Duitsch Krisztián Salamon
A Mindenható akaratának felismerése életemben
Egy rabbi útkeresése
/részletek/
Gyermekkorom, házasságkötésem
.
Én, Duitsch Krisztián Salamon[1], keresztyén időszámítás szerint 1734-ben születtem a magyarországi Temesváron. Épphogy beléptem ötödik évembe, amikor édesapám meghalt. Halála után zsidó oktatásban részesültem népem szokása szerint mindaddig, amíg 1747-ben fogadalmat nem tettem,[2] és jogosulttá váltam arra, hogy a rabbik irányítása mellett valljam meg hitemet. Mivel a legeltökéltebb hajlandóság volt meg bennem a tanulásra, jelentkeztem Prágába, Csehország fővárosába, ahol az egyik legnagyobb és leghíresebb zsidó jesivát[3] alapították.
Miután hét évig ott maradtam, a tanulmányaimat befejezve, húsz éves koromban visszatértem szülőföldemre. Nem sokkal ezután feleségül vettem egy becsületes, jámbor zsidó nőt. Jentildnek hívták, aki Kohen Salamonnak, egy gazdag zsidónak a lánya volt a Vág völgyében fekvő Vágújhelyről. Házasságomban nagyon boldogan éltem apósommal egy fedél alatt.
Olyan lelkesedéssel szívtam magamba a tudást a Talmudból, hogy ritkán mentem aludni éjfél előtt. Ezzel semmi esetre sem az volt a célom, hogy megszerezzem a tudást az igazi hitről, és megismerjem Isten útjait és rendkívüli tulajdonságait. Ó, nem! Szégyenemre, be kell vallanom, hogy ha annak idején valaki megkérdezi tőlem: Kicsoda Isten? – elég tanácstalan lettem volna, ha válaszolnom kell. Fáradságos törekvéseim célja az volt, hogy szorgalmas olvasásommal kiérdemeljem a mennyországot.
A Szentírás lepecsételt könyv volt számomra, amelybe sohasem néztem bele, bár ott állt a könyvespolcomon.
A Talmud Beráchot[4] traktátusában (28b) az áll Rabbi Eliézerről, Rabbi Jochanan egyik tanítványáról, hogy halálos ágyán egyik tanítványa megkérte, adjon nekik egy útmutatást, mielőtt megválik az élettől, amelynek hű megtartásával részesei lehetnek az örök életnek. A következő tanácsot adta nekik: tartsák tiszteletben tanítványtársaikat, és a gyerekeiket tartsák vissza az olvasástól és a kutatástól, azaz a Szentírás olvasásától és tanulmányozásától, ahogy Rási magyarázza.
Ha egy talmudista ilyen félelemmel viseltetett az Írás közvetlen, önálló tanulmányozásával kapcsolatban, akkor nem csoda, hogy a Megilla 24b szerint Rabbi José élete minden napján az 5Mózes 28,29. versének próféciájával[5] bajlódott és csak akkor értette meg, amikor egyszer a sötét éjszakában egy vakkal találkozott, akinek égő fáklya volt a kezében. A rabbi kérdésére, hogy mi hasznát veszi a fáklyának, ezt válaszolta a vak: bár én magam nem láthatok a fényénél, mégis mások láthatnak és megóvhatja őket attól, hogy verembe essenek vagy, hogy engem tüskék és bogáncsok közé taszítsanak. A vak a fáklyával Izrael maga. Ó, ha olyan bölcs lenne, mint amennyire vak és hagyná vezetni magát![6]
Istenfélő, jámbor embernek gondoltam magam, noha siralmas volt szellemi állapotom, amelyben hat éven át éltem.
Kétségek között
.
Szeretett feleségem halála volt az első eszköz, amit az örökkévaló Isten szeretete felhasznált, hogy megérintse a szívemet. Nagyon hirtelen ment el 1760. április 3-án, és itt hagyott engem, bús özvegyembert és egy Eszter nevű árvát, hathónapos gyermekét. Ez a hirtelen veszteség erős és szokatlan érzelmeket gerjesztett a lelkemben, úgyhogy gyakran gondoltam magamban:
„Vedd észre, Salamon! Ez az emberiség szomorú állapota! Még világi boldogságunk közepette is végül mindnyájunknak el kell hagynunk legjobb, legkedvesebb barátainkat, apánkat, anyánkat, testvéreinket, férjünket és gyermekeinket, és vissza kell térnünk az anyaföldbe! Így kell neked is eltávoznod az életből. Aligha tudhatod, milyen hamar jöhet el az a lehangoló, komor nap, mint ahogyan drága feleséged azon a reggelen várta közeledő halálát.”
1760. július 24-én apósom rábeszélésére újra megházasodtam második lányával; Sárával, akivel ugyancsak nagyon boldogan éltem. Tanulmányaimmal kitartóbban haladtam, mint azelőtt, és a tudásom olyan volt, hogy Morvaország főrabbija kiváló jellemzést adott és küldött egy oklevelet a tanulmányaimról, megadva a Zsidók Kiváló Tanára[7] címet és rangot.
1761. november 10-én véletlenül találkoztam egy bizonyos Könyvvel, amely komoly figyelmeztetést tartalmazott az egész emberiségnek, miszerint nem kellene halogatnunk a bűnbánatot és a munkálkodást az üdvösségünkön egyik napról a másikra. Ez kimondhatatlan rettegést, rémületet keltett bennem.
Úgy tűnt, mintha valaki távolról hallható hangon beszélne hozzám, és azt mondaná: „Kelj fel a sötétségből!”. Késztetést éreztem arra, hogy elmélkedjek ezeken a szavakon; de az értelmüket nem tudtam felfogni, mert elégedett voltam azzal a hiú gondolattal, hogy vallásos ember vagyok, akinek elég világossága van, és semmi esetre sincs sötétségben. Másnap este, amikor szokásom szerint a Talmudot tanulmányoztam, újra ellenállhatatlan félelem költözött belém, és pontosan ugyanazok a szavak, mint korábban, ismét nagy hatással voltak rám: „Kelj fel a sötétségből!”.
Újra komolyan elgondolkodtam rajtuk; de még mindig megfoghatatlanok maradtak ahhoz, hogy megértsem őket. Igyekeztem szórakozással és mindenféle hiú, ostoba eszközzel elűzni az ilyen búskomor gondolatokat, bár belül mindig elítéltem magam, amikor így tettem. Így makacsul eltökélt voltam, süket Isten hívására, és kiűztem ezt a gondolatot elmémből.
Ó, Uram, milyen nagy a türelmed és a béketűrésed, amelyet a bűnösök felé mutatsz! Másnap este ugyanaz a meglepő gondolatsor futott végig bennem immár harmadik alkalommal; és miközben olvastam, határozottan úgy tűnt, hogy újra hallom a szavakat: „Kelj fel a sötétségből!”. Most már azonban az Úr megláttatta lelkem valódi állapotát, és megmutatta, hogy gyalázatos bűnös vagyok Előtte. Nem érdemes tovább élnem a földön, méltó vagyok a halálra és a vég nélküli büntetésre.
Hideg veríték lepte el az arcomat; a halál kínjait éreztem. Ez a világ börtönnek tűnt; kétségbeesésemben azt kívántam minden pillanatban, hogy a föld nyissa meg a száját és nyeljen el, mint Kórét és lázadó társait.
Vigaszért sóhajtoztam és sírtam, de nem tudtam, hol találom; mivel az Írások teljesen rejtélyesek voltak számomra. Azonban ebben a tanácstalanságban azonnal kialakult bennem egy elhatározás, hogy megújítom az életemet, megsiratom bűneimet, megsanyargatom testemet azzal, hogy lószőrből készült darócruhát viselek közvetlenül a bőrömön, és bőkezű leszek az alamizsnaosztásban a szegényeknek.
Ilyen boldogtalanul, a bűnbánat és önsanyargatás cselekedeteiben töltöttem az időt 1761. november 12-től 1762. május 6-ig. Noha úgy gondoltam, ezzel vigasztalást találok lelkemnek, mindhiába, kínjaim csak naponta növekedtek.
Azok a zsidók, akik ekkorra már tudtak valamit önsanyargatásaimról és életem szigorúságáról, egy kivételesen szent életű embert láttak bennem. Ez még tovább növelte gyötrelmemet, és egyszer arra késztetett, hogy nyíltan a legnyomorultabb bűnösnek valljam magam a zsinagógában. De ez csak azt váltotta ki belőlük, hogy kigúnyoljanak és kinevessenek.
A Mindenható válasza
1762. május 6-án ezt olvastam, amikor a Talmudot tanulmányoztam: „Rabbi Jánnáj a halálos ágyán bűnvallást tett, és azt mondta, hogy nem tudja, hogy megmenekül-e vagy elkárhozik.”[8] E szavak szörnyű rettegést keltettek bennem saját végső állapotomat illetően. Nem pusztán a jövőbeli boldogságommal kapcsolatban éreztem hatalmas kétséget, hanem a pokol és a kárhozat állandóan a szemem előtt volt.
A földre vetettem magam, keservesen sírtam, buzgón imádkoztam, amikor, íme, a végtelenül együttérző Atya rátette kegyelmes kezét a lelkemre, és mintha beszélne hozzám. Ezek a szavak hangzottak a fülemben: „Ó, szegény bűnös, egyáltalán nem a jó cselekedeteid, a böjtöléseid, rituális tisztálkodásaid vagy vezekléseid tudnak segíteni rajtad. Nem! A Megfeszített Krisztushoz kell jönnöd: Ő az egyetlen út az üdvözüléshez, és rajta kívül nincs senki más.”
Ezek a szavak olyan üdítőek voltak szellememnek, és olyan mély hatással voltak szívemre, hogy ha valaki abban a pillanatban csupasz kardot szegezett volna mellemnek, és azt mondta volna: „Azonnal meg kell halnod, ha kész vagy hinni Krisztusban”, a legnagyobb örömmel szenvedtem volna el a halált. Bár még nem tudtam semmilyen megfogható indokkal szolgálni arra nézve, miért hiszek az Úr Jézusban. Ilyen érzésekkel vonultam vissza pihenni; de alig aludtam el, amikor egész testemben remegni kezdtem, libabőrös lettem, és azt álmodtam, hogy a szobámat megvilágítja egy fény, amely ragyogóbb, mint a nap délben.
Nem voltam képes ránézni, mert ha megtettem volna, halálos kín tört volna rám. De ugyanakkor hallottam egy hangot, amely így szólt hozzám: „Salamon! Salamon! Fiam! Ne félj! Az ellenségeid üldözni fognak minden erejükkel. De ne félj, mert Én veled vagyok.”[9]
[…]
Az álom
Ahogy mély álomba merültem, azt álmodtam, hogy három napig vándoroltam étlen-szomjan egy hatalmas, kietlen sivatagban. Kerestem a kivezető utat, de hiába. Minél tovább mentem, annál beljebb hatoltam a pusztaságba. Sok ezer kiéhezett vadállat gyűlt körém dühöngve, hogy felfaljanak. Hevesen dobogott a szívem a félelemtől, amikor íme, egy oroszlán ugrott elő az erdőből, szeretetteljes módon elhelyezkedett jobbom felől, és sértetlenül átvitt a vadállatok között. Akkor felfedeztem magam előtt egy kitaposott ösvényt, amelyen pontosan kivehető emberi lábnyomok voltak. Itt észrevettem bal kezem felől egy gazdag, pompás palotát.
„Ó, gondoltam, három napja nem ettél, nem ittál, menj fel a palota ajtajához, és kopogj. Biztosan adnak neked valamit.” Hosszas töprengés után felmentem és kopogtattam. Egy szokatlan öltözetű személy nyitott ajtót és érdeklődött, mit szeretnék. Elpanaszoltam kínzó éhségemet és szomjúságomat, és csodálatos szabadulásomat a vadonból. Az illető kifejezte örömét elbeszélésemen, kézen fogott és bevitt egy nagy terembe, amelyben egy nagy asztal volt királyi pompával megterítve, és körülötte számos ember ült gazdag, dicsőséges ruhában.
Szégyenkezvén kopott ruhám miatt nem mertem közelebb menni, de ketten a társaságból felemelkedtek az asztaltól, és kimondhatatlan gyengédséggel megszólítottak és azt mondták:
– Drága testvérünk, miért szégyellsz közel jönni hozzánk? Egykor mindnyájan olyan kopottasan öltöztünk, mint te, és éppen ezen a helyen kaptuk meg szép köntöseinket. Igen, mindazok, akik idejönnek, piszkos ruhában érkeznek, de itt pompásan felöltöztetik őket.
Akkor levették a szennyes ruhámat, és közben rögvest gazdagon úgy felöltöztettek, ahogy ők maguk, az asztalhoz vezettek, és a legfinomabb ételekkel szolgáltak ki. Nem tudtam az ételt tökéletesen élvezni égető szomjam miatt, habár már sokkal elevenebbnek és boldogabbnak éreztem magam. Alig közöltem ezt a velem egy asztalnál ülők közül az egyikkel, ő átnyújtott nekem egy pohárnyit a legtisztább vízből, amit megittam, és annyira felfrissültem tőle, hogy úgy éreztem, mintha új életet kaptam volna.
Ekkor egész bensőm olyan érzékelhető örömmel telt meg, hogy álmomban hangosan nevettem, a gazda pedig felébredt, és ágyából kiugorva hangos nevetésem okát firtatta. Mivel nem tudtam elmesélni az álmomat, leszereltem egy általános válasszal. Erre újra lefeküdt, én pedig békésen, kényelmesen aludtam reggelig.
Amikor édes álmomból felébredtem, nagyon boldognak éreztem magam, és tökéletesen közömbös volt mindaz, amit magam mögött hagytam. Nem voltam rabszolgája többé világi dolgoknak, ahogy azelőtt. Korábbi gazdagságom élvezete és feleségem, gyermekem társasága egészen olyan volt, mint egy álom, ami nem valóságos. Igen, úgy éreztem, mintha újra a világra jöttem volna.
Örömmel, vigasszal telve hagytam el a falut azért, hogy porosz területre menjek. Amikor áthaladtam Pietzen városán, vettem egy héber Ószövetséget [Tanachot], és elkezdtem most először figyelmesen és áhítattal olvasni az elejétől a végéig. Az első szavak, amelyek nagy hatást tettek rám, a Mózes ötödik könyve 18. részének 15. verse volt:
„Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!” Tulajdonképpen nem értettem, ki lehet ez a különleges próféta, de hirtelen belém nyilallt a gondolat, hogy nem lehetséges-e, hogy az Úr Jézus. Néhány nappal ezután a Józsué 24. fejezetének 19. versét olvastam: „Nem szolgálhattok az Úrnak, mert szent Isten Ő”. Ezek a szavak mély benyomást gyakoroltak rám. Prágában vettem egy német nyelvtankönyvet azért, hogy tanuljam a nyelvet, amit sok nehézséggel és munkával elsajátítottam.
A titkon hívő rabbi
1762. október 21-én biztonságban megérkeztem Szászország egyik legnagyobb városába, amelynek nevét különféle okokból nem említhetem. Mivel nagyon elfáradtam az utazásban, pihenni szándékoztam itt néhány napot. A zsidók, akik semmit sem tudtak múltamról, nagyon szeretetteljesen fogadtak. Rabbijuk különösen sok kedvességet tanúsított felém. Minden nap elvitt, hogy nála ebédeljek, és zsidó szokás szerint gyakran beszélgetett velem a Talmud egyes részeiről.
November 24-én Bibliám olvasásában elértem a Jesájá/Ézsaiás 53. fejezetéhez, amelyen most először, figyelmesen eltöprengtem. Az Úr megáldott e fejezettel kapcsolatban világossággal, amivel egyértelműen felismertem, hogy a próféta a Messiásról beszélt, akinek szenvednie kell, és meg kell halnia a bűneinkért.
Azonban az ördög olyan sok kétséggel, érvvel zavart meg, hogy elhatároztam, beszélek rabbi barátommal a fejezet tartalmáról. Nem tudtam nyugodni, míg hozzá nem fordultam. De alighogy elkezdtem feltárni előtte kívánságomat, hogy magyarázza el ezt a fontos fejezetet, meglepetten rám nézett, és jelzett a szemével, hogy maradjak csendben, aztán idézett valamit a Talmudból.
Nagyon elcsodálkoztam furcsa viselkedésén, de minden további megjegyzés nélkül hagytam. Mivel haszontalannak éreztem a beszélgetést, amit utána elkezdtünk, és későnek találtam az időt, felálltam azzal, hogy vissza kell térnem a szállásomra. A rabbi azonban annyira nyomatékosan megkért, hogy maradjak vele még egy kicsit, hogy nem tudtam visszautasítani.
Este a felesége és a gyermekek kimentek játszani, mi pedig magunkra maradtunk a házban. Alig voltak látótávolságon kívül, amikor a rabbi bevitt egy szobába, és az ajtót, amit becsukott, belépésünk után bereteszelte. Határtalan rémület fogott el, mert nem kevesebbre gondoltam, mint hogy ez a rabbi információk birtokába jutott múltamról, és azt tervezi, hogy felelősségre von a viselkedésem miatt és megöl.
Ez a félelmem azonban gyorsan eltűnt, amikor könnyek között a következő szavakat intézte hozzám:
– Ó, Salamon rabbi, igaz és drága barátom, fel fogom tárni ön előtt szívem minden titkát, csupán azzal a feltétellel, hogy nem fedi fel azokat. Mert, ha a legkisebb dolog is, amit mondok, ön által ismertté válik a zsidók számára, a saját biztonságom miatt önt fogom megvádolni pontosan azzal, amit megvallok. Önt teszem meg a szerzőjüknek, és úgy fogom beállítani, mintha tényleg hallottam volna, hogy ezeket mondja. Könnyen elképzelheti, micsoda üldözést fog magára vonni.
Ha ezt elfogadja, akkor most feltárom a szívem legbensőbb gondolatait. Helyezze szavaimat keblébe.
Égtem a vágytól, hogy halljam a megígért titkokat, amelyeket rám akart bízni. Végül kisvártatva megkérdezte tőlem:
– Nem arra vágyott, hogy elmagyarázzam önnek a Jesájá/Ézsaiás 53. fejezetét?
– De igen – válaszoltam. Akkor elment egy másik szobába, és hozott egy német, quarto-méretű[10] Bibliát, amiből nagy tisztelettel felolvasta nekem a Máté evangéliumának 26. fejezetét.
Aztán nekikezdett:
– Szeretett barátom, itt, a Jesájá/Ézsaiás 53. fejezetében van a legvilágosabb prófécia a Messiásról, akit semmibe vettek, kigúnyoltak. Igen, el kellett szenvednie a halált. És miért? Saját bűneiért? Nem! Hanem inkább a mi vétkeinkért és álnokságainkért.
Drága, szeretett barátom, hisz saját szemével láthatja, és saját értelmével győződhet meg arról, hogy ezt a próféciákban világosan kijelentik, ahogy Rabbi Alsech[11] az alábbi magyarázatot fűzi a Jesaja/Ézsaiás 53,7 verséhez:
„De Ő, a Messiás nem nyitotta meg száját azért, hogy kérje fájdalmainak és gyötrelmeinek enyhítését, vagy, hogy egyáltalán így szóljon: ’nem kívánok semmit tudni sem a fájdalmakról és a gyötrelmekről, sem a nagy, kimondhatatlan jutalmamról’. Ó nem! Sokkal inkább az a valódi, helyes értelme e szavaknak – a száját nem nyitotta fel –, ami ezzel ellentétes: örült és örvendező bizakodással volt fájdalmaiban és szorongattatásában.”
Ugyanez a rabbi mindjárt e fejezet magyarázatának elején világosan értésünkre adja, hogy rabbijaink egyhangúan (peh echad[12]) a Messiás Királyra vonatkoztatják ezt a fejezetet. A Talmud és a midrások is a Messiásra vonatkoztatják az egész fejezetet. De ezzel, drága, szeretett Salamon barátom, ez a rendkívül fontos dolog még messze nincs kimerítve, és csak sajnálom, hogy olyan kevés idő adatik, és nem beszélhetek erről többet. Mégis, mi az ön elképzelése erről, milyen látása van önnek a Messiásról, akit a zsidók még a mai napig várnak, és akit pusztán emberként tüntetnek fel? Reszketnem kell ettől és megijedek! Mégis, hová tették az eszüket? Nem hisznek a saját régi tanítóiknak, hanem megvetik őket; vagy nem ismerik ezeket a régi magyarázatokat; vagy arról is szó lehet, hogy ha olvassák ezeket, akkor nem értik meg. Hallja csak meg azt az ember, amit a Midrás Tanchumában mondanak az Jesaja/Ézsaiás 52,13-ról: „A Messiás Királynak” – olvassuk ott – „fel kell emeltetni, ami azt jelenti, hogy Ő fölötte van Ábrahámnak, Mózesnek és minden angyali seregnek; nagyobb, mint az ősatyák, nagyobb minden angyalnál.”[13]
Azok a szavak, amiket most olvastam önnek e német könyvből, Jesájá/Ézsaiás próféciájának beteljesedését tartalmazzák. A názáreti Jézus az igazi Messiás! Mégis szörnyű arra gondolni és boldogtalanná tesz minket a gondolat, hogy atyáink, akik napjaiban éltek, nem fogadták el és nem ismerték el igaz Messiásként és Megváltóként.
És ha engem kérdez, hogy miért nem, hiszen abban az időben nemcsak sok tanult ember volt Izraelben, de a Szanhedrin is ott volt teljes kiválóságban, valóban tudnék válaszolni, és sok információval szolgálni. De nagyon sajnálom, időnk túl rövid ahhoz, hogy általánosságban megmutassam, hogyan volt Izrael akkoriban a legáthatolhatatlanabb sötétségben és vakságban mindenféle előítéletek miatt.
És mi, az ő szegény, boldogtalan gyermekeik, atyáinkra függesztettük szemünket, és a példájukat követve eltévelyedtünk. Annyira, hogy mind a mai napig vak vezet világtalant. Ó, mit kéne tennem vagy vállalnom nekem, aki egy szegény, nyomorult féreg vagyok! Valóban látom a napsugarak ragyogását, ahogy bevilágítanak az értelmembe, de nem tudok kiemelkedni a sötét felhőből.
Hogyan lennék képes a feleségem nélkül élni, akit úgy szeretek, mint saját magamat? Hogyan tudnám elhagyni a gyermekeimet, akik a húsom és vérem? Ó, a szívem! Atyai szívem nem tudná elviselni ennek gondolatát! Milyen módon tudnék megélhetést szerezni magamnak? Túl öreg vagyok, hogy dolgozzak. Sohasem tanultam semmilyen mesterséget. És hogy koldulással tartsam el magam, annyira a természetem ellen van, hogy lehetetlen megtennem.
Mindemellett nyugtalan vagyok, hogy nem fogadnának el a keresztyének körében, akik kételkednének őszinteségemben, és nem hinnék el, hogy komolyan törekszem az üdvösségre, minthogy olyan gyakran becsapták őket áruló zsidók. Mit tegyek, én nyomorult teremtmény?”
Ez a felfedezés és a rabbival folytatott rendkívüli beszélgetés csodálkozással töltött el. Nem csupán Jesájá/Ézsaiás próféciája jelentésének világos kinyilatkoztatását kaptam meg lelkemben, de nem tudtam eléggé csodálni az isteni gondviselés irányítását, amely ebbe a városba hozott, és hogy a rabbi hajlandó volt feltárni előttem gondolatait.
Megkérdezte, miért látszom annyira meglepettnek, amire nem tudtam tovább türtőztetni magam, hanem örömmel telt szívvel azt válaszoltam:
– Ó, kedves testvérem! Milyen csodálatosak Isten útjai! És szavai mennyire üdítőek számomra! Most úgy vélem, hasonló módon feltárhatom a szívemet önnek.
Aztán elbeszéltem neki mindent, amit az Úr tett, a kezdetektől addig a pillanatig. Amikor befejeztem, a rabbi térdre esett, és olyan keservesen sírt, hogy meg lehetett volna mosni a könnyeiben. Lehetetlen lenne leírni lelkének gyötrelmét.
Összetört és bűnbánó szívvel imádkozott Istenhez, hogy nézzen le rá szánakozva, és mutassa meg neki ugyanazt a kegyelmet, amit megmutatott nekem, hogy képessé tegye arra, hogy megtagadja önmagát, és hogy elválassza magát minden mulandó aggálytól, hogy egyedül Belé tudja vetni bizalmát. Még sok más megindító kifejezést használt, amelyeket nem tudok egészen visszaadni.
Megvigasztaltam, ahogyan akkori gyenge állapotomban csak tudtam, és többek közt ezt mondtam neki:
– Kedves testvérem, ha valóban elszánta magát arra, hogy megóvja lelkét a pusztulástól, mindazok az akadályok, amelyek magas hegyekként szembenállnak önnel, biztosan le fognak omolni. Amikor egyszer helyesen úgy érzi, hogy az Úr haragja van önön, és felfogja annak a csodálatra méltó hosszútűrésnek értelmét, amelyet Izrael Istene a mai napig mutatott ön iránt, többé nem fog gondolni ezekre az akadályokra, hanem maga az Úr fogja a lábai elé vetni és megszabadítja azoktól.
Mialatt így beszélgettünk, felesége és a gyermekek visszatértek a játékból, úgyhogy kénytelenek voltunk megszakítani a beszélgetést. Később többször meglátogattam, de nem talált újra lehetőséget arra, hogy beszéljen ezekről a fontos dolgokról.
.
A számomra elkészített Újszövetség
.
1762. december 2-án könnyek között búcsúztam el ettől az értékes embertől, és 8-án, Isten segedelmével, biztonságban megérkeztem Lipcsébe, ahol akkor a poroszok állomásoztak. Itt történt, hogy amint egy nap sétáltam a piacon, egy katona jött oda hozzám egy kis könyvvel a kezében.
– Zsidó! Meg akarod venni ezt a könyvet? – kérdezte gúnyolódva. Meg akartam nézni, de nem engedte ki a kezéből. Végül megkérdeztem tőle, mennyi kér érte. Azt válaszolta, hogy egy birodalmi tallér, amin csodálkoztam, mivel a könyv egészen újnak látszott, és szépen be volt kötve.
Feltételeztem, hogy talán némi hasznát vehetem a német nyelv tanulásában, ezért megvettem tőle. Alighogy kivettem a kezéből, mielőtt lelépett volna a pénzzel, szívből nevetett, tapsolt és hangosan kiabált, úgy, hogy az egész piac hallhassa:
– Nézzék, becsaptam egy zsidót!
Tömeg gyűlt körém, kinevetett, és addig gúnyolt, míg szégyenkezni nem kezdtem, annál is inkább, mert nem tudtam a derültség okát. Némi nehézség árán azonban átpréseltem magam a tömegen, és ahogy tudtam, siettem a szállásomra. Amint a szobámba értem, kíváncsiságom már nagyon nagy volt, hogy megtudjam, milyen fajta könyvet is vásároltam, ami ekkora megszégyenítésre adott okot. Elkezdtem olvasni a címlapot, és ezt a nagybetűs szót láttam: Újszövetség.
Nem tudtam felfogni, mit jelent ez a cím. De sok töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára valamilyen nagy király vagy herceg végrendeletét vagy rendeleteit kell tartalmaznia, amelyeket halála után be kell tartani. Egyet lapoztam, és milyen nagy volt a csodálkozásom, amikor Máté első fejezetében találkoztam Ábrahám, Izsák, Jákob, Ruth, Támár stb. nevével. Azt gondoltam magamban, mi dolguk van a keresztyéneknek ezekkel a nevekkel. Ők a zsidók ősatyái voltak.
Tovább olvastam, és végül a 16. vershez értem, ebben és a következő versekben Krisztus születését jegyezték fel. Mialatt az elbeszélést olvastam, a kezem úgy elkezdett remegni, hogy nem tudtam tartani a könyvet, hanem kénytelen voltam hagyni, hogy leessen. Összekulcsoltam a kezeimet, és csodálkozva felkiáltottam: „Ó Uram, milyen csodálatosan bánsz velem, nyomorult bűnössel!”
„Íme”, mondtam magamnak, „ez a kis könyv minden kétséget kizáróan a megfeszített Megváltót tárgyalja, akit keresel, és akit meg kell találnod. Erre a könyvre volt szükséged, és milyen csodálatos módon jutott el hozzád.”
Elhatároztam, hogy végigolvasom és bár még jelentős nehézségeim voltak a német nyelv helyes megértésében, kíváncsiságom mégis olyan nagy volt, hogy nem hagytam abba sem éjjel, sem nappal, hanem állandóan belemerültem az olvasásába. December 15-én Berlinbe mentem, ahol a zsidók tisztelettel és szeretettel fogadtak. Néhány olvasóm bizonyára meglepődött, hogyan is van az, hogy lelkem mély meggyőződésével még mindig a zsidókhoz ragaszkodtam.
Magyarázatképpen a következőket jegyzem meg: Először is, még mindig nagyon meg voltam fertőzve a farizeusi kovásztól. A zsidó szertartások akkori véleményem szerint nagyon kiválóak voltak. Különösen sok kétség volt a fejemben a szombat megtartásával kapcsolatban az úgynevezett vasárnapon. Úgyhogy abban az időben lehetetlen volt teljesen felhagynom az istentisztelet régi formájával.
Másodszor, ami a vagyonomat illeti, nagyon megcsappant. Az ötven dukátot feléltem, az aranyórámat eladtam, úgyhogy részben az ellátásom miatt szükségem volt a zsidókkal való kapcsolatra.
A kemény fagy kényszerített rá, hogy Berlinben maradjak 1763. február 4-ig, ezalatt olvastam el először teljesen az Újszövetséget. Ó, micsoda boldogságot éreztem, amikor a Máté 26. fejezetéhez érkezvén felfedeztem, hogy az én könyvem pontosan ugyanaz volt, mint amit a fentebb említett rabbi mutatott.
De legfőképpen az érintette meg a szívem, amikor Pál apostolnak a Zsidókhoz írt leveléről gondolkodva világosan megláttam, hogy az Úr Jézus nemcsak az igaz és engesztelő áldozat a bűneinkért, de az Ószövetség [Tanach] valamennyi szertartása, különösen az engesztelés nagy napja, Őt jelképezi.
Bár e felfedezés nyomán támadt bennem némi világosság, de a szívem még olyan romlott és lázadó volt, hogy ez hajlamossá tett sok kétségre és hitetlenségre. Sátán ugyancsak nagyon szorgalmasan munkálkodott azon, hogy gyanakvást ébresszen bennem az Újszövetség isteni igazságával szemben, különböző nehéz szakaszok felmutatásával, különösen olyanokkal, amelyek ellentmondani látszanak egymásnak, vagy amelyek a titkokról szólnak.
Akkoriban minden vaksötét volt bennem. A hit, a félelem és a vigasztalás hadakozott egymással. Úgyhogy gyakran voltam tanácstalan, hogyan segítsek magamon. Ami még jobban hozzájárult elmém gyötrelmeihez, az volt, hogy helytelenül azt képzeltem, hogy minden zsidót, aki csatlakozik a keresztyénekhez, azonnal visznek a gyülekezetbe és megkeresztelnek.
Végül elhatároztam, hogy minden kétségemet legyőzöm, még mielőtt megkeresztelnek, még ha előtte egy évnek vagy akár többnek is el kell telnie. Ebben az állapotban maradtam, mint egy második Nikodémusz. Nyilvánosan kapcsolatban voltam a zsidókkal, és titokban az Úr Jézus Krisztust kerestem az Ő Igéjében, és „Őhozzá mentem” buzgó imádságban.
.
Könyvajánló Duitsch rabbi önéletrajza az Evangéliumi Kiadó gondozásában jelent meg.
.
.
.
.
.
.
.
Végjegyzetek:
[1] A rabbi neve különböző változatokban, átírásokban maradt fenn könyveiben, annak fordításaiban, és a lexikonokban: Duijtsch, Christiaan Salomon; Duitsch, Christiaan Salomon; Duitsch, Christian Salomon; Duitsch, Salomon; Duitsch, Solomon; Duytsch, Christian Salomon.
[2] A bar micva szertartására utal.
[3] Talmud-iskola, főiskolának megfelelő zsidó oktatási intézmény – A jeshiva vezetője 1754 novembertől 1793-ban bekövetkezett haláláig Ezekiel (ben Yehuda) Landau rabbi, prága főrabbija volt.
[4] Áldások (a talmudi hivatkozások a babiloni Talmud adott traktátusaiból származnak)
[5] „Tapogatózni fogsz délben, mint a vak tapogat a sötétben és nem jársz szerencsével utaidon; csak kifosztott és kirabolt leszel minden időben és nem lesz senki, aki rajtad segítsen.” (5Mózes 28,29)
[6] E két bekezdést az eredeti holland szövegre figyelemmel toldottuk be, vö. Fürst 231. o.
[7] Duitsch rabbi ekkor kapta meg a Morénu diplomát. „Morénu: a középkori baccalaureátus-nak megfelelő héber címzés, amelyet a Tórához való felhívás alkalmával alkalmaznak, levelekben és okmányokban is, még pedig a rav (rabbi = úr, mester) hozzákapcsolásával, amely cím mindenkinek kijár. A Morénu címet kiegészítik a hivatalos állás titulusával, de csupán rabbinál. A Morénu cím csak annak jár, aki jártas a Talmudban és a héber tudományokban.” (Magyar Zsidó Lexikon 614.o.)
[8] Sabbath 114a
[9] Jesájá/Ézsaiás 41,10
[10] quarto, azaz negyed – egy nyomtatott oldal negyede (itt: kisméretű)
[11] Rabbi Mose Alsech a 16. században élt.
[12] Egyhangúan (a nyomatékosítás kedvéért az idézet a héber fogalmat is tartalmazza) ld. 2Krón 18,12
[13] E három bekezdést az eredeti holland szöveg alapján toldottuk be (vö. Fürst 242-243 o.).
* * *
Duitsch rabbinak el kellett hagynia lakóhelyét a fellángoló üldözés miatt. Évekig bolyongott Európában, őrizve magában a hitet, és keresve az utat Jézushoz zsidóként. Végül Hollandiában tért meg és telepedett le, később lelkésszé szentelték.
Az eredeti mű hollandul született meg a rabbi tollából. Majdnem ötven évvel később jelent meg a magyar fordításnál használt angol változat, amely csupán bő kivonata az eredeti önéletrajznak.
Az eredeti holland mű címe: De wonderlijke leiding Gods omtrent een blinde leidsman der blinden op wegen en paden die hij niet kende
Az angol kiadás címe: The wonderful conversion to Christianity of Solomon Duitsch : a Jewish rabbi; Extracted from the original published Work, written by Himself, and published in the Dutch language, Leeds, 1818
