Egy magyar haszid rabbi üzenete

Kohn Lipót önéletrajza

 

 

Harmadik fejezet

 

 

Pirkad

Mivel haboztam a két felfogás között, elhatároztam, hogy egy napot böjtölök és kérem Istent, mutassa meg, mit tegyek.

Délidőben, amikor evés helyett elkezdtem imádkozni, kezemben tartottam a héber Ótestamentumot, és ahogy Istenhez kiáltottam, testem megrázkódott, a könyv a padlóra esett és magától kinyílt. Kinyitottam a szemem, lenéztem, és nagy megdöbbenésemre a kinyílt oldalon a Malachi/Malakiás 3,1-et olvastam héberül, amely szó szerint ezt mondja: „Íme, én elküldöm követemet, hogy utat törjön előttem; és hirtelen eljő templomához az Úr, akit kívántok, és a szövetség angyala, akit akartok, íme Ő már eljött, mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura.”

Egész testemben reszketni kezdtem. Mint az áram, haladtak át rajtam a szavak, és mintha a Megfeszített állna mellettem, rámutatva erre a versre és különösen erre a kifejezésre: „Íme, Ő már eljött.”

Le voltam sújtva a félelemtől, és arcra borultam, teljes szívemből így kiáltva: „Uram, Messiásom, Jesua, Te vagy az, Akiben Izrael megdicsőül. Te vagy bizonyosan az, Aki megbékíted népedet Istennel. Ettől a naptól kezdve Téged foglak szolgálni.

Abban a pillanatban világosság gyúlt az agyamban és szeretet áradt az Úr Jézus iránt a szívemben. Nyomban mentem és ettem valamit megtörve a böjtöt. Teljesen új teremtménynek éreztem magam.

 

A megvallás következményei

Ezután minden zsidónak, akivel találkoztam, boldogan elkezdtem elmesélni, hogy rájöttem, hogy a Megfeszített Jézus a mi Messiásunk, és amíg Őt mint nép el nem fogadjuk, addig nem nyerünk kegyelmet Isten színe előtt.

Először azt hitték, tréfálok. Aztán azt mondták, hogy egyedül érzem magam, mivel az óhazában hagytam a feleségemet és a gyermekeimet, akiket olyan mélységesen szeretek; ez hatással van az elmémre, és nem vagyok felelős a szavaimért. De ahogy kitartottam, elkezdtek jobban figyelni az állapotomra és rájöttek, hogy éppen olyan józan vagyok, mint mindig. Ezután kíméletlenül üldöztek.

„Ez egy hitszegő”, mondták, „cserbenhagyja vallásunkat, népünket és Istenünket. Istennek való szolgálat lenne, ha valaki kezet emelne rá és megölné” (A zsidók nem gyilkosok, de elvakult buzgóságuk Isten iránt nem ismer határokat).

Megírták a hírt a feleségemnek Európába, és valaki azt táviratozta egy rabbi barátnak az óhazába, hogy hitehagyottá váltam, ami rossz nemzsidót jelent, akinek az a dolga, hogy gyűlölje, kirabolja és megölje a zsidókat. Szörnyű sokk volt ez magyarországi barátaimnak, különösen drága feleségemnek és közeli rokonaimnak. Azok a zsidók, akik valódi, de nem az ismereten alapuló buzgalommal voltak Isten iránt, megpróbáltak minden tőlük telhetőt megtenni, hogy teljesen elválasszanak feleségemtől és gyermekeimtől, azért, nehogy ők is hitehagyottak legyenek. Megszűnt minden kommunikáció a feleségem és köztem.

 

A nagy küzdelem

Időközben az üldözés New Yorkban olyan nagy lett, hogy Skóciába kellett menekülnöm. Egy német lelkipásztor New Yorkból Edinburgh-be kísért és bemutatott Dr. Wilsonnak, a Barclay Gyülekezet lelkipásztorának, és ottmaradt, hogy lássa a bemerítésemet.

Miután a pásztor, valamint a gyülekezet presbiterei a szerda esti ima-összejövetelen kikérdeztek, megegyeztünk, hogy a következő szombaton, 1892. június 26-án bemerítkezem.

Ez az emlékezetes reggel kitörölhetetlen erővel nyomta szívemre bélyegét. Olyan volt ez nekem, mint Wellingtonnak Waterloo. Sok ellenségem volt New Yorkban, akiknek üldözése elől el kellett menekülnöm, de azon a napon csak egy ellenséggel találkoztam, aki szinte legyőzhetetlen lett volna, ha nincs Isten gyermekeinek imádsága.

Korán reggel, pirkadatkor dideregve keltem, és úgy tűnt, mintha valaki így szólna: „Mit készülsz ma tenni?”

Kiugrottam az ágyból és fel-le járkáltam a szobában, mint aki magas láztól szenved, szinte fel sem fogtam, mit teszek. Korábban türelmetlenül vártam, hogy bemerítsenek, mivel előre örültem annak az alkalomnak, amikor nyilvánosan megvallhatom az Úr Jézus Krisztust az emberek előtt, de most hirtelen változás következett be. A hang, ami úgy tűnt, hogy beszél hozzám, az emberi nem nagy ellenségének hangja volt, bár természetesen olyan agyafúrt volt, hogy akkor nem tudtam felfogni, hogy ez a Sátán.

Nagyon sok kérdést tett fel, gyors egymásutánban, és úgy zavarba hozott, hogy betegnek éreztem magam mind testileg, mind lelkileg.

Ilyen kérdéseket tett fel: „Be fogsz merítkezni, ugye? Vajon tudod, hogy amint megteszed ezt a lépést, elvágod magad a feleségedtől, akit olyan mélyen szeretsz? Sosem élhet veled többé. Felfogtad, hogy négy gyermeked, akiket annyira szeretsz, sosem fog „apukának” szólítani vagy újra szemedbe nézni? Bátyáid, nővéreid, minden rokonod halottként fog gondolni rád, és szívük örökre összetörik.

Hogy lehetsz ilyen kegyetlen saját húsodhoz és véredhez? A saját néped meg fog vetni és meg fog gyűlölni, jobban, mint valaha. Idegen vagy itt; elvágod magad a népedtől; nincsenek barátaid ezen a világon. Magadra maradsz, hogy sodródj az óceánon, mint egy darab fa. Mi lesz veled? Elveszíted a neved, a becsületed, a hivatalos pozíciódat.”

Ezek a gondolatok, melyeket szinte hallható kérdések formájában tett fel nekem a Sátán – akivel először találkoztam személyes ellenségként, – lehangolták az elmémet, s majdnem kibillentették egyensúlyából. Nem tudtam sem aludni, sem enni. A barátom, aki velem volt, észrevette ezt, megpróbált erősíteni, bátorítani minden lehetséges módon, de sikertelenül. Letérdeltem és imádkoztam Istenhez, de a sátáni megtévesztés olyan erős volt, mint azt megelőzően.

Bemerítés Edinburgh-ban

Elérkezett az idő, hogy a gyülekezetbe menjünk. Velem volt pásztor barátom Amerikából, aki igyekezett felvidítani, de rettenetes bánat és levertség volt a szívemben. Csupán a barátom kedvéért mentem a gyülekezetbe, mert már majdnem elhatároztam, hogy visszautasítom a bemerítést aznap reggel, és elhalasztom egy másik időpontra.

Az istentisztelet megkezdődött, és hívtak, hogy menjek az emelvényre. Senki sem tudja elképzelni lelkem iszonyatos állapotát, én sem tudom leírni. Ahogy a padsorok között lépdeltem, elhatároztam, azt mondom, hogy túl beteg vagyok a bemerítési szertartáshoz, és kérem, legyen jövő vasárnapra elnapolva, de ahogy elértem az emelvényt, egy hirtelen változás söpört át rajtam, ami ráébresztett, hogy minden félelmem csupán lelkem legnagyobb ellenségének koholmánya volt. A szívem megerősödött, minden felhő eltűnt, és életem legnagyobb kiváltságának éreztem, hogy megvallhattam az Úr Jézust a bemerítés által egy ilyen nagy gyülekezet előtt, tekintet nélkül arra, hogy mibe kerül.

Ez valóban a Szent Szellem csodálatos működése volt lelkemben és szívemben, és nem is tudtam akkor megérteni, hogyan ment végbe a változás, egészen hétfő reggelig, amikor a jól ismert szenttől, Dr. Andrew A. Bonar-tól, egy idős glasgowi pásztortól levelet kaptam: „Népem és én imádkoztunk Önért azon a reggelen a szolgálatunk során,” és a levele zárásaként ezt a verset írta: „Milyen szép az Ő lába, stb.”[1] héberül, mivel héber tudós volt.

Mind a mai napig megtartottam azt a levelet az Úr Jézus Krisztus szolgájától emlékként. Akkor tudtam és értettem meg, hogy ez válasz volt az imákra, melyeket talán éppen akkor ajánlottak fel, amikor a padsorok között mentem, hogy a Sátánt legyőzte Jézus ereje, aki az erős Isten. A bemerítést közölték az újságokban, és elterjedt a hír külföldön a zsidók között, hogy egy rabbi bemerítkezett az edinburghi Barclay Gyülekezetben.

Ez nagyon felbőszítette őket, és miután megtudták, melyik országból és városból jöttem, levelet írtak oda egy kiváló rabbinak, elbeszélték a hitehagyásomat és érdeklődtek, miféle kiközösített szerzet vagyok, azért, hogy közölhessék az újságokban, hogy csak egy rossz zsidó vagyok, említésre sem méltó.

A rabbitól jött válasz ehelyett figyelmeztette őket, hogy ne legyenek rosszindulatúak egy ilyen igaz és igazságos zsidóval szemben, és hogy ne higgyenek semmilyen rólam szóló gonosz híresztelésnek, mivel én a zsidóság egyik vezetője vagyok, akit kötelességük tiszteletben tartani.

A zsinagóga vezetője és néhány másik zsidó eljött hozzám a levéllel, és valóban könnyeket hullattak. ”A rabbik az Ön országában nem akarják elhinni, amit itt tett, hogy nyilvánosan megtagadta a judaizmust és elfogadta az ellenségeink gyűlölt vallását” – mondták.

Könyörögni kezdtek, kérleltek, hogy térjek vissza a zsidó hitre. Akkor megmutattam nekik az Írásokból, hogy Jézusban hinni zsidó hit, valódi zsidó hit, és hogy nem lehet semmilyen zsidó vallásuk, ha nem hisznek Isten Fiában. Lesújtotta őket a néhány szentírási idézet és azt mondták: „Gondoskodni fogunk egy találkozóról Önnel és a mi rabbinkkal, aki jobban ismeri a Szentírást, mint mi, és hadd döntse el ő, hogy vajon igaza van-e vagy sem.”

Azt akarták, hogy a saját zsinagógájukban találkozzam velük, de Dr. Wilson pásztor, aki bemerített, azt tanácsolta, ne menjek oda, mert úgy gondolja, ez veszélyes; így a zsidók kibéreltek egy különtermet, és eljöttek, hogy tanúi legyenek a vitánknak.

 

Negyedik fejezet

 

Az Úr diadala

A terem megtelt, középen volt egy kis asztal, amelynél a rabbi és jómagam foglaltunk helyet. Azzal kezdte, hogy tüzes nyilait dobta rám nehéz, rejtélyes kérdések formájában, és nagy diadallal fejezte be az első kérdést, odafordulva a körülötte levő emberekhez, és mutogatva érvelési képességét, és hogy az eleve eldöntött ügy, hogy ez a hitehagyott sohasem lesz képes válaszolni neki.

De az Úrban bizakodva nyugodtan és nyájasan válaszoltam, úgyhogy csalódottságát hamar észrevették az arcán. A válasz annyira egyenes volt, hogy a teremben majdnem mindenki világosan értette.

A találkozó két órán át tartott, a rabbi büszkesége fokozatosan alább szállt a kérdéseire adott minden egyes válasszal, mígnem végül nem volt mit kérdeznie. Aztán mindenki elment csalódottan, kedvét vesztve, nem lévén hajlandóak akkor elismerni, hogy a hitehagyottnak igaza volt a Messiás Jézusba vetett hitében. A későbbiekben azonban néhányan közülük felismerték az igazságot, ahogyan az Jézusban van.

 

Vészjósló csend

Közben drága feleségem hallgatása nagy fájdalmat okozott.

Nem tudtam az okát, miért nem válaszolt a leveleimre (amelyeket, mint rájöttem utólag, nem adtak át neki), arra gyanakodtam, hogy mint halottról lemondott rólam az áttérésem miatt. Bár a bemerítésem idején elhatároztam, hogy követem az Úr Jézust, még azon az áron is, ha elveszítem feleségemet és gyermekeimet, és mindent, ami kedves számomra a világon. Habár a lélek kész volt erre, de a test erőtlenné vált. Minden nap levelet vártam tőle, s ő is azt remélte, hogy valami hírt kap tőlem, de mindketten nagyon csalódtunk a hiábavaló várakozás miatt, amely beteggé tette lelkünket. Amikor egyedül voltam, így kiáltottam fel: „Róza, kedvesem, életben vagy? Miért nem írod meg, hogy vagy és hogy megy sora a kicsinyeinknek?”

Olyan szörnyű, görcsös szívfájdalom jött rám, hogy azt hittem, nem tudom elviselni. De az Úr Jézus,

Aki elé minden gondomat viszem, az én erősségem. Egy rövid Vele folytatott beszélgetést követően nyugtalan szívemet lecsendesítette, lecsillapította. De drága feleségem szenvedései rosszabbak voltak, mivel neki nem volt vigasza személyes Megváltójától.

 

A kapcsolat létrejötte

Augusztus eleje körül több keresztyén barátom, aki személyesen ismert, komolyan elkezdett imádkozni a családom újraegyesítéséért Edinburgh-ban.

A sok jó barát közül, akiket az Úr ott adott, a legszimpatikusabb és legaktívabb, a legimádságosabb lelkületű és a leginkább krisztusi, Miss Catherine G. Douglas, Lord Douglas lánya volt, legyen áldott az emléke. Az összehangolt imádság eredményképpen az Úr hatalmasan elkezdett dolgozni. Hamarosan felmerült bennem, hogy bizonyára valami baj történt leveleinkkel, úgyhogy sürgönyöztem a feleségemnek, és nagy örömömre választ kaptam, és ezt követően elintéztem, hogy egy másik városból küldje a postát és kapja tőlem a leveleket.

Ily módon elvakult ellenségeink mesterkedése kudarcot vallott, és hosszú és gyakori levélváltásba fogtunk. Mindent elmondott az Amerikából érkező hírekről, melyek hitehagyásomról szólnak. Ezt néhányan elhitték, mások nem.

A missziós munka egykori hazámban nem ismert, és ott nincs olyan zsidó, aki már keresztyén hitre tért volna. Emellett a zsidók magasabb szinten állnak civilizáltság, erkölcs, kereskedelem és politika terén, úgyhogy lehetetlen, hogy elhiggyék, hogy egy kiváló zsidó annyira lealacsonyodjon, hogy kapcsolatba kerüljön emberek ilyen tekintély nélküli osztályával. Annak, hogy némelyek hittek a kitérésemre vonatkozó hírnek, az volt az oka, hogy az jól ismert amerikai zsidóktól eredt.

A feleségem képtelen volt elhinni ezeket a dolgokat, és csak arra kért, hogy mondjam el neki, mi késztette azokat az amerikai zsidókat ilyen rosszindulatú levelek megírására. Megírtam neki, hogy túl sokat beszéltem a Messiásról, és ha személyesen eljön hozzám, el fogom neki mesélni részletesebben.

Nem mondhattam, hogy keresztyénné lettem volna a keresztyén szónak általa ismert értelmében, mert ez nem volt igaz, és örökre tönkretettem volna a hozzám való ragaszkodását.

Ily módon elkezdett gondolkodni azon, hogy eljön hozzám. Egy napon elment egy nagy, csodatévő rabbihoz, és kérte a tanácsát. Ő azt mondta neki, hogy ne higgyen a hírnek, hanem jöjjön hozzám. Mivel elhitte, hogy a rabbi a Szent Szellem által szólt, akkor és ott elhatározta, hogy elhagyja hazáját és a rokonait, hogy csatlakozzon férjéhez egy idegen országban.

 

 

 

Ötödik fejezet

 

 

Feleségem késleltetése

Miután feleségem megírta elhatározását, hogy eljön, sajnálkozva a szomorú tény miatt, hogy a Messiás miatt lett olyan sok ellenségem, és kifejezve azon reményét, hogy a Messiás hamarosan eljön, és nagy megtiszteltetéssel jutalmaz engem ezért a sok üldöztetésért, köszönetet mondtam az Úrnak. Minden barátom boldog volt, hogy hallotta az újságot, és dicsérte az Urat, hogy válaszolt az imádságokra, és arra számítottak, hogy nagyon hamar látják őt és a gyerekeket. De néhány nappal később azt írta, hogy amint hozzáfogott az utazás előkészítéséhez, a rokonai ellenezték, hogy elmenjen. Egyik gazdag nagybátyja azt mondta, odaadná a fele vagyonát, ha szükséges, hogy őt és a gyerekeket távol tartsa tőlem, nehogy ők is hitehagyottak legyenek. Felvett egy őrt, és megakadályozta feleségem elutazását. Ez nagy csalódást okozott, de legjobb barátaim nem vesztették el a bátorságukat, s buzgón tovább imádkoztak Istenhez.

Korábban leveleztem számos rokonommal, akik nagyon ragaszkodtak hozzám, elmagyaráztam nekik mindent az Úr Jézusról és Messiás voltáról. Egyik unokaöcsém különösen érdeklődött, és végül kinyilvánította hitét Krisztusban, és folytatta velem a levelezést nagyon meleg és szeretetteljes módon. Tudva, hogy megbízhatok benne, sürgönyöztem neki, hogy fogja a feleségemet és a gyerekeket az egyik éjjel, és vigye őket Berlinbe; oda pedig egy másik férfit küldtek az edinburghi barátaim, aki Skóciába fogja őket hozni.

Ezek után az unokaöcsém, egy becsületes, tapasztalt férfi, okosan járt el és éjfél után segített a feleségemnek és a gyerekeknek, amikor minden csendes volt, és az őr aludt. Az Úr megáldotta munkálkodását, úgyhogy nem történt velük semmi baj, és elérték Berlint békességben és biztonságban. Értesített, amikor elhagyták a várost, és azonnal küldtek eléjük egy férfit Skóciából.

Reggel, amikor az őr rájött, mi történt, a feleségem rokonai úgy próbálták megállítani, hogy táviratoztak a vasúti hatóságnak az egész feltételezett útvonaluk mentén, hogy tartóztassák fel a tolvajokat, de szerencsére egy másik útvonalon mentek, és így megmenekültek a nekik állított csapda elől.

 

A családom megérkezése

Úgy volt, hogy hajnali háromkor érkeznek Edinburgh-be, és Miss Douglas volt olyan kedves, hogy fennmaradt üdvözölni őket érkezésükkor.

Előre örültem feleségem érkezésének olyan hosszú távollét után, de nagyot csalódtam, mert alighogy meglátott, azt mondta: „Először mondj valamit a hitehagyásoddal kapcsolatos szóbeszédről!”

Ekkor kötelességemnek éreztem, hogy elmagyarázzam a helyzetem olyan tömören, ahogy csak lehetséges. Ezért azt mondtam, hogy a Megfeszített a mi Messiásunk. S egész idő alatt, míg kerestem a Messiást, nem tudtam, hogy Ő az, de most rájöttem, és meg fogom mutatni neki a Bibliából, amint lehetőségünk lesz rá. Ez elég volt arra, hogy megerősítsem a hírt. Sírva elfordult, és azt mondta, hogy egy vagy két napon belül visszatér a gyermekeivel, mert nem maradhat, mivel én hiszek a Megfeszítettben, akit legkorábbi gyermekkorától fogva megtanult gyűlölni és utálni.

Két napon és két éjszakán át tartotta fenn ugyanazt az ellenállást, nem nézett a szemembe és nem beszélt velem. Nagyon szomorú voltam amiatt, hogy valahányszor próbáltam elmagyarázni a hitemet, elfordult, és nem akart velem egy szobában lenni. Így csendben maradtam, de továbbra is imádkoztam Istenhez.

Legidősebb fiaink – kilenc-, illetőleg hétévesek – korukhoz képest jártasak voltak az Írásban; jól ismerték Mózes öt könyvét és a zsoltárokat héberül. Ezért elolvastam nekik a második zsoltárt, rámutatva, hogy Isten ott a saját Fiáról beszél[2], és hogy Ő a Messiás a második versben említettek szerint. Elmondtam nekik, hogy Ő az, Akiben én hiszek, és hogy halála által minden bűnünk megbocsáttatott, hogy az Atya jobbján ül, fogadja imáinkat és könyörög értünk.

Gyermeki hitükkel elfogadták tanításomat, és csatlakoztak hozzám az imádságban. Ezt tettük reggel, délben és este, és néha még a napszakok között is. Ők is felajánlották rövid imádságaikat, hogy az Úr legyen irgalmas, és vezesse rá anyjukat, hogy elfogadja ugyanezt a Megváltót, és adjon neki békességet.

Ő a szomszéd szobában hallgatta szavainkat, bár mi ezt nem tudtuk.

Két nap múlva, amikor a fiúk és én letérdelve imádkoztunk, hirtelen karjait éreztem magam körül, és ahogy kinyitottam a szemem, meglepetésemre mosolyogni láttam, bár könnyekkel a szemében. Akkor így szólt: „Ne aggódj, veled maradok, mert látom, hogy ugyanolyan gyermeke vagy Istennek, mint voltál. De azt akarom, ígérd meg, hogy hadd tartsam a vallásunkat, ahogy korábban. Akkor tudni fogom, hogy igazad van.”

Beleegyeztem, és volt egy nagyon boldog óránk, mivel az Úr megmutatta jelenlétét, és olyan békességet adott, amely minden értelmet felülhalad.

 

 

Könyvajánló                                                                           Kohn Lipót önéletrajza az Evangéliumi Kiadó gondozásában jelent meg. /80 oldal, 11 fejezet/

 

 

 

 

 

 

 

—————————————

[1] Jesájá/Ézsaiás könyve 52,7

[2] Zsoltárok 2,7