Zum Zeugniss

(A bizonysághoz)

 

Előszó

1886 őszén adta ki Lichtenstein Izsák rabbi második röpiratát, amely hatalmas felzúdulást váltott ki a zsidó körökből. A Mein Zeugniss (Az én bizonyságom) című írásában a tápiószelei rabbi nyíltan megvallotta, hogy Jézusban hisz, Őt tartja Izrael Messiásának. A megvallás teljesen váratlanul érte a zsidóságot, mert hivatalban lévő rabbitól ilyen nyilvános hitvallásra addig még nem volt példa Magyarországon.

   Ebben a nehéz időszakban fogalmazta meg az akkor Triesztben szolgáló református lelkész, Venetianer Sándor nyílt levelét, amelyben tisztelettel köszöntötte, erősítette a bátor hitvallót. Venetianernek gondja volt arra, hogy még 1886-ban ki is adassa nyílt levelét. „Az Ön szava, a „Mein Zeugniss” az én fülembe is eljutott, és amióta meghallottam, újra és újra a szívemben cseng, nem hagy nyugodni, folyton rajta morfondírozom. Csodálatos módon megérintve érzem magam, és mély vágyat érzek, hogy megragadjam és melegen megszorítsam a kezet, amelynek bátorsága volt ezt a bizonyságtételt leírni…” – kezd bele levelébe Venetianer.

   Miért volt ebben a több száz kilométerre szolgáló lelkészben e hatalmas vágy, hogy a nyíltan kiálljon a rabbi mellett akkor, amikor a magyar kereszténység egésze még fel sem fogta mi történt, vagy csodálkozva figyelte ezt a zsidóság köréből érkező, szokatlan bizonyságtételt? A nyílt levélből kiderül, hogy Venetianert ugyanaz foglalkoztatta, „hevítette”, mint a rabbit. Az utókor hálás lehet azért, hogy a rabbi bizonysága kiváltotta e levél megírását Venetianerből. Nem biztos, hogy különben ennyire tömören, és érthetően megfogalmazta volna valaha szellemi látását a zsidósággal kapcsolatban. Messiási zsidó szempontból ez az egyik legfontosabb írása Venetianernek, ahol kiönti szívét örömében, és ahogy fogalmaz, „lázas izgatottságban”.

   A távolból érkező meleg hangú levél jól példázza azt a testvéri közösséget, amiben e korszak Jesuában hívő zsidói összekapcsolódtak. Térben sokszor távol szolgáltak egymástól, mégis szoros szellemi közösségben voltak.

   Lichtenstein rabbi és Venetianer Sándor későbbi kapcsolatáról nem sokat tudunk. Valószínűleg a következő években megismerték egymást, kapcsolatban voltak, leveleztek is. Venetianer három év múlva visszajött Magyarországra, és személyesen is felkereshette a rabbit. Ez közös barátjuk és szolgatársuk, Schönberger Károly András személye miatt is valószínűsíthető. Ennek konkrétumairól azonban jelenleg nincsenek ismereteink.

.

.

.

Venetianer Sándor

(trieszti ev. ref. lelkipásztor)

Zum Zeugniss^[1]

 

Nyílt levél

a tiszteletre méltó Lichtenstein I. úrnak, a magyarországi Tápió-szele kerületi rabbijának válaszul „Mein Zeugniss”-ára^[2]

Nagyra becsült kerületi rabbi Úr!

Az Ön szava, a „Mein Zeugniss” az én fülembe is eljutott, és amióta meghallottam, újra és újra a szívemben cseng, nem hagy nyugodni, folyton rajta morfondírozom. Csodálatos módon megérintve érzem magam, és mély vágyat érzek, hogy megragadjam és melegen megszorítsam a kezet, amelynek bátorsága volt ezt a bizonyságtételt leírni, s szeretnék azon az ajkon csüggni, amelyről a fennkölt lelkesedés ilyen tüze árad. Igen, szeretnék az Ön szemébe nézni, amelyről oly sokakat megelőzve vétetett le Mózes leple,^[3] hogy leplezetlen tekintettel nézhesse Izráel hű Istenének dicsőségét.

Közelednem kell szellemi téren Önhöz,még ha gátolnának is ebben, és kérnem kell – megköszönve az örömet, amelyet megoszthatok Önnel –, velem együtt törekedjen arra, hogy öröme teljes legyen.

Fogadja barátságosan a szavakat, melyeket az Ön buzgó hite vált ki belőlem. Szavaimat,melyeket az Ön szavai hívtak életre, szívesen tekintem az Ön saját szavainak. Nyíltságom nem bánthatja Önt, mert annak a szeretetnek a következménye, amellyel Ön elkötelezte magát, és csak bizonyságul csatlakozott az Ön tanúbizonyságához.

Amikor írását a kezembe vettem, és az első mondatot elolvastam – megmondhatom-e nyíltan, mit tettem? Még egyszer a címlapra néztem, hogy lássam, talán nem tévedtem-e. Azután ámulva némán álltam, mert ott valóban világosan az olvasható: „Kerületi rabbi”, miközben azt kellett mondjam magamnak: nem, ezt nem írhatta rabbi, egy olyan valaki, aki még rabbi! Most haragudhat rám, ha bevallom, hogy nem voltam képes kívánságának megfelelően „lassan, átgondolva” továbbolvasni? Gyorsan olvastam végig, lázas izgatottságban, majd visszatértem az elejére. És milyen sokszor olvastam el még? Nem tudom már, de valahány baráttal és szomszéddal találkoztam, mindnek odakiáltottam: „Íme, egy igazi izráelita, akiben nincsen álnokság!”^[4] Örüljetek velem! Isten angyalai is örülnek emiatt!^[5]

Ez volt az első benyomásom, melyet az Ön tanúságtételével kapcsolatban átéltem, s amelyet követtem, amikor könyörgésemben Istenhez folyamodtam, kérve, hogy végezze be, amit elkezdett, hogy tegye Náthanael szavait az Ön ajkára: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izráel királya!”^[6]

Azok között a barátaim között, akikkel az írását megosztottam, van egy zsidó is, aki nem félt azt mondani: „Rabbitól ez túl sok, keresztyéntől viszont túl kevés”. Még azt is mondta: „Az egészet én is úgy hiszem, ahogyan azt minden művelt zsidónak hinnie kell, mert történelmi tény, hogy Jézus a világ üdvözítője lett – de mit tett Ő a zsidókért?”

Tisztelt kerületi Rabbi Úr! Így adott az Ön bizonyságtétele alkalmat arra, hogy egy kedves, derék zsidónak Jézusról mint Izráel vigasztalójáról, mint a zsidók királyáról prédikálhassak. Engedje meg, hogy megosszam Önnel, hogyan bizonyítottam be barátomnak az Ön bizonyságtétele alapján az evangélium igazságát.

„A megtestesült igazságosság” – így nevezi Ön Krisztust. Joggal, mert Ő így kérdezhette ellenségeit: „Ki tud engem bűnnel vádolni?”^[7] „Én az Atyám cselekedeteit teszem”^[8]– mondta, és bírájának be kellett ismernie: „Nem találok bűnt benne”.^[9] Ön is így kiált fel, mintegy imádva Őt: „Minden isteni tulajdonság mennyei harmóniában egyesül Krisztusban”. – Nem kell-e itt az ámulat szavaiban kitörnöm: „Íme, az ember!”^[10] Igen, hogy lehet ilyen egy ember? Hogyan is volna lehetséges, hogy egy ilyen magasztos lény testből származik? Ó, ami testtől született, test az!^[11] Nikodémus, aki [farizeus] vezető Izráelben, tudta ezt, amikor Jézust megszólította: „Te Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket Te teszel!”^[12] Nos, mutassatok nekem egy embert bárhol a Föld kerekén, bármely időben, aki Jézus „illatos koronáját” magára tehetné! Csak az, akiben Isten teljessége öltött testet, élhetett isteni életet a Földön. Ezt maga Jézus tanúsítja. Vagy Ő, „az igazság erős alapja”^[13]ne lenneszavahihető? És azt mondja Jézus a vakon születettnek, aki Isten Fia felől kérdez: „Aki veled beszél, Ő az!” (Jn 9,37), és a samáriai asszonynak, aki a Messiásra hivatkozik: „Én vagyok az, aki veled beszél(ek)!” (Jn 4,26)

Mindaz, amivel a „Mein Zeugniss” Jézust magasztalja, világosan szóló visszhang a vallomástételhez: „Te vagy az Isten Fia!”^[14]

És meg van írva: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) Ez az ige zsidóknak mondatott! Jézus a zsidókhoz jött, a „papok népéhez”.^[15] Kevés kivétellel zsidókhoz beszélt, zsidókat tanított és zsidókat nevezett meg barátaiként, miután így tanította őket: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Mi végre ez az egész, hiszen a zsidóknak nem volt szükségük erre? Csak azért jött volna a legjóakaratúbb emberbarát, hogy azokat az embereket, „akik a törvény hegye alatt^[16] jól és kényelmesen éltek”,^[17] megzavarja nyugodt életükben, elvegye élvezetüket? Ő azért jött, hogy megkeresse és az örök élet részesévé tegye azt, aki elveszett! És hol voltak az elveszettek, akiknek utána ment? Izráel házában vagy a pogány világban? Nem kellene-e meglepődniük a zsidóknak, hogy Jézus Izráelben keres és üdvözít? Ó, bárcsak a papok népe meghallaná, mit kiált neki az ő legdrágább Fia: „Ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába!” (Máté 5,20) Hogy nem szakad be ezen egyetlen ige súlya alatt a föld, melyen a buzgó rabbik meglátásuk szerint olyan szilárdan álltak?! Ez olyan ige, amely sziklákat zúz szét; tőle magába roskad a törvény hegye, és nem kínál többé árnyékot. Igaz ugyan, hogy az írástudók hagyományai[18] kerítést szándékoztak vonni a Törvény köré, és a farizeusoknak valóban komoly szívügye volt a szentség megőrzése. De ha emberi parancsolatok válnak lelkiismereti kérdéssé, akkor elmaradhatatlan következmény, hogy az ember odaadása és gondossága megszűnik Isten parancsolataival szemben. Nem érvényes-e ma is, hogy Isten legnagyobb parancsolatai annál inkább veszítenek jelentőségükből, minél nagyobb energiát fektet az ember a rabbinikus előírások betartására? Nem az történt-e az írástudók ténykedésének következtében, hogy a „papok népe” nem lépett be többé a törvény és a próféták szentélyébe, hogy egész Izráel a sövénykerítésnél időzött, ahonnan csak Jézus vezetheti az isteni akarat helyes megismerésének menyegzői termébe?

A szív tisztaságát követeli a törvény, az emberre azonban természetétől fogva a bűn törvénye jellemző. De az ember megnyugtatta magát a belső tisztátalanságot illetően, és azzal csapta be magát, hogy a külsőségekkel még nagyobb igyekezettel foglalkozott. Ezt az önámítást akarja Jézus megszüntetni: így nem juthat az ember a mennyei birodalomba. A bűnt meg kell semmisíteni. Csak a tiszta szívűek fogják Istent meglátni! „Tiszta szívet teremts bennem!”^[19] Ezt az imádságot kell megőrizni, és Jézus szavatolja nekünk a meghallgatást. Nikodémus ezt hallja: „Ha valaki nem születik [újjá] víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3,5) Ez új, belső igazság, amelyet Jézus maga, ha hiszünk benne, enged munkálni bennünk. „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében.” (Jn 1,12) Felvesz minket abba a fiúságba, amely az Övé. Felénk irányítja az Atya jóindulatát.

Mózes parancsot kapott, miszerint a szent föld bevétele után a Garizim és az Ebal hegyén az áldást és az átkot ünnepélyesen ki kell hirdetni. (Deut 27,11-13) Az átok szavai le vannak írva (15-26. versek), de hol vannak az áldásmondások feljegyezve?^* Bizonyos, hogy ezen elhallgatás alapja az, hogy az áldás a törvényen keresztül nem jöhetett. Mivel a törvény csak büntetést eredményezhet,^[20] és a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak.^[21] (Róm 4,15; Gal 3,10) És ezt az átkot vette magára Jézus mint Isten báránya, amikor engedte, hogy bűneinket az Ő teste révén a keresztre szegezzék!

Tulajdonképpen ez a törvény áldása: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni.”^[22]

Valóban, a „Mein Zeugniss” is ezen átok tapasztalatából született, mert elismeri, hogy „a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg”,^[23] Krisztus révén, aki nem azért jött, hogy érvénytelenné tegye a törvényt és a próféták [tanítását], hanem hogy betöltse azokat,^[24] s így a népeknek áldás, a pogányoknak fény, a világnak üdvözítője lett. Igen, az által lett Ő mindez, hogy elvette az átkot, amelytől Izráel szenvedett, az által, hogy kigyógyította Izráelt bajaiból. Ő a világ üdvözítője, mert Izrael betegségeit magára vette. Először Izraelt váltotta meg.

Benne lett az egész világ számára nyilvánvalóvá a törvény és a próféták által megkövetelt tökéletes isten- és emberszeretet.[25] Csak Általa válik az ember alkalmassá ennek a követelménynek a teljesítésére.

Senki másban nincs üdvösség!

Ő utóda Ábrahámnak, aki által a Föld minden népe áldást nyer.^[26] Vajon nem tartozik Izráel ezekhez a népekhez? Az ígéretnek, miszerint Ábrahámban és az ő magjában a világ minden népe áldást nyer, nem előfeltétele vajon az Ábrahámhoz intézett szó: „Megáldalak!”? (Gen12,2). Csak ez után áll: „És áldás leszel!”^[27] Ez másként lehetetlen, mert csak az tud áldani, aki már részesült áldásban.

Bizony, a zsidóktól jön az üdvösség. De nem csupán ilyen külsődleges, esetleges módon, hogy Jézus maga született zsidó volt, hanem sokkal inkább azért jöhetett az üdvösség a zsidóktól, mert ők korábban kapták meg azt.

Ó, ha felismerték és megragadták volna az áldást, amit Isten az ő ölükben készített el számukra és a Föld minden népe számára, akkor Izráel jogosan lenne a papok népe és Királyának, a Messiásnak zászlóvivője, és sosem tapasztalta volna meg a „vérszomjas, bosszúvágyó keresztet”. De Izráel eldobta Királyát, aki azért jött hozzá, hogy megváltsa. Feszítsd meg!^[28]kiáltotta Izráel, és hagyta, hogy az oldalába szúrjanak, hogy vére áztassa a keresztet. Ah, ez a véres kereszt az, amely két évezreden keresztül rémiszti Izráelt. Ezt a vért Izráel maga öntötte a keresztre, amikor öngyilkos módon elárulta Királyát.

Megváltotta a világot, megáldotta a népeket. De a zsidókért mit tett?

Ugyanazt, amit az egész világért, amire a zsidóknak éppúgy szükségük volt, mint a pogányoknak. De a pogányok elfogadták Őt, az övéi azonban nem. Kezét áldásra tárta szét: a pogányok odajöttek hozzá, hogy megáldassanak, a zsidók semmit sem kértek Tőle, semmit az áldásából. Pedig értük is történt mindez. Áldozata örökre szól, és ez a zsidók számára különösen igaz.

Ha a„de ti nem akartátok”^[29] vádat elejtik, ha a súlyosan megpróbált, keményen megkínzott nép Jézust, akit egykor kitaszított, ismét kapui közé fogadja, ha majd Izráel beismeri: „Ő viselte betegségeinket,^[30] és bűneink miatt sebezték meg^[31]”, ha majd látják, kibe döftek bele, akkor majd a véres kereszt Izráel vigasza, sőt dicsősége lesz, mert az átszúrt oldalból meg fogja hallani Királyának szívverését, aki szeretettel szól népéhez: רֻחָמָה[irgalom; olyan valaki, akinek irgalmaztak] és Izráel azt fogja mondani: אֱלֹהָי [én Istenem] (Hos 2,25)

És ez meg fog történni, mert „van egy egészen bizonyos prófétai igénk!”^[32]

Már világosodik a sötétség, az ég dereng, az Atya az ajtó előtt áll, mert több jel is hírül adja, hogy a Fiú[33]visszatér az idegenből.

Igen, a véráradat, amelynek Izráel keze ásta meg a forrását, kisebb lesz, nem szükséges többé olyan szélesen folynia, mert már nem kell mindenhová eljutnia. A kereszt alatt még olyan emberek álltak, akik azt kiáltották: szálljon ránk és gyermekeinkre az Ő vére.^[34] Most azonban az atyák szeretnék ezt a vért gyermekeiktől távol tartani.

Áldott óvatosság! Hűséges előszeretet!

De ti, ti atyák?

Számotokra ne múljon el az éjszaka?

Illés próféta elküldetett, ő tanúbizonyságot tett arról, aki előtte volt, Jézusról, hogy Ő Isten Fia és Izráel Királya. Ő tanúskodott, hogy az atyák szívét a gyermekekhez térítse. (Mal 4,6)^[35]

Atyák! שֻׁבוּ אֵתָיוּ, térjetek meg és gyertek,^[36] mondjátok együtt: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében!^[37]

Gyertek! „Jeruzsálem azért építtetett, hogy olyan város legyen, ahol az emberek összejönnek!”^[38] (Zsolt 122, 3)

Jézus egyháza hamarosan újra adventet ünnepel, amikor Sion lányának azt hirdetik: nézd, Királyod jön hozzád! – és milliók szívéből tör fel az imádság az Atyához: „Békesség legyen Izráelnek!”

Tisztelt Uram és drága Testvérem a bűneink miatt keresztre feszítettben! Ezt a békét keresi Ön, és felismerte a Fejedelmet, akinek birodalmában ez a béke található. Lépjen elé, tegye ujját a sebhelyeibe, kezét az oldalára és azután mondja ki: én Uram és én Istenem!

Meg fogja tenni, és Júda ismét az Ő szent népe lesz és Izráel az Ő birodalma! (Zsolt 114,2)

Ön meg fogja ezt tenni! Bátor fellépése, boldog megszólalása arra rendeli Önt, hogy Izráel rabbijává, mesterévé legyen.

Jánossal^[39] – [akiben] Illés [ereje van] – kiáltsa: שֻׁבוּ! [Térjetek meg!]^[40] Jánossal együtt azt is mondhatja: Neki kell növekednie!^[41]

Így vezet el Ön sokakat az üdvösségre, amely Jézus nevében az embereknek adatott.

Én bizonyos reménységgel élek Ön iránt és boldog bizalommal egész Izráel iránt az Ön „Mein Zeugniss”-e miatt.

Ne utasítsa el a bizonyságtételemet.

Egyrészt az Ön tanúságtétele nyomán keletkezett, másrészt olyan szívből származik, mely az Önéhez hasonlóan egykor elzárkózott a véres keresztből szóló hangtól. Ez a szív azonban, miután feltárulkozott annak, aki Dávid Fia és Ura, megtalálta a békét, amely nagyobb, mint bármely értelem. Azóta tudom azt is, hogy béke fog költözni Izráel házaiba, amint a dicsőség Királya felől kérdeznek, és amint az Ő arcát keresik.

A dicsőség Királya maga erősítse Önben a hitet, áldja meg és segítse munkáját az Ő népe körében. Ezt kéri, és ezért könyörög

az Ön testvére és szolgája

A. Venetianer, ev. ref. lelkész

Triest (S. Lazarro 17) 1886. XI. 22.

.

.

Lábjegyzetek:

[1]Venetianer, A., Zum Zeugniss. Offener Brief an den Ehrwürdigen Herrn I. Lichtenstein, Bezirksrabbiner zu Tápió-Szele in Ungarn, als Widerhall zu seinem „Mein Zeugniss”, Wien: Verlag des Autors, 1886. Németről magyar nyelvre fordította Kövér András Stark (Vajs) Debóra nyers fordítása felhasználásával. Köszönöm Tóth Gergelynek a javító megjegyzéseit.

[2]Lichtenstein, I., Mein Zeugniß [Bizonyságtételem], Budapest, 1886.

[3]Ex 34,29-35; 2Kor 3,13-18.

[4]Jn 1,47.

[5] Vö. Lk 15,10 (Luther).

[6]Jn 1,49.

[7] Vö. Jn 8,46.

[8] Vö. Jn 10,37.

[9]Jn 18,38 /vö. Jn 19,4/.

[10]Jn 19,5.

[11]Jn 3,6.

[12]Jn 3,2.

[13] Vö. 1Tim 3,15.

[14]Jn 1,49.

[15] Vö. Ex 19,6 (Luther: Königreich von Priestern und ein heiligesVolk; Venetianer: Priestervolk).

[16] John Bunyan, Zarándokút/Netivotolam/Des Christen Wallfahrt. A Talmudban is szerepel ez a kifejezés.

[17] Vö. Lichtenstein, „Mein Zeugniss”, 10.

[18] A Szóbeli Tan, melynek legfontosabb reprezentánsa a Talmud.

[19] Zsolt 51,12.

* A Deut 28. fejezete az előző mondások ismétlése. Mégsem ugyanazon dolog hirdetését látjuk itt. A Szota [a babiloni Talmud egyik traktátusa] 36 szerint az áldást és az átkot felváltva kellett kihirdetni! Maga az emlékezetbe véső ismétlés a 28. fejezetben milyen világosan tanít azáltal, hogy a kevés áldásmondással (1-14. versek) szemben sok átokkal való fenyegetés áll (15-68. versek).

[20] Róm 4,15.

[21]Gal 3,10.

[22]Gal 3,10 (ez nem szó szerint idézi a Deut 27,26-ot).

[23]Jn 1,17.

[24] Vö. Mt 5,17.

[25] Értsd: felebaráti szeretet.

[26] Vö. Gen 12,3.

[27]Gen 12,2.

[28]Jn 19,15.

[29] Máté 23,37; Lk 13,34.

[30]Ézs 53,4.

[31]Ézs 53,5.

[32] Vö. 2Péter 1,19.

[33] Itt az Atya: Isten, ill. Jézus Krisztus; a Fiú: Izrael.

[34] Máté 27,25.

[35] A héber Bibliában: Mal 3,24. Vö. Lk 1,17. (Keresztelő Jánosról, aki Illés lelkével és erejével jár.)

[36]Ézs 21,12 vége.

[37] Máté 21,9.

[38] A magyar fordítás teljesen eltér a némettől: „Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid jól illenek egymáshoz!”

[39] Keresztelő János.

[40]Lk 1,17.

[41]Jn 3,30.

.

.

.

Minden jog fenntartva. E könyv része vagy e fejezet semmilyen formában sem másolható a szerző, a fordító és a kiadó írásbeli engedélye nélkül – rövid idézetektől eltekintve tanulmányokban vagy cikkekben. E felhasználás engedéllyel történik.

Forrás: Vajs Tibor, Venetianer Sándor – Egy igaz református lelkész [2015, megjelenés alatt]

A honlapon lévő előszó nem része Vajs Tibor írásának.

Vissza a főlapra