése betöltésére, s szinte provokálja KÜLDŐJÉT, hogy jelek által erősítse meg azt a hit-csírát, ami benne van (hogy majd nőjön, szárba szökkenjen és később a hívés példás magasságában gyümölcsözzön).

A paranoiás bármelyik embernek is elhiszi, aki nagyot mond róla, illetve: már csak olyan embert tűr meg maga mellett, aki nagyokat mond róla (hízeleg). Mózes semmit sem tesz azért, hogy „comme il faut” legyen;

Izrael szabadításáért indulva – bizalma megnyerése érdekében hozzá alkalmazkodva – sem metéli körül kisebbik fiát (Exodus 4:24-26), viszont a tömegsikerre vágyó paranoiás mindent elkövet, hogy „szalonképes” legyen, maradjon. Mózes csak a SZÓLÓTÓL tudja meg, kicsoda ő (bár személyiségének dimenzióit még akkor képtelen átfogni, később is csak lassacskán). A kriptoparanoiás születésétől fogva vagy betegsége kezdetétől meg van győződve saját nagyságáról, s ha ezt nem, vagy nem kellő mértékben ismeri el környezete (családja, munkahelye, azonos hivatásbeli közössége, kollégái és felettesei „tábora”), paranoiásan reagál erre: agresszíven követelőzik, társakat szervez maga mellé, ellenségesnek tartja a világot, a meg-nem-értettség mártíriumával tetszeleg, bosszún töri a fejét, vagy súlyosan depresszióssá válik.

Összegezve: nem könnyű, de nem túlzottan bonyolult különbséget tenni az azonossága felismeréséhez jutott s eszerint szilárd talajra állított személyiség önértékelése, és a paranoiás öntúlértékelése között.

Az Exodus 3:11-12-ben feltárulkozó Mózes-portréból nem csupán egy merőben meglepő következményekkel járó ismeretre bukkanunk (arra, hogy „te, Mózes, ez vagy, ekkora vagy, és aki vagy, abban éned szociális érzékenysége is szerephez jut, de ennél jóval több is), hanem az az erőforrás is, amely a Mózes-azonosság fölényét Mózes minden előnyösnek vagy hátrányosnak mondható jellemvonása felett érvényesíti. Az a Mózes kerekedik minden fölé, aki feleletet kapott és kap majd a későbbiekben is a „kicsoda vagyok én?” kérdésre. Ez a felelet mindent maga alá rendelő erő; legyőzi Mózesben is az egyiptomi szép és rút emlékeket, Izraellel kapcsolatos csalódását, hálás ragaszkodását Reuel jetró és népe iránt, a végleges otthonra találtság testi biztonságtudatát, övéi sorsának szilárdságérzetét, és új sodrás irányába hajtja őt és családját.

Hogy mit jelent ez, Sámson példájával illusztrálom. „Örökli” szüleitől azt a küldetéstudatot, hogy neki kell népét megszabadítania a filiszteusoktól, de erőfitogtatása, mohó érzékisége eltéríti küldetésétől: csatákat nyer, de háborút veszít, és önmagát is elveszíti. Mégpedig azért, mert nem izgatja, ki ő: alantasabb izgalmakat hajszol. Csak már erőtlenül, vakon és megalázottan lesz érzékeny Arra, Aki egyedül képes felfedni Sámson identitását. Ha előbb tudja meg, kicsoda ő, a dominantia identitatis, az azonossági tudatérzet legyőzi hencegő hajlamát, szexuális bujaságát és úgy szabadítja meg Izraelt, hogy ő maga is szabad lesz. A dominantia identitatis késői beérkezése Sámsonhoz elvégezteti vele Izrael szabadítását, de ő maga is Dágon összeomlott temploma romjai közt leli halálát.

Mózes útja Hóreb hegyétől haláláig térdre kényszerítően ábrázolja, mit jelent valaki életében a dominantia identitatis, – különösen ha „kata kairon” (az éppenes időben) megy végbe. Ez már azért is jelentős, hogy megláttassa velünk, milyen sorsdöntő a személyiségi azonosságtudat üdítő uralma. Mózes arra a dialektikára is eklatáns példa, hogy az identitás felismerése vadonatúj – ismert és mégis régi, vagy hogy van szerepe személyiségünk Istenhez-találásában és nincs szerepe. Ha ugyanis azt vesszük alapul, hogy emberünk természete volt kezdettől a gyengébb bántásának akadályozása (akár egyiptomi bánt hébert, akár héber a társát), Hóreb hegyénél JAHVE ezt a szerepet teszi meg végső életcélnak, megemelve és óriásivá téve (a „detail”-t „an gros”-vá). CSAKHOGY itt ez a bizonyos mennyiségi kiterjesztés minőségbe csap át. Ezért amire elég volt Mózesnek annyi, amennyi kezdő emberségéből kitelt, holott még nem tudta magát, a rabnép szabadításához már kevés lett volna, ehhez már tudnia kellett magát és ismernie lehetett, kellett KÜLDŐJÉT.

Mózes indítás-élménysora az időkomponenst (az időtényezőt) is elénk hozza. Mózes számára még talányos kérdés, sikerrel jár-e majd Egyiptomban, mert ő – mint mi is – a „van”, „volt”, „lesz” korlátaiban vagyunk. Istennél nincs időtényező: amire Mózes úgy gondolhat, „hátha mégis megszabadíthatom egykor Izraelt”, az az Istennél praeteritum perfectum (elvégezett, megtörtént esemény). Amikor Ő azt mondja, hogy „hiszen Én veled leszek”, az nem kevesebbet jelent, mint hogy ’ami a te aspektusod szerint majd meg fog történni, az Előttem megtörtént már’. Ha valóban Ő küld, csak én látom leendőnek azt, ami már rég „elvégeztetett”. Mózes az ő pályájának a harmadik szakaszán jön rá, hogy ő csak a SZÓLÓ nyomdokaiba lép. Ha Mózes emberóriás, csak azért lehet ilyen, mert a Teremtő földi viszonylatban óriási tetteket hajtat vele végre. Ezt teszi mutatis mutandis Sámsonnal is, de hagyja kifutni a Sámson-komplexust, amelyen ma azt a beteges kötődést nevezik, amikor egy férfi (vagy nő) mindent feltesz egy nőre (egy férfire), még akkor is, ha százszor meggyőződhetett annak méltatlanságáról, s ezt nevezi ama önmegvalósításnak, amely neki annyira szuverén joga, hogy abba még beleszólni se merhet más.

„De azt mondta Mózes Istennek: ’Jól van, elmegyek Izrael fiaihoz, és mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok. Ám ha ők azt kérdik tőlem, mi a neve, mit mondjak nekik?’ Isten pedig ezt mondta Mózesnek: ’Vagyok, Aki vagyok!’. És mondta még: ’Így mondd Izrael fiainak: a VAGYOK küldött hozzátok!’ Majd ismét szólt Isten Mózeshez: ’Így mondd Izrael fiainak: JAHVE, a ti atyátok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene küldött engem hozzátok, ez a nevem örökké és ez az Énrám-emlékezés (neve) nemzedékről nemzedékre’.”

Mielőtt e szöveget kommentálnám, néhány kifejezés fordítását kell megindokolnom.

• A héber „hinné” szócskát általában a magyar fordítók az „ímé”-vel fordítják. Amikor még értették eleink az „íme”, ímé” kifejezést, azt jelentette számunkra, hogy: „tessék” vagy „ám legyen” vagy „jól van” vagy „figyeljetek ide!”. Ma már viszont csak szónokias betétszó, amit az olvasó vagy a hallgató tisztel, az emelkedett beszéd bevezetőjének vagy befejező csattanójának tart, de nem ért. Szövegünkben nem ilyen a „hinné” kifejezés szerepe: a valóságos vagy feltételes beleegyezést jelenti itt, ezért fordítom „jól van”-nal.
• A „Vagyok, aki vagyok” („Ehje áser ehje”) igen foglalkoztatja – „ősidőktől” fogva – az értelmezőket és fordítókat. A keresztény fordítók többsége – mint én is – szó szerint fordítja: Vagyok, Aki vagyok. Az „ehje” a „haja” (lenni) igének a jelen idejű – praesens imperfectum – egyes szám első személye: vagyok. Nincs jogunk – úgy vélem – másként fordítani.

Az idézett IMIT-fordítás más értelmezés: „Én vagyok, aki a lét vagyok” (II. kötet 31. oldal). Ugyanitt idézik a Midrásból Rási fordítását: „Leszek, Aki leszek!” vagy „Leszek, Aki vagyok!”, vagy „Vagyok, Aki leszek!”

Van keresztyén értelmező is (pl:. Prof. D. Dr. Pákozdy L. Márton), aki e felfogás mellett tör lándzsát. Arra építve, hogy a héber nyelvben az ige jelen idejű formája fejezi ki a jövőidőt is, tehát a „leszek, aki leszek” nyelvtanilag nem kifogásolható. De aki a szövegkörnyezetében (és nem abból kiszakítva) érti, értelmezi, fordítja, (éppen a mondás szemantikáját tisztelve) nem térhet el a „Vagyok, Aki vagyok”-tól. Esetleg még elképzelhető másik két verzió: „Vagyok, Aki leszek” vagy „Leszek, Aki vagyok”. Hogy miért, a kommentálás van hivatva felelni erre.

 

Kommentárom

Miért kérdezi Mózes Isten nevét? Ábrahám, Izsák és Jákób még tudta az Isten „megkiálthatása”, meghívása lehetőségét biztosító tetragammot, a JAHVE nevet, amelyet előbben „titkos telefonszámhoz” hasonlítottam, mert ma azt, akinek a telefonja – a tulajdonos akaratából – „titkosítva” van, csak akkor hívhatom fel, csak akkor kezdeményezhetek vele beszélgetést, ha ismerem a titkos telefonszámot.

A Biblia olvasóját megtévesztheti, hogy a három pátriárkához a Genezisben állandóan JAHVE szól, csak az Exodus 6:2-3-ból tudjuk meg mit jelentett, és mit nem jelentett ez.

Íme: „Isten beszéde Mózeshez: ezt is mondta neki:’ Én JAHVE megjelentem ugyan Ábrahámnak, Izsáknak, és Jákóbnak, mint Mindenható Isten („ÉL SADDAJ”), viszont JAHVE nevemen nem ismertettem meg Magamat velük, de megkötöttem velük azt a szövetséget, hogy nekik adom Kánaán földjét, azt a földet, amelyen (akkor) tartózkodtak – jövevények lévén”. Azzal, hogy Mózes e láncolaton belül az első, aki megtudhatta Isten (titkos) nevét, Isten világossá kívánta tenni, hogy amit megígért a pátriárkáknak, Mózes által fogja beváltani. De miért kellett közölnie Mózessel ezt a nevet?

Az „Ehje áser ehjé”-vel pontosan összecseng, hogy „a szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy”. (János 3:8) Az Isten-személyiség olyan titok, amiből angyal, ember annyit tud meg, amennyit kijelent Magából: „A titkok JAHVÉI, a mi Istenünkéi, a kijelentettek pedig a mieink és a mi fiainkéi mindörökké”. (Deuteronomium 29:29) „Én vagyok JAHVE, ez a nevem, sugárzódásomat másnak nem adom”. (Ézsaiás 42:8ab)

Az Isten-Személyiség névközlése – többek között – azt jelenti, hogy egyetlen személyiség se meztelen. Az ember testét – a halottét – boncasztalon ízekre lehet szedni, minden porcikájának minőségét, természetét, működését meg lehet ismerni, a személyiség teljesen nem ismerhető meg: fenségének (méltóságának) tartozéka, hogy kis vagy nagy „részben” titok, s még akkor is marad benne titok, ha nem „idegenség”. Az Isten-Személyiség Önközlése sarulevetést kíván, mert szent, de – ha nem is azonos módon és mértékben – az ember-személyiségre is érvényes ez. Mózes személyisége is – miniatürizálva Istenéhez képest – „ehje, áser ehje”, de csak az isteni „Ehje, áser ehje” sugárzódásától áthatottan. Istent nem megfejteni kell, hanem közelíteni Hozzá: ugyanígy áll ez az ember-személyiségre. E közeledés – térdre eséssel társulva – ígér mindig többet a személyiségtitok megfejtésében történő részesülésből.

Az sem mellékes, hogy Istent a Szentírás célszemélyiségnek ábrázolja, célszemélyiség az ember is, ezért személyiségi azonosságunk centrumának felfedezése mindig célkitűzéssel, feladatkapással jár együtt. Hogy kicsoda vagyok én? Az, akit eleve azzal a céllal teremtettelek és választottalak – közli az Úr –, hogy a szabadítás nagy művét elvégezd; vagyis olyannak teremtettelek, aki nem lenézve szédülsz el mélységeket látva, hanem célegyenesen (zökkenőktől sem adva fel a célt) felfelé nézve száguldasz át szakadékok felett: ez vagy te.

„Kicsoda vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?!” Mózes azonosításának, személyiségi identitásának lényeges részlege – (nem a teljessége, „csak” a részlege tárulhat fel e téridőiségben) – a saját kérdésének a második, konkrét mondatában van, de nem kérdő móddal, hanem jelentő móddal fejezve ki: Az vagy, az az egyetlen vagy, aki a fáraóhoz megy és kivezeti Izrael fiait Egyiptomból. Másképpen szólva: Hozzád tartozott, Mózes, amit anyád mellett élve, majd kb. 37 éven át a fáraó palotájában magadba szívtál, megéltél, tettél (jót vagy helytelent), amikhez Midján földjén jutottál (állás, család, megbecsülés, sok munka, stb.), ezek mint lételemek be fognak épülni küldetésed betöltésébe, és helyükre kerülnek értékelő döntéseidben. DE mindezt összevéve sem vagy te ezekkel azonos – bár személyiséged megnyilvánulásai is -; te, Mózes, az vagy, aki (akár priuszosan is) a fáraóhoz mégy, és roppant sok zökkenő ellenére is kivezeted Izrael fiait Egyiptomból; – nem, mert a te néped, hanem mert az Én népem, és te az Én szolgám vagy. Mózes, te most csodálkozol, hogy te ilyen csoda vagy – ennél még sokkal több alkalmad lesz a csodálkozásra –, de ne hidd, hogy a többi emberi személy nem csoda: a te kivételességed, hogy kegyelmemből te már tudod, hogy „csoda”, végtelen lehetőségek edénye vagy, a többi nem tudja. Ám ha társaid közül Földeteken bárki is akad, aki megmássza Hórebet, hogy megtudja, miért nem ég el a tüskebokor, vagyis ha vágyik jeladásaimra és észreveszi jeleimet, ő is megtudhatja magát és a csodát, aki ő.

A „Vagyok, Aki vagyok” azt is jelenti, hogy: míg a kézzel csinált bálványok láthatóan úgy vannak, hogy nincsenek, mert ember-gyártmányok, addig, Én láthatatlan, jelenlevő, jelenbe, a ti jelenetekbe ható VALÓSÁG vagyok (ez a nevem) örökké. Ilyen értelemben jó az a fordítás is, hogy Vagyok, Aki leszek: VELEM SZÁMOLNI KELL, RÁM SZÁMÍTANI LEHET, hiszen a nevem kozmoszra hatóan ITT VAGYOK. „Mondd nekik: Az ITT VAGYOK küldött engem hozzátok”.

Van az Isten-névnek az igénylésében gyakorlati motívum is. Izrael 430 éven át olyan közegben élt, amely hiedelmének isteneit névvel különböztette meg ott, ugyanis ahol valakiből vagy valamiből több van, elengedhetetlen a megkülönböztetés névvel. De Aki csak Egyetlenegy, minek annak név; nincs Hozzá hasonló, hogy meg kelljen a másiktól különböztetni. Ezért a JAHVE szó tulajdonképpen egy „nemnév” – név: a „haja” héber ige („lenni”) sajátos formája a JELENLÉT valóságának a közlésére.

De erre a nemnév-névre is szükség volt. Izrael népe 430 éven át olyan idegen kultuszközegben lakott, amelynek taszító és vonzó hatása egyaránt megvolt, idő haladtával a vonzás növekedett és a békésebb (lazító) időkben a vonzás erősebb lett, mint a taszítás. A rabbinikus irodalom is megemlíti, hogy az idők múltával növekedett Izrael fiai között az egyiptomi kultuszhoz pártoltak száma, de a hithűek között is tért nyert az egyiptomi vallás egyik-másik vonása. Mózes jól emlékezett arra, hogy Egyiptom isteneinek nevük van, a héberek viszont csak az ősök (Ábrahám, Izsák, Jákób) nevét emlegethették, s Akit imádtak, Annak a fogalmát – („él”, „élóhé”, „éloáh”, „élóhim” istent jelent más keletieknél hasonló hangzással, például az arabok „él” helyett „al”-t mondanak). Szükségét érezte tehát Mózes a Megszólító nevének ismeretét, mert névtelen Istenre hivatkoznia eleve kudarcot garantált volna. Számított arra, hogy – egyiptomi hatásra – héber testvérei is firtatni fogják KÜLDŐJÉNEK nevét. A KÜLDŐT nem érte váratlanul a kérdés, eleget tett neki, de Mózes szívére helyezte annak a valóságnak a rögzítését, hogy JAHVE nem valamiféle új isten, Ő azonos a pátriárkák Istenével.

Mózes a tüskebokorbeli élményekor és a csipkebokor közepéből hangzó SZÓZAT meghallásakor még a JAHVE-kapcsolat kezdetén van, idővel – mert embernél az időtényező és a benne végbemenő történéssor meghatározó – oda is eljut, „hogy JAHVE pedig színről-színre beszélt Mózessel, ahogyan egyik ember beszél a másikkal”. (Exodus 33:11)

Talán, mert megértette JAHVÉT? Őt nem megérteni, hanem szeretni kell. Egyik zseniális fiatal matematikus, Dr. Erőd János, aki hitben élt, arra a kérdésre, hogy miként lehet hívő, holott a hitben sok érthetetlen dolog van, azt felelte: „Ha Isten beleférne az elmémbe, nem Ő, hanem én lennék isten. Mivel nem elmével, hanem egész valónkkal kell Hozzá közeledni, s mivel Ő Maga sem azt kívánja, hogy ’értsd a te URADAT, Istenedet’, hanem hogy ’szeresd a te URADAT, Istenedet’, Őrá hallgatok inkább, és nem az értelmi tagadás sugallatára”. Erőd doktor mindhalálig (1944 nyaráig) kitartott emellett. Mózes magatartása, JAHVÉHOZ viszonyulása erre az életútra példa, ez vezette őt az Exodus 33:11-ben jelzett csúcshoz, s hogy Izrael szabadítója lehetett.

„Ki kétkedően ’boncolja’ Őt, annak választ nem ád. // de a hívő előtt az ÚR megfejti Önmagát”. – hangzik egyik énekünkben.

A soron következő kérdés ebből adódik: Mózes identitásának (részleges) közlése nyomán mit tudunk meg Isten identitásáról, hiszen láttuk: annak kapcsán, hogy megtudom magamat, tudom meg Istent vagy tudok meg Istenből újat.

Mi az az új, amit Mózes Istenről saját magával kapcsolatban és saját személyétől eltekintve megtudott akkor, amikor megtudta magát?

I. Izrael Istenének minden emberre nézve – teremtésétől fogva, illetve azt megelőzve – terve van. Az egyes ember nem is sejti, hogy ami (részben saját akaratából, részben mások rendelkezése miatt, illetve körülményei folytán) történik vele, az benne van Isten tervében. Az ember azt gondolja, hogy sorsának saját maga, vagy más „hatalmas” az istene, hiszen minden arra mutat, hogy ő dönti el dialektikus módon (igenlegesen vagy nemlegesen), mit mikor hogyan tegyen, vagy ne tegyen. Isten éppen ezt akarja (tehát nem látszat csupán), hogy az ember – hatóköre „széléig” – szuverén legyen, s ha szuverén, felelős, illetve azért felelős, mert szuverén. De hát akkor hogyan valósul meg az egyes ember és a népek életében Isten terve? Úgy és azáltal, hogy mivel nem csupán Gondviselő Pásztor, hanem Sorsalakító Művész is, Aki az emberi szuverén döntést, és annak következményeit be képes iktatni abba az összműködésbe, amit mi (jobb híján) üdvtörténetnek nevezünk.

 

KÖZBEVETÉS

Ha olyan computert képzelünk el, amelyben a világ minden és mindenfajta információja jelen va, s azokat előzetesen betáplált program szerint használja fel, nem tűnik abszurdumnak, hogy az információ-entitást (saját mozgását és célját is respektálva) a „nagy program” szerint is szerepeltesse. Ha viszont tudjuk, hogy nem ilyen mechanikus „tökéllyel” van dolgunk, hanem a titkok titkát bíró Csúcsszemélyiség-Csúcscomputerrel, Magával a Teremtővel, már nem megfejteni, csak közelebbről ismerni szeretnénk az emberi döntés isteni felhasználtságának titkát.

Mózes megtudta, hogy kasba tetten, egyiptomi úrrá emelten, Midjánba ágyazottan ő már Izrael szabadítójának volt szánva. Mózes esetében tehát ez az első Isten-nóvum. Izrael Istene Izrael sorsát is terve szerint alakítja – úgy, hogy hagyja jó és helytelen utakon járni, de nem hagyja végképp saját sorsa kovácsa lenni.

A megmagyarázását ennek az eleve elhatározó és mindent szabadon hagyó összeférhetetlenségnek meg sem szabad kísérelni, hiszen ez azonos volna az Isten-megfejtés kísérletével. DE TUDNI KELL RÓLA, ÉS BÍZNI KELL BENNE.II. Mai fogalmaink között úgy fogalmazhatunk, hogy Mózes a hóreb-hegyi élményig hitére nézve azt mondhatta volna el: az Isten békén hagy engem, én meg békén hagyom Őt. Monoteista (ábrahámi) rokonnép vallásossága volt az övé is: ahogy mindenben, ebben a jó megállapodottság állapotában élt. Azzal a meggyőződéssel, hogy így lesz már ez mindhalálig.

A csipkebokor közepéből SZÓLÓRÓL kiderült, hogy Övé az idő, s nem mindig a megszólított az oka annak, hogy hagyja őt jó darabig a maga feje, helyzete szerint bandukolni – akár 80 éves koráig is –, s csak aztán mond neki „megállj!”-t, „hátra arcot”. Abból, hogy Isten látszólag nem szól bele nyíltan valaki életébe és NINCS-et játszik, nem következtethetünk arra, hogy lemondott róla: lehet, hogy azért hagyja a maga útján, mert nagyon is nem mondott le róla. Míg Ábrahám, Izsák és Jákób jó korán részesül SZÓZATBAN, Mózes jó későn. Mózes esetében ez a második Isten-nóvum.

III. Mózes arról nevezetes, hogy ha valaki, hát ő a legalkalmatlanabb arra, hogy a csúcshatalom rabságából kivezesse Izraelt. Mindenhová tartozik, tehát sehova sem tartozik tulajdonképpen. (1) Egy egészen más érdekeltségű társadalmi közösség tagja, abból való a családja is. (2) Amellett, hogy az egyiptomi udvar „feketelistáján” van, már rég kijött az udvari diplomácia gyakorlatából, és a szabadítandók közösségi légkörét tekintve tökéletesen járatlan. (3) Nyolcvan éves, márpedig – még ha az évszámítást a mai szerint csökkentjük, se mondhatjuk, hogy a szabadító harc az ilyen korúaknak van kitalálva. (4) Valóban beszédhibás, márpedig két „beszédművész” ellenérdekű társasággal lesz dolga. (5) Mind Egyiptom, mind Izrael számára idegen lesz, s bár Áron és Mirjám talán az utóbbi közt „polgárjogosítja” Lévi törzsén belül, ám a másik 11 törzs számára nem ő lesz a „várva várt”. (6) Hát, ha így van, miért van így? Azért, hogy szereptelenné tegye Isten a „mert”-eket. Azt, hogy Mózes kivezette Egyiptomból Izraelt, mert… (és most, tessék megfordítani az 1-6 alkalmatlansági okot alkalmasságira!) Isten nem emberi tényező nélkül akarta végbevinni Izrael szabadítását, de nem úgy, hogy a szabadítás csodájához az emberi tényező alkalmassága adja a kulcsot, az Istent kikapcsolni akaró spekuláció számára. A szabadítás életművére visszanézve Mózesnek sok nagyszerű alkalmasságát „leltározhatjuk”, de úgy, hogy nem alkalmas volt, hanem alkalmas lett: alkalmassá tétetett. Ez a harmadik Isten-nóvum Mózes történetében.

IV. Nem különös, hogy Mózes a kétszer 40 évét (leszámítva gyermekkora 3 usque 6 évét) Izraeltől külön töltötte el, s bár tudott Izrael népének sanyargatottságáról, semmi kedvet nem érzett arra, hogy rajtuk segítsen („tudván”, hogy erre képtelen). Hogy nekivágott az útnak, abban nem felbuzgó népszeretete motiválta, hanem JAHVE, Aki éppen azt a népet, amiből Mózes származott, tartotta népének. Isten Mózest nem népiségénél fogva, nem néptársi érzülettől túlcsordult hangulatiságától hajtva küldi Egyiptomba, hanem mert őt – a Mózes-személyiséget – egyénileg „kézbe vette”, „meghódította”, s világossá akarta tenni: elég egyetlen ember, aki Őrá hallgat, mellette dönt, hogy elvégezzen olyat, amit százmilliós, de Rá nem hallgató nép sem vihet keresztül. Ez a negyedik Isten-nóvum a szabadítás történetében és abban a megvillanásban, amelyben Mózes végre (80 év után) magára talál: a saját mózesi identitására.

V. Isten a pátriárkák számára „él”, „elohéj”, „eloáh”, „elóhim”, Mózes számára – mint már láttuk – a nevét is megadta: JAHVE. S ez a név felmérhetetlen többlet is: az EGÉSZEN MÁSSÁG „emlékeztető neve”.

Abban az időben minden népnek voltak (hasonló vagy máscsengésű nevezéssel) nemzeti „él”-jei (istenei), Mózes óta Izrael Istene bizonyult annak az Egyetlenegynek, Aki nemcsak szám, nemcsak egységesítő tényező egy poliralizált világképben, hanem tevő, ható „Despota” is (Apcsel 4:24d), Aki szolgálata alá rendeli a Neki engedő hajlandóságát, és ügye javára transzformálja a Vele ellenkező lázadását. Hatalmának az egyik főcélja a szabadítás (külső-belső értelemben egyaránt). Ezért jelent a JAHVE név színvallást. Mózes utóda Jehósua (Jáhósua): „JAHVE szabadít meg” sűrített neve.

Később, hogy Ákháb király államvallássá teszi – felesége ösztönzésére – a Baál-kultuszt, akad egy próféta, aki szembehelyezkedő hitvallása jegyében felveszi az Élijahve-nevet: az Én Istenem JAHVE. S attól kezdve ez a név a Teremtő-azonosság, az Isten-azonosság jegye. Gábriel meghagyja Máriának, hogy fiát Jehósuának (Jézusnak) nevezze el.

No de miért csak Mózessel kezdődik el a JAHVE név „pályafutása”? Mert Mózessel kezdődik el az az üdvkorszak, amelynek a végcélja a világ (valóságos) megszabadítása: az Izrael-történet ennek a világraszóló illusztrációja – mind a rabok, mind a fáraók számára. Ez a Mózes-történet ötödik Isten-nóvuma.

VI. Mózes azt hiszi, hogy Midján földjén otthonra talált, a helyén van. Igazat hisz: befogadták, állást és sátrat kapott, családot alapíthatott főrangú feleséggel, aki őt két egészséges fiúgyermekkel ajándékozta meg. Helyén volt Mózes, de nem az igazi helyén. Hogy az ember valóban „a” helyén van, akkor derül ki, ha személyisége identitásának a tudatérzetére „bukkan”. A SZÓLÓ nem a mi téridőiségünkben van „otthon”, a Maga „túlisága” a jellemzője, de amikor kegyelmi kapcsolatába iktat minket, nem a „túliságába” emel, nem kiemel minket e világból, hanem belehelyez ebbe a világba: ezen a világon belül oda, ahol az igazi helyünk van. Következésképp’: vagy megerősít abban, hogy az igazi helyünkönvagyunk, vagy az igazi helyünkre tesz a nem-igaziból. Ez a Mózes-történet hatodik Isten-nóvuma.

VII. Az Exodus 4:24-26 magyarázata sokaknak okozott már fejtörést. Ha Cippórára gondolok, gyarló utókoriként is lélekben kezet csókolok neki: az asszonynak, aki midjánita létére annyira empatikus volt férjével, annak eszmeiségével és küldetésével, hogy tudta, mit kell tennie a kritikus helyzetben. CSAKHOGY nem Cippóra-himnuszt kell zengenem most, hanem megkeresnem a Mózes-történet hetedik Isten-nóvumát. Azt, hogy attól, akit a SZÓLÓ szabadító feladattal bíz meg, következetességet követel meg, s időben figyelmezteti, milyen végzetes a következetlenség – akár nagy, akár kisebb ügyről van szó. Ez az eset rányomja bélyegét a Vezér egész további magatartására. Mintha csak tudta volna, hogy az ő pneümális identitásának bizonyosságával indul meg az a pátriárkák idejében még nem időszerű, de az ő idejében már szükségszerű törekvés, amit a „sokak” (poly) közös életbázisa (polisz) létesítéséért, fenntartásáért, kibővítéséért kell eredményessé tennie.

E törekvés közismert neve a politika, a vele való tudományos foglalkozás a politológia, amelynek a Kijelentés alapján történő gyakorlása a bibliai politológia. Mózes óta tudjuk, hogy tömegeket érint, de egyén az irányszabója (esetleg társult egyének), s döntő tényező, hogy az egyén (és társa) személyiségi azonosságát megtalált küldetésbetöltő-e vagy pedig paranoiás, beképzelt, aki démoni szuggesztivitással vezet népeket újabb rabságba.

Ábrahám, Jákób, Mózes és a még ezután sorra kerülő személyiségek vizsgálatakor várható volna a személyi azonosság = pneümális identitás fogalmának a meghatározása. Tudomásul veszem – mondta e kézirat olvasója, miután véleménykérés céljából megkapta és elolvasta -, hogy a saját azonosságunk titkának nyitja nem nálunk (embereknél) van, de ha Isten felfedte, akkor mindent tudunk magunkról. Nemde?

Elsőként olvasó barátom további kérdéseiből kellett észlelnem, hogy amiről szó van, azt az európai gondolkodás örököse az európaiság sínpárjára helyezetten képes csak elképzelni. Holott az identitás nem villamoshoz, hanem szabadon futó autóhoz hasonlítható. Kérdezőm rugalmassága addig terjedt, hogy kész lett volna mind a klasszikus, mind a modern európaiságot fogadni el „sínpárnak”. Csakhogy az identitás-meghatározás „autója” egyikbe sem szoríthatja be magát. A klasszikus európaiság tartalmiságát a görög-római idealizmus és az ettől megfertőzött, egyben megrontott „keresztény” filozófia adja, s persze ennek az etikája. Eszerint az ember jó vagy gonosz, becsületes vagy becstelen, szorgalmas vagy lusta, együttérző vagy részvétlen, okos vagy buta, haza- és néphű vagy áruló, és így tovább: folytatnám az idealista moralistának a „digitális” sablonjait, akinek a nyugalmát is biztosítja, ha ősrégi (kényelmes) sínpáron tudhatja, értékelheti magát és embertársát.

A modern európaiság képviselői felismerték, hogy az idealista-moralista sablonok „anyagából” lerakott „sínpár” nem reális, nem teherbíró, hiszen csak jó, csak szorgalmas, csak ép vagy csak tévedő ember nincs, ezért a filozófiai idealizmus nyersanyagát a pszichológia „kohójába” helyezte és az ember-meghatározás számára az így nyert alakzatokat használja fel. Ilyen alakzat egy-egy alkat-típus, archetípia. A Szondy-tesztek értékelő feldolgozásakor találkozunk az „Ábel-típus”, a „Kain-típus” (Freudnál az „Oediposz-komplexus”, az „Élektra-alkat”, stb.) említésével. Persze ez is „sínpár”, de valóság-látszattal „felszerelve”. És jobb lehetőség a manőverezésre: a pszichológus nem azt állapítja meg, hogy az értékelt személy egyensúlyban van, hanem azt, hogy egyenlő arányban van jelen nála mind a Kain-, mind az Ábel-motívum.

Kérdés: tudunk-e akár a klasszikus akár a modern európaiság nyelvén felelni a kérdésre: kicsoda Mózes, milyen ember Mózes (vagy bárki), aki már tudja magát?

A Bibliai Kijelentés elsődleges célja, hogy Isten emberi fogalmak szóöltözetében közölje, Ki Ő, milyen Ő? Ezt pedig úgy teszi, hogy közli, mit tesz, mit hogyan tesz, mit miért (mi okból és mi célból) tesz. Mondhatni: folyton tesz, tesz, tesz, tesz, és folyton tesz. Nála a SZÓ is tett, a héber nyelvben a „tenni” és a „szólni” azonos ige: „dábar”, s csak a fordító belátása dönti el, hogy – az értelmi összefüggésre figyelve – a „dábar”-t mikor fordítja „szólnak” vagy „tesznek”.

Isten: folytonos ok- és célszerű mozgás, mozgatás, teljesítés. Az Ő csendje is telítve van cselekvéssel, és az Ő világmozgató cselekvését is áthatja szeretetének (eredeti nyelv szerint: szerelmének) teremtő, feloldó, megoldó, engesztelő, elintéző csendjével. Aki emberré lett Kivetülésének, az ÁCSNAK a három évét az evangéliumokban igazán empatikusan „nyomozza”, élete egyik nagy felfedezéseként jön rá, hogy valóban Isten-Testesülés: éppen „az”, „olyan”, „úgy” és „azért” tesz, szól, hallgat, mint aki, amilyen, ahogyan és amiért az Isten. Ő valóban mondhatta: „Aki látott Engem, látta az Atyát,”… „Én és az Atya egy vagyunk”,… „Az Én Atyám mindez ideig munkálkodik, Én is munkálkodom”…

Igaz, Istenről és testetöltött Önközléséről a Bibliában vannak jelzők is (szent, jóságos, irgalmas, szabadító, igazán ítélő, nem személyválogató), de nem ezekben manifeszt Ő, hanem a „DÁBAR”-jában (nem szólva arról, hogy a bibliai istenjelzők fordításában, de főként a magyarázatában az eredeti héber jelentés helyébe a magyarázók az idealista-tomista tartalmat csempészik).

Arra a kérdésre, hogy ki, milyen Mózes (meg a többi), az identitást nyilvánító felelet nem a banális jó-rossz, okos-buta, hű-hűtlen, szelíd-vad stb., hanem hogy: eleve küldetésért teremtett személyiség, akiről a határozat személyre (névre) szóló, akinek el kell jutnia oda, hogy személyes és konkrét küldött voltával szembesüljön, vagyis hogy találkozzon KÜLDŐJÉVEL, Aki éppen olyan sajátosan más, mint az alma, körte, dinnye, paradicsom, káposzta, sertésszalonna, lazac (annyira sajátos mindenik, hogy bármilyen alaposan írja le egy tudós – például – az őszibarackot, leltározva minden elemét, csak ebből senki sem tudja meg, aki még nem evett, milyen az őszibarack íze, zamata).

A küldetésbetöltés sajátossága az identitásnak egyik a priori eleme, de hozzátartozó értékmérő jelleg az identitás felismerésének nyomán (vagyis hogy megtudom, kicsoda vagyok én) a küldetés-betöltés hűségessége, és az a mód, ami identitásomból és újabb Istenfelismerésemből következik.

Baj volna, ha a küldetést bárki is azonosnak venné (kenyérkereső) foglalkozásával, de az is baj lenne, ha a kettőt egymástól elszakítottnak vélné; mégis – hogy a mi küldetésünket, a hozzá hű magatartásunkat identitáslényegként illusztráljam – egy párbeszéddel zárom ezt a részt.

1. Beszélő: A mi orvosunk igen finom, udvarias, sőt kedves ember. Öröm vele beszélgetni.
2. Beszélő: Jó érzés akkor hozzáfordulni, ha a családban valaki beteg.
3. Beszélő: Nem hozzá megyünk, hanem a szomszéd falu orvosához, ő kitűnő szakember és nagyon lelkiismeretes.
4. Beszélő: És kedves is?
5. Beszélő: Nem ez a jellemző rá. Kifogástalan a modora, de nem afféle társasági lény.
6. Beszélő: Miért kell egy orvos: azért-e, hogy kedves legyen vagy azért-e, hogy gyógyítson?
7. Beszélő: A kérdésben a felelet.

 

Nem szeretném, ha ez a hivatási-foglalkozási illusztráció az olvasóban szimplifikálná az identitás fogalmának tartalmiságát, hiszen azonosságunk tudatának, magunk-megtalálásának a dimenziói számlálhatatlanok: akinek része van benne, annak a belső világa valósághűen – aszerint, hogy ki ő – átrendeződik, viszonyulásrendszere gyökeresen megváltozik és még a külső megjelenése is más lesz, mint ami volt.

 

 

Ez a tanulmány kiemelés Éliás József: Bibliai Pszichológia, bibliai pszichológus című művéből, amelynek alcíme: Kicsoda vagyok én? A írás közlése az Éliás József Baráti Kör jóváhagyásával történt.

A letölthető könyv a szerző kézirata alapján készült, jelenleg még kiadatlan. A kéziraton levő évszám: 1987/1988.

A teljes könyv PDF formátumban letölthető erről a linkről.