Részlet Venetianer Sándor Ézsaiás kommentárjából

Előszó

Venetianer Sándor 1884-ben jelentette meg Ézsaiás (Jesájáhu) könyvének első 10 fejezetéhez írt magyarázatait, 1889-ben pedig a 11-17. fejezetekhez írtakat. A próféta könyve különösen fontos helyet foglalt el Venetianer gondolkodásában, a bécsi egyetemen 1887-ben Ézsaiás kommentárjáért kapta meg a licentiatust (ez a német nyelvű dolgozat sajnos elveszett).

Venetianer azzal a feltétellel vállalta a kommentár írását, hogy a saját fordítását teheti közzé, és ezt magyarázza. Például a 12,1b visszaadásakor is saját fordítását használja, pontosabban ragaszkodik a héber eredetihez: „térjen vissza haragod, hogy megvigasztalnál engemet!” Más fordításokban (Károli, IMIT, King James, Luther, N.I.V. stb.) e verset rendszerint így fordítják: „de elfordult haragod, és megvigasztaltál engemet!” Ez a Septuagintának, a szír Pesittónak és a Vulgátának felel meg.

A több mint százharminc oldalon kifejtett magyar nyelvű magyarázatból egy rövidebb részt adunk közre. E részben a szerző Izraellel kapcsolatos látását írja le Ézsaiás könyvének 11,14-16 versei és 12. fejezete kapcsán. Venetianer Isten haragjában látja a garanciát arra, hogy Izrael megtarttatik egészen a Messiás Jesua (Krisztus Jézus) felismeréséig, és az Örökkévalótól kapott elhívása betöltéséig. Számára 1889-ben, a kommentár írásakor Izrael helyreállítása nem egy elszellemiesített gondolat, amit valamilyen módon az Egyházra vonatkoztat, hanem várja Izrael népének szellemi és fizikai helyreállítását: „ujból a buzgó téritő nép leend, énekben dicsérendi a nagyságos dolgokat cselekedett Jehovát”.

* * *

„Azonnal, a mint a zsidók meggyőzetnek a felől, hogy megváltóra és nem reformátorra van szükségök, igen, azonnal, a mint próphétánktól tanulják, hogy a fa nem az által újul meg és javul, hogy ágait megnyesik, hanem a gyökér nedve által. Ime második bizonyság, a zsidók által téve, hogy a Jézus a Krisztus: mióta őt száműzték kebelökből, örökké reformátorokat idéznek. A világ rendesen azt hiszi, hogy a zsidó nép a legmaradibb, ezredek óta nem változtatott lényegén; pedig ép az ellenkező igaz, csakhogy miképen a tenger is tenger marad látszólagos változatlanságában, daczára, hogy szüntelen viharok által szántatik fel; de épen ezért, mert minden ujabb szántás az előbbit eltemeti s a változások oly sürün következnek, ezek észre sem vétetnek, vagyis inkább az emlékezetbe nem vésődnek. Hasonlóképen a zsidó vallásos élete folytonos változásokon megy át; míg a keresztyén világ, hogy megifjodjék, első eredeti alakulásához igyekszik megtérni, a zsidó mind távolabb fut forrásától. Azonban nem hiába él a népek közt, nem hiába tanuja a keresztyén népek mozgalmainak: itt észlelheti, hogy reformátorok mindig a „népek zászlója” köré sorakoztatják népöket. E zászlóhoz fog járulni Izráel is, ha majd az ok megszünt, mely ösztökéli a népet férfiut keresni, kivel dicsekedhessék. Ezen ok: az irigység. Nemzetiségi büszkeség, pártok fennhéjázása, irigykedés tartóztatják fel az embert az üdvösség utján.

Izráel története e tekintetben is tükre a népek életének. A törzsek közötti versengés viszálylyá fajult, amit az Isten egybeszerkesztett, két testté szakadt: az Isten királysága megszünt, s ezentúl emberek intézték az államok sorsát. A szük határú országot minden oldalról körülvevő ellenségek, hasznokra forditák a testvérek egyenetlenkedését, s nemcsak polgári életében szorongaták az Isten népét, hanem ezt, mely hivatva vala a pogányságot kiirtani, bálványaik karjaiba vonszolták. Ne reméljen az ember boldog órát, mig rendeltetésének meg nem felel! Isten nem teljesítheti az Izráelnek adott igéreteket, mig ez oly utakon jár, melyek mind távolabb vezetik czéljától. Amint Izráel, mint Mózes idejében, mint Dávid és Salamon uralkodásakor. Istennek népe leszen s magára veszi az ő enyhe igáját s könnyű terhét, a pogányok s hitetlenek előtt az élet utján haladván, azonnal ütni fog szabadulásának órája s „ha elvettetésük világkibékülés: mi a fölvétetésük, hanemha életre kelés a holtak közül?”. Nem lesznek többé ellenségei: a Filiszteusok és Edomiták, Ammon és Moáb az Izráel megváltó Istenét imádandják s mint Egyiptomból kijövet, énekeli majd a megváltottak serege: „Én erősségem és én énekem az Úr, mert engemet megszabadíta, – elvezérled a te irgalmasságod által ezt a népet, elvezérled a te hatalmas erőd által, a te szent lakhelyedre!” (II. Móz. XV.) A hitetlenek szívéből felhangzik majd: „a ti Uratok Istentek az Isten fenn az égben és alatt a földön!”

„Eszelősködöl, Pál: a sok tudomány bolondít meg téged!” mondja a világ közönségesen, ha olyat hall, mit érzékei be nem fogadhatnak. Nem csodálkozunk ezen. A halálra betegen fekvő ember, csak sóhajt és nyög, jelen kínjait kétszeresen érezve, ha gyógyulásrol, teljes felépülésröl szólunk neki; igen, ha csak egy kis javulást észlelhetne, örömmel ragaszkodnék a reményhez, de állapota most kétségbeejtő! Ha szent meggyőződés, örvendező győzedelmes hit hangján mondhatod a betegnek, a gyászolónak: majd meglátod! te, ki mostan sirsz és jajgatsz, „nevetséggel bételik majd a te szád s a te nyelved vigassággal!”, nyomósabb érvet adtál a kesergőnek, mintha ezer tanut állitál vala szeme elé. – A rabságban sinlődő Izráellel elhitetni, még fog szabadon lélegzhetni, a Jézust megtagadott népnek bizonyitgatni, hogy az ő neve adatott az embereknek s ő is általa fog megtartatni, eszelősködésnek tetszhetik; de a próphéta tudja s előre látja, hogy kél a nap, melyen e hitetlen térdeire borul s hálát fog adni megváltó Istenének. Mondjuk tehát mi is nemcsak Izráelnek, hanem minden hitetlennek: Majd meglátod! Oh, ne hagyjuk elkeseriteni kedélyünket az ellenmondások által, ne higyjük, hogy minél elszántabban vitatkozunk, annál biztosabb a győzelmünk. Tekintsünk inkább Istenre, mint az emberekre, s higyjük, hogy az Isten hüsége megmarad, az ő igéreti meg nem hiusulnak, mert megbánhatatlanok az ő kegyelmi ajándékai és hivása: teljes lészen a föld az Úr ismeretével, az Izráelnek is megnyilnak majd szemei s akkor panasz helyett és siralom helyett háladalra nyitja meg ajakát, a szent dicsőségére. Harmadik bizonyság, a zsidók által téve, hogy Jézus a Krisztus: imádni fogják őt! Áldalak Jehova! mert haragudtál volt reám. Egyike azon ellenmondásoknak, melyeket az érzéki ember bolondságnak tart (I. Kor. II: 14.), de melyekben az, ki a Krisztus értelmét befogadá, szent igazságot talál. Istennek népe, az ó-Izráel s a mai zsidó nép hasonlóképen, daczára, hogy az „Egy Isten” vallásáért kész ezer halált szenvedni, túltett s túlteszen a legpogányabb népen is „bálványozás” tekintetében, lévén ez: „az egy élő Istennek helyette vagy kivüle, valami mást gondolni vagy tartani kiben reménységedet helyheztessed, vagy akiben bizzál”. Régenten az irástudók s ma a bölcselkedők a zsidó nép reménységének kősziklái. De Istennek haragja, mely nyilvánvaló, végre megfosztja a népet minden olyan férfiaktól, kiktől még reformátori szerep várható. Hiszen a legtermészetellenesb jelenség, hogy e népnek majdnem minden tudósa s müvelt embere nemcsak hitetlen, de az Isten ellen hadakozók csoportjai élén haladnak. Imé, az Isten az én szabaditóm! vallja majd egykor e nép is s belátandja, hogy ha Isten haragja nem sujtotta volna, soha nem szünt volna meg nagy embereibe vetni bizalmát. Egyedül Ő benne nyugodhatik meg a lélek minden kételytől. Csak aki így fohászkodik? én Uram, én Istenem! az nem fog többé félni. A Jehova az én erősségem s az én énekem, mert Ő szabadita meg engem – haragja által. Mig büszkélkedhetünk, mig van némi jogos látszata a boldogulhatásnak, nem alázzuk meg magunkat nyomoruságunk forrását kutatni s azt minmagunkban felfedezni. Testi jólét kényelmes takarója a lélek pusztulásának; ha betegség sujt bennünket, kezdjük érezni a benső sebek sajgását.

Izráel mind e napig állítja: én egészséges vagyok, ép és szent, s csak környezetem vétkeiért bünhödöm. Isten haragja, mely mindinkább sulyosbodik, megtériti majd a népet önhittségéből s áldani fogja e haragot, mely megfosztá barátaitól, kik oly gyakran büneit kendőzték, míg teljes istentagadássá serdült és megfosztá a népektől is, akikkel paráználkodott. Mert egyedül az Isten haragjának köszönheti a zsidó nép, hogy mint nép fennáll s megmarad.

Páratlan jelenség az össztörténetben, hogy mig hatalmas nemzetek nyom nélkül elenyésztek, vagy az idők folyamán oly változásokon s átalakulásokon mentek keresztül, hogy alig maradt meg eredeti jellemök egyetlen vonása, daczára hogy küzdöttek önállóságukért s szivósan ragaszkodtak legalább az ősök nevéhez: a zsidó nép még ma is mint nép teljes ókori szerkezetében mozog a népek között idegenül, kénytelenítve külön osztály képezni, soron kivül állni, nevét hordozni, pedig egyebet sem tett s teszen teljes zarándokéletében, mint simul a többi népekhez, csakhogy fátyol borulna multjára s elfelejtetnék, hogy külön nép, mely nem illeszkedhetik a többi népek keretébe. De Isten haragja nem engedi! Vannak ugyan, kik a zsidót vádolják, hogy idegenkedik a népektől, nem akar azonosodni a nemzettel, melynek kebelében él! Távolról sem; ép az ellenkező a történeti igazság.

A zsidó sohsem akart zsidó lenni, hanem mindig spanyol, angol vagy magyar stb. stb. remélve, hogy bolyongása véget ér népéletének megtagadásával. És sikerült is időnként. Spanyolország hazája lőn s már már vére is elváltozott. De Isten haragja megmenté. Századunkban már sértőn hangzott a zsidó megnevezés s korunk müveltsége elleni merényletnek mondták a zsidók, ha emlékeztették őket a külömbségre közöttök s a népek között, az egyenjoguság örvényében elmerült volna végkép; de ime az Isten haragja támasztá ellene s reá zúdítá az antiszemitizmus dühödt vadait – s megmenté népéletét! Ha Izráel mint nép még létezik s majdan mint nép a Krisztus, a népek zászlója árnyékában megpihenhet: áldani fogja megváltó Istenét, mint megtartó Urát. Az Ur haragja müvelte ezt! – És meritetek vizet örömmel az üdvnek forrásaiból, szól közbe a próphéta, kinek lelke nemcsak általánosságban tesz bizonyságot az igazság hatalmáról, de mintegy tanúja a beállt változásnak s látja az örömsugárzó arczokat. Bizony nagy a külömbség a jelen állapot s a majdan bekövetkező közt…

…bármily fényes a zsidó nép élete, s dicsekedhessék is, kivált e században, hihetetlen vivmányokkal: hiányzik az ő életéből egy tényező, mely pedig egyedül képes az életet élvezhetővé, sőt elviselhetővé tenni: az öröm! A vadászüzte szarvas is iszik futtában az utját szegő patakból s az üde víz uj erőt ad néki a menekülhetésre; de nem pihenhet meg, nem nyugodhatik a forrás árnyékában, mert hallja az üldöző kiáltásait. Iszik Izráel, de mohón, örömtelen, félve, hogy már percz mulva nem tehetné, s azért nem is keresi föl a tiszta forrást, hanem iszik mindenütt ahol csak lehet, a posványokban is, – szomoru, de igaz! – ám akkor majd meritni fogtok, nem pedig félve lopni, forrásból, s nem mindenféle ronda veremből, s üdvvel telik meg kelyhetek, – mert e forrás vize abban aki issza örök életre buzgóviznek forrása, (Ján. IV, 14.) hogy örülni fogtok s énekelni e viz ivásakor: Áldjátok a Jehovát, valljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek között az Ő cselekedetit! Megfoghatatlan, mint sülyedhetett a Jehova épen az ő tulajdon népe szivében puszta árnyékká alá; de még ennél is kevesebb s alábbvaló lett, mert az árnyékot test veti s ez müködvén amaz is élőnek látszik legalább, de a zsidó Jehovája ezredek óta nem egyébb holt betünél. Pedig már az első parancsolat „ki tégedet kihoztalak Egyiptomnak földéből” szüntelen emlékeztet az élő, örökkön müködő s életadó Istenre.

De Izráel nem tud egyebet mint: „Halljad Izráel, Jehova a mi istenünk, a Jehova Egy!” Ez „Egy” – – – s ezredek kérdezik részvétteljesen: immár mikor ezeket hiszed, mi hasznát veszed? mivigaszt nyújt ez élettelen “Egy” minden te nyomoruságodban? Megfoghatatlan e lelki vakság, mely az irások kincses házában csak ezt látja: „Egy”; megfoghatatlan e háládatlanság, mely képes elfeledni mit tett Jehova mióta Ábrámot elhivá, mind e mai napig, mely nem tud megemlékezni az Ur nagyságos dolgairól…

Nem volt ám mindég igy amint most van. Volt oly idő, midőn Izráel mind a tengert mind a szárazt összejárta, csakhogy egy pogányt zsidóvá tegyen! tudta hogy kötelessége hirdetni az egész föld kerekségén, mit tőn a Jehova érette. E kötelességet teljesité mindaddig, mig a Jehovát meg nem tagadá az ő Krisztusában. Nem feltünő-e hogy ez egykoron tengert s szárazt bejáró buzgó„téritő” nép, mióta elzárkozott a keresztyénségtöl, a „téritést” erkölcstelen törekvésnek állitja? – és csakugyan nem térit! De nem is térithet, mert nincs mit hirdetnie, nincs élő, ténykedő, megtartóIstene, kiben az ember hihetne! Majd ha megismerte légyen az ő Jehováját, ha lehull az „Egy”leple a szeméről, ujból a buzgó téritő nép leend, énekben dicsérendi a nagyságos dolgokat cselekedett Jehovát s egymást buzditani fogják: jusson ez tudtára az egész földnek!Örvendezzél s ujjongj Sionnak lakosa, mert nagy te közötted az Izráel Szentje!Mert azokrol, amiket láttak es hallottak, nem tehetik, hogy ne szóljanak. Ezen éIetrekelés a holtak közül be fog következni; azért, legyetek ébren! Mily kötelességet ró mi reánk, az egész keresztyén egyházra, a zsidókkal szemben, e tudat nem lehet kétséges senki előtt ki, Pál apostolt megfigyeli, midőn mondja: „Atyámfiai, szivemből kivánom, és Istentől esedezve kérem az Izráel üdvösségét.” Könyörögjünk szüntelen:Jövel Ur Jézus! s higyjünk. S mig ez bekövetkeznék, buzditsuk egymást a megtérendő Izráelnek ezen énekével melyet a próphétától hallottunk s ha tespednénk, ha hitünk lohadna, imádkozzuk e verset: térjen vissza haragod, hogy megvigasztalnál engemet!Izráel imája Ieszen ez, de legyen a mienk is. Mi emberek a nyomorusagban tisztesebben viselkedünk mint a zavartalan jólét ölén. Tapasztalatbol meritett, ki azt mondá, hogy a legnagyobb csapás, mely embert érheti, jó napok hosszu sora; elbizakodottá s könnyelmüvé lesz az ember csakhamar. Aki gyülöli a fenyitéket, oktalan az. Gyakran megvetjük az Isten jóságának, elnézésének és hosszutürésének gazdagságát; – de haragja mindég megtérésre hajtja szivünket. Térj meg s megvigasztaltatol! Idvezitőd, az Izsai gyökeréből támadt népek zászlója, győzelemre vezet minden háboruságodhan. Kövesd őt tántorithatlanul, higyj ő benne s boldog vagy örökké! Amen.”

Forrás: Venétianer Sándor (komm.), „Ézsaiás próféta könyve (11–17)”, Gyakorlati bibliamagyarázatok 9 (1889), 275–320. (a fenti idézet: 285-292)