Venetianer Sándor:
Rabinovicsnál Kisinyovban
.
.
Rabinovicsnál[1] Kisinyovban megláthattam az életet. Hogyan tudnám leírni? Mihez tudnám hasonlítani? Hol láttam már ehhez hasonlót? Ösztönösen kinyitottam az Apostolok cselekedetét, és a 14. fejezetből olvastam – Rabinoviccsal voltam a zsinagógájában és a házában. Úgy tudom legpontosabban meghatározni benyomásomat arról, amit láttam és hallottam, hogy Kisinyov mintegy illusztrálja Pál apostol zsidók között végzett munkáját.
A luteránus paplak közelében, a sarkon – ahonnan az egyik utca Jákob, Joszef Rabinovics egyik testvérének házához vezetett, ahol az általunk keresett imatalálkozó volt – megláttunk két zsidót, akik lassan sétáltak és izgatottan beszélgettek. Odamentünk hozzájuk, biztosak lévén abban, hogy tőlük megtudjuk, melyik a keresett ház. Nem tévedtünk. Kettejük közül az egyik – magas, harminc körüli, szegényesen, de illően öltözött, kedves, ám nélkülözésről árulkodó arccal, melyet vidám, őszinte szemek ragyogtak be válaszolt kérdésünkre, mosolyogva és meghívást kifejező kézmozdulattal: „Természetesen, tudjuk – jöjjenek!” További kérdésünkre: „Önök is oda mennek?”, ezt a választ kaptuk: „Három éve minden szombaton ott vagyok.” „És sok hasonló gondolkodású jön össze Önökkel együtt?” „Természetesen, de változó: olykor sokan vannak, máskor csak kevesen.” Egy pillanatra megálltunk, s rögtön mindenfelől férfiak gyűltek körénk, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mit mondanak az idegenek. Még volt időnk, hogy néhány szóban bizonyságot tegyünk a figyelmes hallgatóknak: mi Jézust Urunknak nevezzük, és Benne találtuk meg az üdvösséget.
Miután rövid időre különváltunk azzal, hogy hamarosan visszatérünk hozzájuk, egyikőjük utánunk futott, és így kiáltott: „Rabinovics most jött meg, és kezdődik az istentisztelet.” Még azonban vártunk egy kicsit, ugyanis szolgálat közben akartuk találni Rabinovicsot. Időre volt szükségem, hogy Rabinovics érkezésének bejelentése után összeszedjem magam, és megszabaduljak több, hirtelen rám telepedő gondolattól. Imént ugyanis kocsit hallottam, amint elhaladt és megállt az imaháznál. Megkérdeztem Schönbergert: „Rabinovics kocsival jár szombaton? Mindig úgy hallottam és olvastam, hogy itt betartják a Törvényt!” Én teljesen megértettem, és nem volt kifogásom ellene, de sok olyat ismerek, akik éles fegyvert kovácsolnának ebből Rabinovics ellen. Az olyan ember, aki szombaton kocsin jár, legyőzte a törvények hatalmát.
Majd felmentünk a lépcsőn, és beléptünk a terembe. Kénytelen voltam megállni az ajtóban, hogy élvezhessem a szokatlan látványt. A terem tele volt: sokaknak már nem jutott ülőhely. Férfiak zsúfoltan álltak egymás mellett. Öregeket nemigen lehetett látni, a résztvevők többsége középkorú és fiatal volt. Néhány katona is eljött uniformisban. A középső átjáróban, a két széksor között csoportok vitatkoztak halkan. Közöttük járkált egy kis, sötét ruhájú ember, nyilvánvalóan a gondnok, aki héber nyelvű Újszövetségeket osztott szét. Az egész gyülekezet kivétel nélkül fedetlen fővel ült vagy állt, miközben a tóratekercset kihozták a helyéről, majd héberül olvastak fel belőle. Igen, fedetlen fővel, a fekete bársonyfüggöny előtt, melyre arany betűkkel ó- és újszövetségi textusok voltak hímezve – fedetlen fővel,[2] miközben Rabinovics héberül imádkozott! Ami Rabinovicsot illeti, lenyűgözött a látványa. Amíg szolgált, nem tudtam levenni szememet pompás, férfias fejéről, mely széles mellkasán és erőteljes vállán nyugodott. Nincs egyetlen hamis vonás sem nyílt arckifejezésén, semmi ravaszság tiszta arcán. A tiszta Ige a kételkedés legkisebb nyoma nélkül hagyta el ajkát. Nem ilyennek képzeltem el. És milyen hatalmas ereje volt, hogy felkeltse hallgatói érdeklődését!
A Tórából először héberül, majd oroszul olvasta fel a szombati szakaszt, a „Mattot” parasát, utána az Újszövetségből Jakab levelének 1. fejezetét Delitzsch héber fordításában, majd oroszul. A felolvasás alatt figyeltem a hallgatókat. Mindenki állt, kezében könyvvel, és csendben követte őt. Most az egyik int a másiknak, jelzi, hogy egyetért az elhangzottakkal, s olyan arckifejezést ölt, mintha csak azt mondaná: „Így van – hallod?” Most meg szomszédok bökik meg egymást a könyökükkel, hogy felhívják egymás figyelmét bizonyos szakaszokra. „Szorgalmasan kutatják az Írást, hogy megértsék” – gondoltam. A felolvasás végén következett a cárért és a vezetőkért mondott ima oroszul. Miután Rabinovics odament a jobb oldalon levő asztalhoz, elkezdődött az evangéliumról szóló szolgálat. Rabinovics rögtön imádkozni kezdett. Az ima mértéke a lelki életnek és a hit mélységének. Annak, aki tud imádkozni, van hite.
„Urunk, segíts, elpusztulunk! Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem.[3] Várok a Te üdvösségedre, tárd fel a Te dicsőségedet!” Az ilyen kérelmek tiszta szívből jönnek, az üdvösség megtapasztalásának eredményeként. Az imát Rabinovics szabadon, jiddisül[4] mondta. A zsargon mindig visszataszító volt számomra, de most önkéntelenül csatlakoztam az imához. Ezután kezdte el a prédikációt. Pont így hirdethették az Igét annak idején az apostolok is! Az egyedüli téma az volt, hogy „Isten Jézust Úrrá és Krisztussá tette”. A szónok meg akarta értetni hallgatóival a Biblia fontosságát. Mivel a Zsoltárokból (Zsolt 119,129—136) vett egy szakaszt fejtegetése alapjául, különösen a Zsoltárok könyve fontosságát emelte ki, és megmutatta, hogy mennyire tévednek a zsidók, amikor értelmetlen, babonás módon használják a zsoltárokat bajelhárítás céljából. Különösen súlyos betegségek esetén, amikor a zsoltárokat gyakran felbérelt napszámosok mormolják el, és nem maga az enyhülésért sóhajtozó szenvedő lélek! Igen, valóban, a Zsoltárok könyve – az egész szent könyv – orvosság a léleknek! Az Ige megtart téged, és „a te Igéd megnyilatkozása világosságot ad.”[5] Minden szó Isten szava, ezért áldás van minden szóban. Ne gondold azt, hogy az üdvösség eléréséhez a teljes Igét ismerned kell – mert ez félelemmel tölthetne el! Csak tedd meg az első lépést, és minden szó ajtót nyit a következőnek, mert az egyik magával hozza a többit is! S téged pedig ragyogóvá és fényessé tesz, tisztává és bűntől mentessé, megtisztít és megszentel! Minden egyes szó, az egész Ige! Ne késlekedj hát!
És hogy van ez veled? Ismered-e az Igét? Van-e minden szónak elkötelező ereje számodra? Forduljunk ezzel a gondolattal heti szakaszunkhoz, ahol ez szerepel: „Ha valamely férfi fogadást fogad az Úrnak: meg ne szegje az ő szavát; amint az ő szájából kijött, egészen úgy cselekedjék.”[6] Nem bevett gyakorlat-e az, hogy ha egy fogadalom terhessé válik, a bíróság felmentést adhat alóla? De kinek van joga felmenteni téged, ha Istennek tettél fogadalmat? Tagadhatod-e a nyomorúságos helyzetedet? Mivel minden helyrehozási kísérleted kudarcot vallott, ez azt jelenti, hogy egyetlen megfelelő indokot sem sikerült találnod a mentségedre. Találd meg az igazi okot, hogy segítséget kaphass! Jakab levelében megleled a választ: az indok pedig nem más, mint hogy a Biblia nincs mindig a szemünk előtt. Gyakran mintha tükör által néznénk rá, pedig szüntelen benne kellene élnünk: „A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok!”[7]
Térjetek vissza az Igéhez, van segítség számotokra! Az Ige minden oldalon Róla tanúskodik, aki egész nap kinyújtja kezét felétek. Nektek szól, mert Jakab a tizenkét törzshöz beszél, és nem a pogányokhoz. Hozzánk – hozzánk, a büszke és gőgös bolondokhoz kell, hogy szóljon, hogy jelentéktelenek, kicsik, nagyon kicsik legyünk, és alázzuk meg magunkat, mert amíg nem hódolunk Királyunknak, nincs segítség számunkra! Ő megalázta Magát. Ő, az Úr, emberként jött le hozzánk a mennyből. Nektek tehát kicsivé kell válnotok, egészen kicsivé, ha Hozzá szeretnétek menni. Meg kell magatokat alázni, mert Hozzá kell mennetek! Ezért hallgasd az Igét, és ne felejtsd el! Olvasd a Bibliát: „A te Igéd megnyilatkozása világosságot ad.”[8] Csak fogj bele, és hamarosan világosan fogod látni Isten Fiának kegyelemmel és igazsággal teli dicsőségét!
A prédikációt több mint 200 ember hallgatta meg. A teremben százötvennél kissé többen tartózkodtak, de a hallgatók folyamatosan ki-bejártak. Nem messze tőlem egy fiatal pár viselkedése keltette fel a figyelmemet. A 35 év körüli férfi gyakran betegesen felköhögött, és mivel nem tudta elviselni a zárt terem levegőjét, az ablakpárkányon helyezkedett el. Fejét a félig nyitott ablakszárnynak támasztva, kezét ölében összekulcsolva figyelmesen hallgatta az egész prédikációt. Mellette ült fiatal felesége, aki időnként együttérzően pillantott rá, máskor pedig teljesen gondolataiba merült, mintha valami belső konfliktussal küszködött volna. A hosszú prédikáció alatt néha csendre kellett inteni egy-egy fiatalokból álló csoportot. A rendszeres látogatók kíváncsi tekintettel hallgattak, de nem tudtak ellenállni annak, hogy reagáljanak, és kifejezést adjanak nézeteiknek. Mások, főként fiúk, időközönként kihívó tekintettel és súlyos, a teremben visszhangzó léptekkel vonultak ki, felkeltve a gyanút, hogy kimondottan megbízták őket a zavarással, mivel a többi távozó lábujjhegyen surrant ki – alig hallhatóan – a szőnyegen. Az istentisztelet két teljes órán át tartott. Amikor befejeződött, ott maradtunk, hogy üdvözöljük Rabinovicsot, aki szívélyesen köszöntött bennünket. Most először láttam egész alakját, és a kificamodott csípőjű Jákob, Jabbók Izraelje[9] állt lelki szemeim előtt. Tisztelettel néztem rá, és nem tudtam megszabadulni bizonyos elfogódottságtól. A hely, ahol voltunk, a templom, ahol zsidók néztek fel Krisztusra, hozzájárult ehhez az érzéshez. Meghívott minket, hogy látogassuk meg otthonában. Így elégedetten és várakozással telve váltunk el. Türelmetlenül vártam azt az órát, amikorra Rabinovics hívott bennünket. Az istentisztelet alatt számomra tökéletesnek tűnt, egész lénye természetes és közvetlen volt. Kíváncsian néztem elébe a személyes találkozásnak, hogy a családja körében is láthassam.
Végre megérkeztünk a házhoz. Már vártak bennünket. Alig léptünk be a nem túl tágas udvar kapuján, amikor mély férfihangot hallottunk közelről, a kertet az udvartól elválasztó alacsony sövény felől: „Ide, barátaim, ide!” Elindultunk a hang irányába a nyitott kertkapun keresztül. Egy fiatalasszony sietett el mellettünk, szégyenlősen, s félénk tekintettel üdvözölt minket. Ő a ház urának férjezett lánya volt. Több ember távolról bólintott nekünk, anélkül, hogy megszakították volna csendes sétájukat a fák között. Egy hosszú asztal vonta magára a figyelmemet, amelynek közelebbi végén hatalmas, gőzölgő szamovár állt, körülötte csészék és poharak. Szinte felkiáltottam meglepetésemben: „Nem szabad tüzet gyújtanotok szombaton!”, ekkor azonban az asztal távolabbi végén parázsló cigarettára esett a tekintetem, és a füstfelhőbe burkolózva Rabinovics kényelmesen ült egy padon. „Tévednék?” Már-már azon voltam, hogy megkérdezem: „Nem szombat van?”, de nem tettem fel a kérdést. A házigazda szívélyes kézszorítása, barátságos üdvözlése, a teljesen fesztelen együttlét nem engedte meg a kötözködő megjegyzést. Alig két perc telt el, s mi már mellette ültünk, és olyan mélyen belemerültünk a beszélgetésbe, hogy csak a poharak csendülése tudatosította bennünk, hogy nem vagyunk egyedül. Az elfoglalt háziasszony a szamovárnál tett-vett, a lánya segített neki. Bemutattak bennünket a hölgyeknek, kik teával és vajas kenyérrel kínáltak. De házigazdánk nem hagyta magát zavartatni. Így folytatta: „Testvéreim, hálát adok Istennek, hogy éppen most jöttetek, az én nagy szükségemben. Valóban az Isten küldött titeket. Most adjatok tanácsot, mit tegyek! Százak hisznek Messiásunkban, és csatlakoznak hozzám imában és abban a hitben, hogy az Úr, a mi Istenünk le fog tekinteni ránk, és segít nekik, hogy megkeresztelkedjenek.” „Megtagadhatja-e valaki tőlük a keresztvizet?” – szakítottam félbe. „Na de ki keresztelje meg őket?” – kérdezte ismét.
Ekkor megtudtuk, hogy a kormányzat kedvezően bírálta el a gyülekezet megalakítására vonatkozó kérvényt, de a keresztelésre nem adta meg a jogot Rabinovicsnak. Így szóltam: „Ez teljesen érthető! Hogy tudna a kormányzat bárkit is felhatalmazni a keresztelésre? Felszentelhet-e a kormányzat valakit az Ige és a Szentségek szolgálatára? Az, akit felszentelnek az Ige szolgálatára, ugyanakkor felhatalmazást nyer a keresztelésre is. Mostanáig Jézus hatalmában voltál, aki ráébresztett arra, hogy gyűjtsd össze népét. Adjunk hálát az Istennek, aki ilyen csodálatosan szeret téged! Mit akarsz még, hiszen a kormányzat megengedi a gyülekezet megalapítását? Ezzel mindened megvan! Hozd létre az egyházat! Ha bármelyik zsidó azt vallja, hogy Jézus Isten Fia, és hit által jár Vele csatlakozzon hozzád, még akkor is, ha csak tízen volnátok!” „Nem tízen, hanem több százan állnak készen – és mégis egy sincs, mivel én nem tudok befogadni olyan valakit, akit nem oltott be a keresztelés Jézusba! És nincs még egyetlen ember sem megkeresztelve! Látjátok ezt a férfit és gyermekeit?” – s a bejárat felé mutatott, ahonnan éppen egy intelligens kinézetű, középosztálybeli, modern ruhába öltözött férfi az asztal felé tartott három felnőtt, bájos lányával. Szívélyesen üdvözölt minket, lányait pedig a ház asszonyai köszöntötték. Hamarosan újra leültünk, és Rabinovics folytatta: „Látjátok ezt a férfit? Egy évvel ezelőtt, ha valaki csak a nevemet is említette előtte, dührohamot kapott. Lányai vették rá, hogy jöjjön el egyszer az istentiszteletre. Utána viszont egyetlen alkalmat sem mulasztott el többé, és most azt kéri tőlem, hogy mondjam meg, hol keresztelkedhet meg – ő maga és gyermekei. Felesége még nem biztos a hitében. Mitévő legyen ez a férfi? Gondoljátok meg, testvéreim, a kormányzat jóakaratú hozzám, és azt reméli, hogy munkám hasznára lesz a zsidóknak, s hogy a zsidó-kérdés megoldódik. A kormányzat azt szeretné, ha a gyülekezetem minta zsidó közösség lenne. Amennyiben azonban Faltin pásztor keresztelne meg minket, a kormányzat luteránusnak tartana bennünket, de, kérdem én: »Az lenne a zsidó-kérdés megoldása, hogy luteránusok legyenek a zsidók?!« Ha pedig a pravoszláv papok keresztelnének meg minket, akkor elvesztenénk zsidó nemzetiségünket! Testvéreim, senkinek sem mondom meg, hol kellene megkeresztelkednie! Én prédikálok, és mindenki odamegy, ahová akar! Sokan azok közül, akiket az én tanításom ébresztett fel, már elmentek Faltin pásztorhoz vagy más papokhoz. De gondolataim az én népem, az én Izraelem körül forognak.
Ó, testvéreim, amikor először meghallották rólam, hogy hiszek a Messiásban, jöttek hozzám olyanok, akik ezt mondták: »Gyere, megkeresztellek téged, és utána járjad a világot, és hirdesd a csodákat!« Arra akartak volna használni, hogy a ’misszió’ javát szolgáljam. De mi közöm nekem hozzájuk vagy a missziójukhoz? Elmentem Palesztinába, hogy lakóhelyet találjak népemnek, és Jézust találtam meg ott az Olajfák hegyén, a legédesebb lakóhelyet pedig az Ő mellén. Ott lakhatsz, ott fogsz lakni – én népem, Izraelem!
És mit óhajtok most? Mit akarhatok? Ó, nép, én népem, hallgass a te Istenedre! Ő hív téged, gyere! Testvéreim, egyedül Jézus tud segíteni nekünk! Népünkhöz jött, és nekünk kellene elhagyni népünket? Megtalálhatjuk-e ily módon Őt?
Mindenki elhagyhat engem, és mehet, amerre akar, lehet luteránus, görögkeleti vagy római katolikus. De az én népem, az én gyülekezetem, amit a kormányzat összegyűjteni enged, nem lehet, és nem is szabad, hogy német, orosz vagy római katolikus legyen! Nem szükséges, hogy bármivé is váljon, mivel zsidó. Az én népem Izrael! Ki fog megkeresztelni minket?”
Schönberger barátom szótlanul ült. Olyan boldogan kiáltottam volna fel: „Barátom, kelj fel és keresztelj!” De semmit sem szóltunk. Kis idő múlva azt mondtam: „Mi valóban testvérek vagyunk, és szeretünk titeket, bár ti még nem vagytok megkeresztelve vízzel.[10] Legyetek nyugodtak, és legyetek bátrak! Az Úr a mi segítségünk. Ő mindenek fölött uralkodik, és mindent jóra fordít. Hagyjuk Őt munkálkodni! Te azonban tedd azt, amire az Úr Szelleme indít, és ami felé irányít téged a kormányzat engedélyével: alakítsátok magatokat gyülekezetté!” „De hogyan, ha nincsenek megkeresztelve?” „Hallottam őket bizonyságot tenni, és dicsőíteni Istent” – gondoltam magamban. De Rabinovics folytatta: „Te még fiatal vagy, barátom. Ha valakit megkeresztelnek ott, ahol akarja, csatlakozik a luteránus vagy a görögkeleti egyházhoz. Ha utána valami rosszat cselekedne, akkor az emberek ’a megkeresztelkedett zsidóra’ mutogatnának, és sem a luteránus, sem a görögkeleti egyház nem szenvedne kárt. Ha befogadnék egy férfit az egyházamba, aki később helytelenül viselkedne, akkor ezt mondanák: »Nézd csak azt a zsidót Rabinovics egyházában! Milyen gyülekezet ez!« De ha ez a férfi meg lenne keresztelve, akkor az Úré lesz, eltemettetik az Ő halálába, és én ártatlan vagyok az ő vérétől – a feddés őt magát illeti, nem a közösséget.” Erre így válaszoltam: „Egyelőre hagyjuk a keresztelés kérdését, és nézzük az egyház alakításának ügyét! Létrehozhattok egy gyülekezetet, amennyiben olyan szeretet van bennetek egymás iránt, mint amilyet Jézus mutatott nektek. Bizonyosan akad tíz valóban megtért férfi köztetek, akik Izrael üdvét szívükön viselik. Osszátok szét egymás között a feladatokat, melyek egy közösséget – még ha ilyen kicsi is – létrehoznak és irányítanak! Ezek a férfiak figyeljenek a többiekre, tartsák fenn az istentisztelet rendjét, s gondoskodjanak a betegekről és a szegényekről. Lássák az emberek, hogy szeretitek egymást! Keresztelkedjetek meg, amikor és ahol akartok, és mint megkeresztelt keresztények egyesüljetek a gyülekezetben, és mint egyház válasszatok ki magatok közül egyet, s szenteljétek fel az Úr nevében, hogy gondoskodjon rólatok az Ige és a Szentségek szolgálatában, s ő keresztelhetne is!”
Még sokáig ültünk együtt. De mikor már nagyon későre járt, szedelőzködni kezdtünk. Ekkor Rabinovics arra kért, hogy ne menjünk el még addig, míg nem olvastunk valamit az Írásból, és nem imádkoztunk együtt. Ő ugyanis a családjával együtt minden estét imádkozással és könyörgéssel zár. Bementünk a házba. Mindenki, aki a kertben volt, összegyűlt egy tágas szobában, egy hatalmas asztal körül. Megjelent Rabinovics veje is, aki még néhány hónappal ezelőtt a mozgalom elkeseredett ellenfele volt, de most a legbuzgóbb híve. Sokakat nem is ismertünk névről, de viselkedésük arról árulkodott, hogy barátokként tekintenek ránk. Örömmel beszéltem a kis nyájnak 1János 4,7 skk-ból a hit, remény és szeretet szavait. Azután letérdeltünk és imádkoztunk. Amikor felkeltünk, minden szem könnyel volt tele. Öröm vagy bánat volt-e az, ami miatt sírtunk? Távozóban melegen megráztuk egymás kezét abban a reményben, hogy másnap ismét találkozunk. Amikor kiértünk az utcára, felnéztünk a csillagok seregére, és némán haladtunk tovább az úton. Végül Schönberger barátom megtörte a csendet: „Ugye, ez az ember tudja, mit akar?” „Ez az ember azt akarja, amit tud” – válaszoltam.
Másnap, vasárnap, első utunk a templomba vezetett. A liturgia már elkezdődött, amikor beléptünk. Mennyire különbözött itt minden attól, mint amit tegnap Rabinovics istentiszteletén tapasztaltunk! Szívből jövő éneklés, mennyei orgonahangok ragadták el a lelkünket, és nagy békesség szállt meg mindannyiunkat. Az éneklés és az ima arra készítette fel a híveket, hogy befogadják az Igét, melyet a Bírák 6,25—31-ből olvastak fel. Ez a szakasz kimondottan arra buzdít, hogy vegyük fel a harcot minden kedvenc bálványunkkal, és hogy mindenütt építsük fel az Úr oltárát. Ezenkívül azt is szent kötelességként adja parancsba, hogy gyűjtsük össze az Úr népét. A gyülekezet nem volt népes. Az előttünk levő padsorokban nem kis meglepetésünkre észrevettünk olyan zsidókat, akiket tegnap a zsinagógában láttunk, többek között Rabinovics vejét. Amikor elhagytuk a templomot, az ajtóban sok olyan hívővel is találkoztunk, akik előző éjjel csatlakoztak az imánkhoz. Üdvözöltük őket, és egyiküket elhívtuk sétálni abba a csodálatos parkba, amely közvetlenül a templommal szemben található. „Barátom,” kérdeztem, „miért jöttél ide?” „Nem vasárnap van?” – válaszolta. Majd addig kérdezgettem, míg megtudtam, hogy Rabinovics társasága szombatonként a zsidók miatt gyülekezik össze, és nem a szombat törvénye miatt. A vasárnapot azonban az Úr miatt ünneplik és szentelik meg. A szombat számukra tehát nem a pihenés napja, hanem a missziós munkáé, hiszen a zsidók máskor nem jönnének el meghallgatni az istentiszteletet. Ezért lett a szombat a prédikáció napja. Az istentiszteletet követően aztán mindenki hazatér, és folytatja tovább a munkáját.
Akik tudnak németül, azok vasárnap többnyire Faltin pásztor templomába járnak. Kísérőnk, egy iparos, aki igen nehezen tartja el népes családját, sokat mesélt Rabinovics híveinek nehézségeiről. A zsidók már nem zaklatják és nem gúnyolják Rabinovicsot és szektáját, hanem inkább megszakítottak minden üzleti kapcsolatot „Betlehem” látogatóival. „Segítsen Rabinovics rajtatok!” – mondják a szegény embernek, aki munkát vagy kenyeret kér tőlük. A keresztények szintén „kívül tágasabbal” fogadják Rabinovics híveit, mivel nem tudják felmutatni a keresztlevelüket, amely igazolná keresztény mivoltukat. Ha a missziós háznál kopogtatnának, akkor bizonyos nehézségek után jól fogadnák őket és segítenének nekik, előkészítendő a luteránus egyházhoz való csatlakozásukat – de kevesen határozzák el magukat erre a lépésre.
Rabinovicsnak nincs meg az anyagi eszköze arra, hogy minden szegény emberen segítsen. Informátorunk maga is gyakran kapott tőle öt rubelt, és ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „Rabinovics annyit ad, amennyit képes, de mire jó ez? Nem keresztelhet, és nincs telepe, ahol elhelyezhetné a megtérteket!” „Barátom,” – fordultam hozzá – „semmit sem kellene várnod Rabinovicstól, még kevésbé a zsidóktól vagy a keresztényektől! Az Úr fog gondoskodni rólad, egyedül Rá kell tekintened! Ha igaz, hogy az Ő szeretete egyesít titeket, akkor ez a szeretet gyámolít benneteket, és nem fogtok szükséget szenvedni. És ti magatok fogjátok Krisztus kedvéért egymás terheit hordozni! Mert bármennyire is kevesen vagytok és bármennyire is szegények, hozzá kell járulnotok – tehetősségetek szerint sokkal vagy kevéssel – a köztetek élő rászorulók támogatásához! Ezáltal megtudják, hogy Jézust szeretitek a testvérekben, és jobban fognak tisztelni hitetek miatt. Örömmel jelenthetjük ki mindazok után, amit köztetek tapasztaltunk Rabinovicsnál, hogy ti pontosan ezen az úton haladtok! Hiszen azt is tudjátok, hogy ebből nem származik anyagi előnyötök, de egyúttal azzal is tisztában vagytok, hogy e cselekedeteitekkel magatokra vonjátok a zsidók megvetését és becsmérlő beszédét. Ragaszkodjatok tehát Rabinovicshoz, és legyetek hűek hozzá minden csábítás ellenére! Ez a ti kötelességetek Jézus nevéért, ami mellett hitet tettetek. Ki lettetek választva, és el lettetek híva. Izrael dicsőségét pedig az egész világ látni fogja, mivel az evangélium ereje bennetek mutatkozik meg. Azok a zsidók, akik valamelyik meglevő keresztény egyházhoz csatlakoznak, sohasem tudják a gyanút elhárítani, hogy esetükben csak a külső állapotuk megváltoztatásáról van szó, hogy csupán a zsidó lét szégyenétől akarnak szabadulni, mert arra a kérdésre, hogy kik ők, – azt kívánják felelni: luteránus, orosz stb. vagyok. Ti azonban új szégyent vesztek magatokra – a Krisztus miatti szégyent! S az egész világ tudja, hogy ha hűek maradtok, kizárólag egy dolog számít nektek, az, hogy Krisztust mint Urat elismerjétek. Barátom, a zsidók dicsőségét Isten rátok bízta!”
Boldogan maradtam volna tovább is, hogy beszélgessek ezekkel az emberekkel, mivel egyre tisztábban bontakozott ki bennem egy olyan egyház ragyogó képe, amely mint jogos trónörököst ismeri el Jézust, és amely bizonyítja, hogy a letört ágak [a zsidók] újra be lesznek oltva saját olajfájukba! Milyen élet fog ezen természetes ágakban megnyilvánulni, ha már a természet ellenére beoltott ágak esetében is ilyen pompás dolog jött létre![11] Ez a látomás csak oly módon valósulhat meg, ahogyan Rabinovics elkezdte! Az egyes zsidók, akik valamely keresztény egyházhoz csatlakoznak, nem a törzsbe, hanem csak az ágakba oltódnak be, és csak közvetett élet járja át őket – olyan élet, amely több-kevesebb évszázadon át már minden pusztaságon és sztyeppén átfolyt, s a jelenbe tartó útja során óhatatlanul elveszítette az eredetiségét, és sok idegenszerűt ragadott magával. Mégis gyakran csodálkoznak azon, hogy milyen pompás gyümölcsöket teremnek az ilyen ágak is! De hadd áramoljon saját olajfájuk ősereje csatornák nélkül a természetes ágakba, és akkor Isten Izraele élő tanúként támad fel az egyház és a világ minden hitetlensége ellen!
Szívesen időztem volna még, ám papi teendőim nem engedték, készülnöm kellett a visszatérésre. Még egyszer elmentem üdvözölni Rabinovicsot. Megértettem álláspontját, és sok fontos dolgot megbeszéltünk. Megtudtam, hogyan szándékozik – ha a körülmények engedik – naponta istentiszteletet és imaalkalmat tartani, kétszer egy héten bibliaórákat és minden vasárnap pedig külön gyermek-istentiszteletet. De most az a fő feladata, hogy megalapítsa az egyházat, majd pedig bővítse azt. Mennem kellett. Távozásom előtt azonban együtt imádkoztunk. Isten meghallgatja az imát, és mi komolyan imádkoztunk. Az Úr nevében megáldottuk egymást. Legyen az Ő áldása a kisinyovi gyülekezet védelméül! Áradjon ki onnan áldása egész népére, hogy Izrael áldása lehessen a föld minden népének!
Fordította: Kövér András
Végjegyzetek:
[1] Angolul: Rabinowich; németül: Rabinowitsch/Rabinówitsch; magyarul: Rabinovics.
[2] Mint olvasóink jól tudják, ez ellentétben van a zsidó szokással.
[3] 1Móz 32,26.
[4] A zsidók különleges dialektusa (zsargonja), mely német, héber és más, pl. szláv elemekből áll.
[5] Zsolt 119,30a.
[6] Vö. 4Móz 30,2.
[7] Vö. Ézs 8,20.
[8] Zsolt 119,30a.
[9] 1Móz 32,21—32.
[10] Rabinovics 1885-ben Berlinben már meg lett keresztelve.
[11] Vö. Róm 11,24.
Venetianer, A., III.– With Rabinowich in Kischineff (abridged translation from the German) In: Saphir, Adolph, Rabinowich and his Mission to Israel. A Statement Drawn up at the Request of the Rabinowich Council in London, London: John F. Shaw & Co., 1888, 10—21. (rövidítve a német eredeti I. része) [papíron]
