A jelenlévők megszólítása
megkeresztelkedése alkalmából
Alex. S. I. Saphirtól
Pest, 1843, nyomtatva a Landerer és Heckenastnál
Előszó
Saphir Izrael, felesége, három lánya és legkisebb fia, Adolf 1843. májusában keresztelkedett meg. A család Jézus melletti döntése nagy port kavart fel a pesti zsidóság körében. A keresztelésen száznál több, de kétszáznál kevesebb ember vett részt, többségükben zsidók, tanúskodnak a korabeli feljegyzések.[1] Saphir a pesti zsidóság egyik elismert, nagyra tartott személyisége volt, családjának több tagja szerzett hírnevet különböző területeken.[2]
A Saphir családnak skót lelkészek hirdették a Messiás örömhírét, akik a skót presbiteriánus egyház küldöttei voltak, de a keresztelést Török Pál református lelkész végezte, mert a skótoknak az akkori törvények szerint nem volt joguk erre. A mai messiási zsidók a bemerítkezést gyakorolják, aminek gyökereit az Újszövetség fényében a zsidó hagyományokra vezetik vissza.[3] De a zsidóság ébredésének ebben a szakaszában ez az értelmezés és gyakorlat még nem volt jellemző.
Saphir beszéde azért is jelentős, mert rövidesen füzet formájában is megjelent, és a zsidók közti szolgálat fontos eszközévé vált. A következő néhány évben, amikor hazánk történetében először az egész ország izraelitáinak hirdették az evangéliumot, ezt az írást nagy számban osztották szét a keresők között.[4] A beszédet ötezer példányban nyomtatták ki.
A füzetben az előszót az első és a második rész követi. Az első részben Saphir személyes tanúságtételét mondja el: hogyan jutott hitre, milyen harcai voltak, és hogyan találta meg a Messiásban a békességet. Bibliaértelmezése, a beszédébe beleszőtt bibliaversek, szakaszok különösen érdekesek és tanúságosak lehetnek a mai olvasó számára is. A második részben arról szól, hogy a Messiás hogyan értelmezte, töltötte be a törvényt. Beszél korabeli zsidóságának irányzatairól, ezek kilátástalanságáról, a hitehagyásról. Beszéde végén azonban félreérthetetlenül kijelenti az Újszövetség versei alapján és a Tanach (Ószövetség) ígéreteit felsorolva, hogy Izrael nem marad vakságban, felismeri Messiását. A Mindenható össze fogja gyűjteni a népét, és visszavezeti az ígéret földjére.
A füzetnek csak első és második részét adjuk közre, ezek sem végig, előszavából csak Franz Delitzschnek azokat a gondolatait közöljük, amelyeket a megkeresztelkedett idéz. E fordítással Saphir Izrael gondolatmenetét, szellemi látását igyekeztünk visszaadni. Kihagytuk azokat a gondolatokat, amik inkább kortársaknak szóltak, és a mai olvasónak nehezen érthetőek a kulturális, történelmi háttér hiányában.[5]
A füzet előszavában Saphir hosszan idézi kora nagy hebraistáját, német tudósát, Franz Delitzschet (1813-1890). Delitzsch gondolatai így akkoriban eljutottak Magyarország minden zsinagógájába, hogy ébresszék Izraelt. E gondolatok aktualitásukat sok tekintetben még ma sem vesztették el:
De egy zsidó, különösen egy újkori zsidó esetében lehetetlen, hogy belső meggyőződésből igaz kereszténnyé váljon.[6]
„Ez egy egészen hamis megállapítás, amit Isten Igéje éppúgy meghazudtol, mint a történelem. A kegyelemben rejlő erőt kigúnyoló megállapítás az, hogy egy zsidó sem tér át tiszta, valódi meggyőződésből – egy megállapítás, amit oly gyakran hall az ember napjainkban úgy keresztyénektől, mint zsidóktól. Kikből állt az a háromezer lélek, akik pünkösd napján Krisztus Gyülekezetéhez csatlakoztak?[7] Kik voltak abban az ötezerben, amire a férfiak száma hamar felduzzadt Péter és Pál hitet ébresztő prédikációját követően?[8] Ki volt az a sok tízezernyi törvényért buzgólkodó, akik hívővé lettek, és akiket Pál Jeruzsálemben talált?[9] Kikből állt az a száznegyvennégyezer, akik Isten szolgái, akik homlokukon el voltak pecsételve az apokalipszis jövendölése szerint?[10] Zsidókból. Részben bizonyára olyanokból, akik az élet általuk megfeszített Fejedelmét először megvetették. Mindenekelőtt zsidók voltak az élő kövek, amelyekből az apostoli egyház felépült; zsidók voltak az evangélium hirdetői a világ minden részén, zsidók voltak egészen a negyedik évszázadig az egyház kiváló tanítói, mint például a tiszteletre méltó tudós, az oroszlán bátorságával bíró Epiphaniusz Szalamiszból, Urunk Jézus Krisztus Istenségének egyik leghűbb védelmezője Árius átokra méltó eretnekségével szemben. A jeruzsálemi gyülekezetnek megszakítás nélkül egymás után tizenöt olyan püspöke volt a város Hadrianus [császár] alatti ostromáig, akik mind a zsidó népből tértek meg, egy régi egyháztörténetíró így tudósít róluk: Krisztus megismerésében jóravalónak találtattak, úgyhogy olyanok voltak, akik alkalmasnak ítéltettek arra, hogy a püspöki hivatalra méltók legyenek.
Hát megrövidült az Úr keze, kihunyt könyörülő szeretetének tüze a bűnösök iránt? Győztes szavainak ereje az idők folyamán eltompult? Távol legyen! Az ég és a föld elmúlnak, de Isten megmarad annak, Aki. Jézus Krisztus tegnap, ma és az örökkévalóságban ugyanaz. Isten Igéje kétélű kard csorba nélkül és az is marad, mely keresztülhatol és vág; a szent keresztség az újjászületés fürdője az, amely megtisztít és megújít.”[11]
Első rész[12]
„Ne legyetek olyanok mint őseitek, akiknek hirdették vala az előbbi próféták, mondván: Így szól az Örökkévaló, a seregek ura: térjetek csak vissza rossz útjaitokról és rossz cselekedeteitektől; de nem hallgattak és nem figyeltek reám, úgymond az Örökkévaló.” (Zak 1,4)
„Nyissátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek rajtuk, magasztalom Jáht. Ez a kapu az Örökkévalóé, igazak mennek be rajta. Hadd magasztallak, mert meghallgattál s lettél nekem segítségül. A kő, melyet megvetettek az építők, saroknak fejévé lett. Az Örökkévalótól történt ez, csodálatos az szemeinkben. Ez az a nap, melyet szerzett az Örökkévaló, hadd vigadjunk és örüljünk rajta” (Zsolt 118,19-24)
Egy hatalmas ellenfelek és ellenség felett aratott győzelem adott alkalmat ennek a hálaadó zsoltárnak megírására, amelyet a szent helyen énekeltek. Egy jámbor, királyi lélek volt az, amely mélyen átérezte azoknak a drága adományoknak értékét, melyeket a Jóságostól fogadott el, és ezért szabad utat engedett feltörő hálájának. A megszerzett győzelemért érzett hála e zsoltár lényege. […]
„Nyissátok ki nekem az igazság kapuit…”
Ó, mily nagyszerűnek találom ma e szavak kimondását, tisztelt összegyűltek! Én is a sikeresen megvívott harcért, és az abból származó győzelemért hozom a szív hálaáldozatát a mindenható és irgalmas Istennek, akit hívtam félelemben, aki meghallgatott és megvigasztalt engem. Azt ugyanis, hogy a keresztyénség harc, a Megváltó saját szavaiból tudjuk: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet vessek a földre. Nem békességet, hanem kardot vetni jöttem” (Mt 10,34).
[…]
„Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett? De keresztséggel kell nékem megkereszteltetnem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik. Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást” (Lk 12,49-51).
A Megváltó meg akarja gyújtani az ébredés és a nyugtalanság tüzét, új életet akar gerjeszteni az emberiségben, a régit, a bűnöst eméssze fel ez az új, és ezen a harcon mindenkinek keresztül kell mennie, amelyben egyedül a valódi és jó erősödik meg, és bizonyul igaznak.
Nincs győzelem harc nélkül. Az evangélium tehát elhozza a bennünk lévő bűn elleni harcot, és minden rajtunk kívüli istentelenség elleni harcot; azonban miközben a bűn kiirtásával gyökeres javulást visz végbe, boldog békével ajándékoz meg az Úrban.
„Ha pedig valaki érettem elveszítené lelkét, meg fogja találni azt.”[13] Jézusnak ezt az igazságát, és az ezzel járó szenvedések és harcok gazdagságát természetesen nekem is meg kellett tapasztalnom. Megtérésem folyamata alatt a legkínosabb és legkeservesebb érzések teljes skáláját éltem át, a bűnök felismerésétől és fájdalmától a Krisztus általi kiengesztelődés legédesebb nyugalmáig mindent elmunkált bennem. Az ó és új ember kemény harca folyt bennem, míg bensőm legszilárdabb részei keresztülmentek a nagy földrengéseken. Lassan, fáradtságosan jutottam át a régi jó keresztény üdvrend három szakaszán, nevezetesen: a meghíváson, a megvilágosodáson és a megszentelődésen vagy megtérésen.
Itt minden saját érdemről le kell mondani, minden büszkeséget fel kell adni, szívben egészen meg kell alázkodni, sőt összetöretni, mert megszentelődésünk és újjászületésünk e belső megtöretés nélkül soha nem zajlik le. Azt, hogy hogyan és milyen formában megy végbe az újjászületés életszakasza, a Szentírás tanítja nekünk és minden igaz megtért és jobb útra tért tapasztalata. Itt világosan megmutatkozik az, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit az igaz megtérés kezdete. Nagyon találóan fejezi ki ezt a megtért Pál apostol, miközben így szól: „Nem gondolom, hogy már megkaptam ezt, vagy hogy már elértem volna a bevégzettséget, de futok utána, hogy megragadjam, hiszen a Krisztus Jézus már megragadott erre engem” (Fil 3,12). Tehát Jézus Krisztus által megragadottnak lenni, ez volt Pál megtérésének első indítéka. A belső és külső támadások ellenére a Jézus Krisztusban való hit által érkeztem el életem fordulópontjához, amelyben azzal, hogy átmentem a szent keresztségen, amit felszentelésként a kereszténységbe maga az Üdvözítő rendelt el, a veleszületett romlottság állapotából az újra- és újjászületés állapotába kerültem. A törvények sötét nyomása alól a kegyelem szívélyességébe jutottam, és a kétségbeesésből a felismert bűnösségen keresztül a Jézus Krisztus élete, szenvedései, kereszthalála és feltámadása általi bűnbocsánatban, megváltásban és örök üdvben való bizalomban elpecsételtettem.
A Jézus Krisztusba vetett hiten keresztül most közel állok a célhoz, ahol versenydíjként számomra és az enyémek számára a felvétel a Jézus Krisztussal való közösségbe, és egyháza közösségébe fenntarttatik, és így a szent énekessel együtt kiálthatom: „Nyissátok ki nekem az igazság kapuit.” Ezt ilyen formában fejezik ki az evangélisták: „A szűk kapun át menjetek be!”, szól a Mt 7,23, „küzdjetek azért, hogy a szűk kapun bemehessetek” mondja a Lk 13,24. „Igazak mennek be rajta.” Igazak, ki mások lennének ők, mint az újjászületettek, akik örülnek Jézus Krisztus által? Ahogy ezt Jesájá /Ézsaiás/ próféta mondja: „Nyissátok ki a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nemzet, a hűséget [hitet][14] őrző” (Jes /Ézs/ 26,2). Köszönöm Neked, hogy megaláztál, de segítségemmé lettél.
Egy másik helyen, a Zsolt 119,67-ban ez áll: „Minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem vala; most pedig vigyázok a te szódra”.
Csak a megaláztatás vezet üdvre, mert nemrég még tévelyegtem, de most megtartom Isten szavát.
„A kő, melyet megvetettek az építők, saroknak fejévé lett.” Jézus Krisztus, akit az akkori építők, a farizeusok és a főpapok elvetettek, mégis Isten országának megalapítója és sarokköve, akihez a zsidók és a pogányok tartoznak.
„Az Örökkévalótól történt ez, csodálatos az szemeinkben.” Egy igaz megtérés nem saját erőből, sem idegen befolyásra vagy rábeszéléssel történik; hanem egyedül és kizárólag Isten kegyelme által, a Szent Szellem magasabb szintű közreműködésére. A Szent Szellem működése a megtapasztalás tényein nyugvó igazság.
A fokozatos megvilágosodásban ezt a lélektani összefüggést evidens módon tapasztaltam meg szeretett családom elfogulatlan tagjaiban. Nem minket, nem minket illet a megvalósításért járó megbecsülés, és az összes szidalmazónk rágalmazó, rosszakaratú szemrehányása sem minket ér – ők tulajdonképpen a hit ellenségei, kiváltképpen a Krisztust megvetők. Mintha e család önállóságát a rábeszélés művészetével, sőt kényszerrel korlátozhatnák, és így legalább a gyermekeket erőszakkal kikényszerített hitvallásra bírhatnák. Nem, Istent illeti a dicsőség! Isten tisztította meg ennek az asszonynak, e lányoknak, és ennek a fiúnak értelmét, hogy szabadon és örömmel jöjjenek és merítsenek az üdvösség ősforrásából, és hogy egyre jobban szomjazzák Isten Igéjét és egymásnak közvetítsék a mennyei táplálékot.[15] Az Örökkévalótól történt ez, ezért is csodálatos a szemeinkben.
„Ez az a nap, melyet szerzett az Örökkévaló.”
A hit világossága által virradt fel ez a nap, amelyet nem követ éjszaka. E napról mondja Pál apostol: „Az éj előrehaladt, a nappal közel jött, tegyük félre hát a sötétség munkáit, öltsük fel a világosság fegyvereit!” (Róm 13,12).
E napról beszél Jesájá /Ézsaiás/ próféta is, amikor így szól: „Napod nem megy többé alá, és holdad sem fogy el, mert az Úr lesz néked örök világosságod, és gyászod napjainak vége szakad. És néped mind igaz lesz” (60,21-22).
„Ez az a nap, melyet szerzett az Örökkévaló, hadd vigadjunk és örüljünk rajta.” Igen, vigadjunk és örüljünk neki.
Ha egy ember Isten kegyelméből felismerte, hogy életével elidegenedve Istentől bűnökben él (Ef 4,18), természettől fogva semmi igazán jó nem lakozik benne (Róm 7,13)… „Gonosz az ember szívének hajlama ifjúságától fogva” (1Móz 8,21). Hogy a bűn ezerszeresen terheli – és emiatt felismeri, hogy Isten megvizsgálja, ismeri őt, gondolatait távolról érti (Zsolt 139,1-2).[16] „Gyűlölöd mind a jogtalanság cselekvőit” (Zsolt 5,6). „Igazságos az Örökkévaló mind az útjain és kegyes mind az ő művei iránt” (Zsolt 145,17). Ha egy ember mindezt felismerte, mondom én, és azt az átkot érzi, amely az isteni törvény minden megsértője felett kimondatott (5Móz 27), akkor Pállal együtt bizonyára így kell felkiáltania: „Én nyomorult ember! Ki fog kiragadni e halálos testből?” (Róm 7,24). És milyen mennyeien édes aztán számára az üzenet: „Isten könyörül rajta” (Jób 33,24).
Krisztus megváltott minket a törvény átkától, mivel Ő lett átokká értünk (Gal 3,13) – Benne van megváltásunk, és bűnbocsánatunk vére által (Kol 1,14).
Mily örvendező hittel ragadja meg akkor egy ilyen ember a felkínált üdvösséget (Ef 2,8), fogadja be Krisztust szívébe (Ef 3,17), amelybe Isten szeretete kiöntetett a neki adatott Szent Szellem által (Róm 5,5), és mondhatja Pállal:
„Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 2,20) és e hit erejében dicsőségesen győz minden szükségben és szomorúságban; mert biztos abban, hogy semmi sem választhatja el őt az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, Urában van (Róm 8,37-39). Ámen
Második rész
„Vajon hatályától fosztjuk meg a törvényt a hiten át? Szó sem lehet róla. Ellenkezőleg, éppen érvényre emeljük a törvényt a hiten át.”
(Róm 3,31)
„Ne gondoljátok, hogy a törvényt, vagy a prófétákat eltörölni jöttem. Nem eltörölni, hanem betölteni jöttem őket. Bizony azt mondom nektek, hogy amíg a menny és a föld elmúlnak, a törvényből egy i betű vagy egy vesszőcske sem múlik el, amíg csak minden meg nem történik. Ha tehát valaki a legkisebb parancsolatok közül egyet megront, és úgy tanítja az embereket, azt a mennyek királyságában a legkisebbnek fogják nevezni. Azt ellenben, aki megteszi és tanítja is, nagynak fogják nevezni a mennyek királyságában. Mert azt mondom nektek, hogyha igazságosságotok felül nem fogja múlni az írástudókét és farizeusokét, semmiképp be nem mehettek a mennyek királyságába.” (Mt 5,17-20).
A hóbortosok talán Mózes Tórájának megszüntetését remélték Urunk és Megváltónk megjelenésének idején, és a rosszindulatúak ezt a szándékát vétekként rótták fel Neki. Ez ellen az előítélet ellen magyarázza el az Úr, hogy Ő nem eltörölni, hanem betölteni[17] fogja a Tórát, és ezáltal a betöltés által a szellem magasabb megigazulását követeli meg. A törvény egy előkészítő átmeneti időszakot adott, részben azért, hogy a gyalázatos kívánságok durva kitöréseit megfékezze, részben azért, hogy a bűntudatunkat felébressze, és ráébresszen arra, hogy lehetetlen igazzá válnunk bűnösségünk miatt, és saját érdemeink által. A törvény megmutatja számunkra, mivé kellene válnunk, de tehetetlenségünkben erre nem vagyunk képesek. A büntetéssel fenyegetés megakadályozza a bűnök nyers kitöréseit. Többre azonban a törvény nem is képes; a gonoszra való hajlamot nem tudja elnyomni, azaz a szívben lévő bűnöket nem tudja kiirtani.
A törvény a nevelő, ami az előző korszakban formált minket Krisztusra azért, hogy hit által benne igazak, és kereszthalála, feltámadása által megváltottak legyünk, és mindkettő által bűneink bocsánatát és az örök üdvöt elnyerjük, ahogy ezt Pál levelében a galatáknak mondja: „Mielőtt azonban a hit eljött volna, törvény alá összezárva őriztek minket, míg a hit le nem lepleződik. Így hát a törvény nevelőnkké (gyermekvezetőnkké) lett a Krisztushoz, hogy azután hit alapján legyünk igazságosakká. Miután azonban a hit eljött, többé nem vagyunk a nevelő alatt” (Gal 3,23-25).
[…]
Krisztus tehát a törvény változhatatlanságát, és felbonthatatlanságát tanította. Üdvtanát Mózes kinyilatkoztatására és törvényadására alapította, ennek folytán egészen távol áll attól, hogy a törvényt lerombolja. Inkább azokat tartja a régi szövetség lerombolóinak, akik a holt betűkkel a Törvény szelleme ellen harcolnak, és követeli a törvényadás mélyebb megértését. Tanítása szerint a törvény csak azáltal kapja meg teljes értelmét, ha legbensőbb magját, mély szellemi tartalmát szem előtt tartják, megszentelve, szeretettel tartják be – mert a szeretet az, ami a „törvény lelkét” adja. Ahogy a virágot sem teszi tönkre az – így magyarázzák exegéták – ha a virágot körülzáró levelek felpattannak és leválnak; vagy ahogy egy festményt sem tönkre, hanem tökéletessé teszi az, ha a festő az első vázlatos vonásokat kitölti; úgy Krisztus üdvösségről szóló tanítása sem teszi tönkre a törvényt. Krisztus lebontotta azokat a külső korlátokat, amelyekkel a törvény az Ószövetségben [Tanachban] körül volt véve a faragatlan nép keményszívűsége miatt, és amelyek akadályozták kiteljesedését. Krisztus áttörte a korlátokat azért, hogy a törvény dicsőségesebben bontakozzon ki. Megtartotta a törvényt, valóban betöltötte, és emberkénti megjelenésében igaz izraelita volt.
E tanítás tökéletes ellentétét hozta létre a zsidóság, vagy inkább a farizeusság, akik ez ellen mindig tiltakoztak és csak külső formákat, az Ószövetség [Tanach] jelképes tartalmait [alakjait] tartották meg, és abban hisznek, azt tanítják, hogy a saját érdem és minden szertartás és rituális törvény megtartása elegendő ahhoz, hogy igazzá váljunk; ezért törekedtek ezek pontos gyakorlására.
A legkevésbé sem az a szándékom, hogy itt a merev farizeizmus ellen vitát nyissak, egyelőre békén akarom hagyni és csak azért tettem említést róla, hogy megmutassam: a zsinagóga is felbonthatatlannak és elpusztíthatatlannak tartja a Tórát és a Prófétákat, és hogy az egyház és a zsinagóga, bármennyire is ellentétesek elveikben, mégis a mózesi kinyilatkoztatást ismerik el közös alapjuknak.
Forduljunk most a mai zsidók felé, akik, mint ismeretes, két csoportra oszlottak, nevezetesen: az konzervatív vagy ortodox és a modern vagy haladó csoportokra. Látjuk, hogy mindkettőben a mozaizmus [mózesi törvények] vagy a judaizmus voltaképpen légvárrá, öncsalássá vált. Mert a merev farizeizmus ortodox rajongói attól most már semmiképpen sem nevezhetők a régi mózesi rendelések igaz megtartóinak, hogy erősen belekapaszkodnak az ószövetségi írásokba.
Ha a törvénynek örökre fenn kell maradnia, akkor minden bizonnyal az egész törvénynek, melynek fogalma alatt minden parancsolat értendő, a papságról, a fejedelemségről, a Szentélyről (stb.) szólók, amikről Mózes törvénye beszél, és amelyet kötelesek teljesen és tökéletesen megtartani. Aki meg akarja tartani Mózes törvényét, mondja Luther: „annak az egészet meg kell tartani, vagy az ő törvénytartása semmit sem ér…” […]
Nyomatékosan és egészen egyértelműen szól az 5Móz 27,26: „Átkozott legyen, aki nem tartja meg ennek a tannak [az összes] szavait, hogy teljesítse azokat! És mondja az egész nép: Ámen.”
Ha saját tanításuknak megfelelően a törvény örökérvényű, akkor ez alatt az átok alatt vannak. A mostani szétszóratásukban nem tudják megtartani, ezért ez szolgáltat még inkább bizonyítékot arra, hogy Isten, aki mindent előre lát, a törvényt nem örökre adta; hogy a cselekedetek általi megszentelődés egy helytelenül értelmezett tanítás, hogy a második kinyilatkoztatás, az ószövetségi írásokban oly sokszor és oly világosan megígért Jézus Krisztus kinyilatkoztatása az igazság.
Atyáink hitét akkor a modernek társaságában kellene keresni? Ah! Sajnos mindannyian nagyon jól tudjuk, milyen messzire pártoltak el őseik hitétől és többnyire hogyan szakadtak el az Ószövetség kinyilatkoztatott Igéjétől és fordultak egy látszatfelvilágosodás felé, ami teljes hitszegésbe vitte őket, aminek következtében megszűntek valójában zsidónak lenni.
De senki ne gondolja, mindig szeretett, drága véreim, hogy ellenséges szívvel beszélek. Isten őrizz! Bizony, bizony hirdethetem Pál apostollal: „hogy nagy bánat, szakadatlan kín gyötri szívemet. Esdeklek, hogy bárcsak volnék átok alatt, a Krisztustól elszakítva azokért a testvéreimért, akik hús szerint rokonaim.”[18] Ugyanezzel a Pállal azonban azt is meg kell mondanom: a szeretet „nem örül az igazságtalanságnak, de együtt örül az igazsággal”.[19]
[…]
Hallgassuk meg, hogyan nyilatkozik efelől Pál apostol: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje. Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem…
Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot” (1Kor 1,18-19;22-23).
A keresztről szóló beszéd persze minden időben bolondság és bosszúság az emberek bizonyos részének. Azonban e szentséges tanítóeszköz minél visszataszítóbbnak tűnik bizonyos emberek számára, legcsekélyebb mértékben sem változik, sőt annál inkább megmarad isteninek. Az apostol megnevezi az embereknek azt a két fajtáját, akik minden koron végigvonulnak, akik még napjainkban is megvannak, és akik nem tudták elviselni az apostoli prédikációt, nem tudtak megbarátkozni vele.
Ezek a görögök és a zsidók. Az előbbiek, akiknek a büszkeségük, tudományuk, életfelfogásuk, műveltségük, igényük nem a hit, hanem a dolgok megértése volt. […] Persze, egy ilyen üzenet, prédikáció nem tetszett nekik, kik a gőgjüket a tudásukba helyezték, és az emberi természet dicsőségét istenítették. A keresztről szóló beszéd számukra bolondság volt.
A zsidóknak pedig, akik hallották az igehirdetést, megütközés volt. Büszkeségük messze túltett a görögökén. Önteltségükben, cselekedeteikben megszentelődést keresve nem tudták elviselni azt a gondolatot, hogy rászorulnak egy Közvetítőre, aki olyan megigazulást ajándékoz nekik, ami Isten előtt megáll. Akkori reményükkel egy olyan Megváltó felé fordultak, aki pompával és ragyogással, jelekkel és csodákkal megváltja őket. Olyan hitet nem tudtak szívükbe zárni, melyben Messiásuknak nyomorúságosan el kellett pusztulnia egy átkozott fán. Gőgös beképzeltségükben biztosak voltak abban, hogy birtokolják azt, amit tulajdonképpen Krisztusnak kellett volna nyújtani nekik, tudniillik az erényt, a kegyelmet és a békességet. Egészen más dolgok hiányoztak nekik: szükségük volt szabadságra és szabadulásra az idegen elnyomás alól, és a jólétre – általában a politikai szabadságra és a világi dicsőségre -, és ennélfogva egy győzedelmeskedő és nem vereséget szenvedő Messiásra; ezért a megfeszített Krisztusról szóló prédikáció számukra bosszúságot szerzett.
Ilyen gondolkodásuk, hozzáállásuk volt a kortársaknak. Még ma is majdnem ugyanez a helyzet. Legtöbben persze egy olyan Messiás után vágyakoznak, aki bíbort, aranyat és megbecsülést, szabadságot, dicsőséget, és fényűző életet hoz, elhozza a mennyet a földre; kevesebben kívánnak egy túlvilági Messiást, ezért természetesen a mostani zsidó kortársaknak is bosszúság a megfeszített Krisztus.
Sok keserű tapasztalat után bizonyára szelídeknek és alázatosaknak kellett volna lenniük, de semmi, semmi nem indíthatta meg őket, hogy az igazság legszelídebb lelkű és legbékeszeretőbb királyának alattvalói legyenek, aki határtalan szelídségében a következő magasztos, figyelemreméltó és jelentőségteljes szavakkal szólította meg a hitetleneket: „Ne gondoljátok, hogy én foglak titeket vádolni az Atyánál. Van nektek vádlótok: Mózes, akibe reménységeteket vetettétek. Ha Mózesnek hittetek volna, talán nekem is hinnétek, mert ő én felőlem írt. De ha az ő írásainak nem hisztek, hogy hihetnétek az én beszédeimnek?” (Jn 5,45-47).
Mégis mindezek ellenére hadd állapítsuk meg a Szentírás alapján Ábrahám vére szerinti testvéreim reménységét, hogy az egész Izrael meg fog térni[20], és üdvözül. Az Ószövetség kiválasztott népe nem fog elpusztulni, nem fog megmaradni konok hitetlenségben, a kemény szív meg fog lágyulni, az Úrhoz fog fordulni és Ő, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene meg fog könyörülni szegény Izrael népén. És újra összegyűjti őket minden népek közül, akik közé a felettük kimondott borzalmas ítélet után szétszórta őket. Krisztus az Isten Fia, a világ világossága, amire a nép is ráébred, fogja bevezetni Kánaán földjére.
Igen, még az egész Izrael üdvözülni fog, vagy mond valamit Isten és ne tenné meg, szól, és nem tartaná meg? „Mert egyenes az Örökkévaló igéje, s minden tette hűséggel való” (Zsolt 33,4).
Izrael még oly sok vigasztaló ígéretben fog örvendezni és ezek biztosan nem fogják megcsalni.
A hű Mózes, Isten embere mondja: „újra összegyűjt téged mind a népek közül, ahova elszórt az Örökkévaló, a te Istened. Ha lesz a te eltaszítottságod az ég szélén, onnan is összegyűjt téged az Örökkévaló, a te Istened és onnan is elhoz” (5Móz 30,3-4)[21].
„Összegyűjti Izrael elszéledtjeit és Jehúda elszórtjait egybehozza a földnek négy széléről” (Jes /Ézs/ 11,12) – prófétálja Jesájá, a látó.
„Azért íme napok jönnek, úgymond az Örökkévaló, és nem mondják többé: él az Örökkévaló aki fölhozta Izrael fiait Egyiptom országából, hanem: él az Örökkévaló, aki fölhozta Izrael fiait az észak országából és mindazon országokból, ahová eltaszította őket; ugyanis visszahozom őket földjükre, melyet adtam őseiknek” (Jer 16,14-15)[22] – hirdeti Jeremiás.
Ezékiel Isten nevében ígéri: „És veszlek benneteket a nemzetekből és összegyűjtelek mind az országokból és elviszlek a ti földetekre… És adok nektek új szívet és új szellemet adok belétek” (Ez 36,24.26a).
Végül a legtalálóbb és legvilágosabb szavakkal Hóseás prófétál: „Mert sok ideig maradnak majd Izraél fiai király nélkül s vezér nélkül, áldozat nélkül és oszlop nélkül, éfod nélkül és teráfim nélkül. Aztán megtérnek Izraél fiai és keresik az Örökkévalót, az ő Istenüket, meg Dávidot, az ő királyukat, s remegve sietnek az Örökkévalóhoz s az ő javához az idők végén. Ámen” (Hós 3,4-5).
A fenti fordítás német szövege elérhető az alábbi linken:
Ansprache an die Anwesenden bei Gelegenheit seiner Taufe von Alex. S. I. Saphir <https://books.google.hu/books?id=RxpaAAAAcAAJ&pg=PA9&lpg=PA9&dq=Daß+die+Schuld+tausendfältig&source=bl&ots=mptd8yX5fR&sig=WXjJVT_n9UlOPZ4PLe0p0RxyWVU&hl=hu&sa=X&ved=0CCAQ6AEwAGoVChMI39vwop3TxwIViwYsCh3cbQ2_#v=onepage&q&f=false>
Végjegyzetek:
[1] Kovács 2001b 53.o.
[2] Részletesebben lásd a Saphir Izrael és családja című írásban.
[3] Lásd a bemerítkezésről, zsidó hátteréről szóló írást: Moishe Rosen: A mikve és a bemerítkezés.
[4] Részletesebben lásd a Saphir Izrael és családja című írásban.
[5] Ebben az időszakban a magyarországi zsidóság nyelve főként a német volt, ezért az eredeti írás német nyelvű. A fordítás során minden tekintetben az érthetőség szempontjait részesítettük előnyben, hogy a mai olvasó számára követhető legyen: mondatokat bontottunk fel, valamint a nehezen érthető kifejezéseket értelem szerint adtunk vissza.
[6] Erről a mondatról nehéz eldönteni, hogy Saphir saját szavai-e vagy már idézet Delitzschtől.
[7] Csel 2,1; 2,41
[8] Csel 3,1-26; 4,4
[9] Csel 21,20. A görög szövegre utal Delitzsch, ahol valóban az áll, hogy sok „tízek ezrei” lettek hívőkké. A legtöbb bibliafordítás itt csak úgy fogalmaz, sok ezren hívőkké lettek.
[10] Jel 7,3-4
[11] Vorwort XII-XV oldal
[12] Az első részből a 2. oldalról egy bekezdést és a 3-4 oldalról néhány bekezdést nem tartalmaz a fordítás. Az második részből a 14. oldalról egy bekezdés marad ki, és a 18-24 oldalról bekezdések.
[13] Mt 16,25
[14] A német szövegben a hit szó áll, ilyen bibliafordítást idéz itt Saphir Izrael.
[15] Ezen a napon többen merítkeztek be egyszerre a családból.
[16] Az eredeti szövegben, idézőjelben ez úgy áll, mintha idézné Saphir a Zsolt 139,1-2 versét, de csak tartalmilag utal e versekre.
[17] A német szöveg megengedi ezt a fordítást is: „tökéletesíteni fogja a Tórát, és ezáltal a tökéletesítés által…”.
[18] Római levél 9,2-3
[19] 1Korintus 13,6
[20] Róm 11,26a
[21] Az eredeti német szövegben fordítva vannak e versek.
[22] Az eredeti szövegben a Jerem. 14,15 igehivatkozás nem pontos.
