A szukkot és a nemzetek

I.

Mióta Izrael néppé lett, a három legnagyobb ünnepe közül az egyik a szukkot (5Móz 16,16). Érdekes módon ezen az ünnepen már az Ószövetség idején is befogadták azokat a keresőket is, akik a nemzetekből származtak. Már a bibliai időkből is egy olyan kép tárul elénk, amely azt sugallja, hogy a beteljesült szukkot elhozza majd Izrael és a nemzetek eddig sohasem látott egységét a Messiásban.

Ugyanis a Tóra pontosan előírta, hogy az ünnep napjain hány áldozatot kell bemutatni (4Móz 29,12-40). „Ezen az ünnepen több áldozatot mutattak be, mint bármely másik ünnepen, mivel ez a ’betakarítás ünnepe’ volt. Ekkor fejeződtek be az évi munkák a szőlőben, a szérűben és a présházban, és az ezzel járó örömet kifejezésre juttatták Istennek bemutatott bőséges áldozatok alakjában, aki bőkezűen áldotta meg kezük munkáját.

A tulkok száma, amely a hét nap mindegyikén eggyel csökkent, összesen hetven volt. A rabbinikus felfogásban ez a hetven tulok megfelelt a világ hetven nemzetének és engesztelésül szolgáltak az egész emberiségért. (Tanchuma Pinhász XVI, Num. r. XXI,24.) A sátrak ünnepét tehát már ősi időkben messiási ünnepnek tekintették, mely az egész emberiséget összehozza testvériesen, közös Mennyei Atyánk ’szukkájának’ fedele alatt.“¹

A rabbik az alábbi versből vezették le azt, hogy a nemzetek száma kezdetben hetven volt. „Midőn a Legfelségesebb kiosztotta a nemzetek között örökségüket, midőn szétválasztotta az emberek fiait, megállapította a népek határait Izráel fiainak száma szerint” (5Móz 32,8). Mivel Izrael hetven leszármazottjával ment le Egyiptom földjére (1Móz 46,27 vö. 2Móz 1,5), így a nemzetek száma is hetven. Ez lényegében megfelel a Mózes első könyve 10. fejezetének, ami a népek eredetét írja le. Ebből következik tehát az értelmezés, hogy Izrael szukkoti áldozatait kezdettől fogva a világ népeiért is bemutatta. Izrael azokért a nemzetekért is az Örökkévaló előtt állt ezen az ünnepen, amelyek a Messiás előtt „távol voltak” Istentől (Ef 2,13).

II.

Izrael és a nemzetek eljövendő egységéről egy másik párhuzam is megjelenik a sátrak ünnepével kapcsolatban. A szukkot megünnepléséhez hozzátartoznak a különböző „leveles, lombos ágak”. A Tóra elrendeli: „És vegyetek magatokhoz az első napon dísz-fának gyümölcsét, pálmaágakat és sűrűlombú fának és fűzfának a gallyát és vigadjatok az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt hét napon át” (3Móz 23,40). A zsidó hagyomány a fenti vers alapján négyféle fát említ. Két faágat egyértelműen meghatároz a Tóra: pálmaágakat és a fűzfaágakat.

A zsidó kommentárok szerint a díszfának gyümölcse a hagyomány szerint a citrus (eszrog/etrog), a sűrűlombú fának ága – szó szerint „vastag fa”, helyesebben „vastag levelű fa” – pedig a mirtuszágak (hádász). „Ezeket a hagyományos magyarázatokat támogatja Josephus, aki azt írja, hogy ezen az ünnepen mirtuságakból, fűzfaágakból, pálmaágakból és eszrogból álló csokrot használnak.”[1]

A parancsolat, amit a Szentélyben tartott vidám körmenetekkel teljesítettek, úgy szólt tehát, hogy e négyféle növénnyel – a citrusgyümölccsel (etrog), a pálmaággal (luláv), a mirtuszággal (hádász) és a fűzfaággal (árává) – „…vigadjatok az Örökkévaló… színe előtt”. „A zarándokok lulávot (pálmaág) és eszrogot tartottak kezükben és zsoltárokat énekeltek Isten dicsőségére.”[2] A szukkoti örömmel, vidámsággal összefonódik ez a „csokor”, amit ma is láthat az ember, ha szukkotkor Izraelben jár.

Az ünnep történetéhez hozzátartozik, hogy az Örökkévaló ugyan elrendelte a Tórában megtartását, de a későbbi korokban a szukkotot nem mindig ünnepelték meg. Nehemja (Nehémiás) könyvéből tudjuk, hogy Józsué idejében még megtartották, de aztán hosszú ideig, a babiloni fogságból való visszatérésig nem, vagy csak egyes időszakokban. „Csinála pedig az egész gyülekezet, mely hazatért a fogságból, leveles színeket, és lakának a leveles színekben; mert nem cselekedtek vala így Józsuénak, a Nún fiának idejétől fogva Izráel fiai mind az napiglan, és lőn felette igen nagy örömük” (Neh 8,17).

A szukkot titkának megértéséhez talán ez is közelebb visz minket. Hiszen a Messiás feltámadása után az apostoli korban is tartották az őszi ünnepeket. Semmilyen újszövetségi rész nem szól arról, hogy az apostolok változtattak volna az Örökkévaló ünnepein. Később, hosszú évszázadokig a Messiás Teste sem tartotta az ünnepet, de most, amikor már Izrael újra visszatért a földjére, a Mindenható ismét kezdi előhozni, megmutatni ezt az ünnepet.

Nehemja (Nehémiás) könyve tehát beszámol arról, hogy egy „rendhagyó” szukkotot ültek Izrael fiai. Nehemja napjainak történései sok tekintetben hasonlítanak azokra az eseményekre, amelyek napjainkban játszódnak le. Nehémiás korában tért vissza Izrael maradéka több hullámban a földjére, ahogy azt napjainkban is látjuk. Mindez a leghatalmasabb uralkodó, a perzsa birodalom királyának engedélyével történt, ahogy napjainkban is, de korántsem viszontagságok, szorongattatás nélkül. Elkezdték újjáépíteni Jeruzsálemet (Neh 3), de a környező népeknek ez nem tetszett, és folyamatos nyomás alatt tartották a hazatérteket. Nehemja korában „csak a férfiak felét tudták foglalkoztatni az építkezésen, mivel a többieknek őrködniük kellett. Ugyanez volt a helyzet Izrael országának felépítésénél is, a cionizmustól az államalapításig, tehát kb. 70 évig.”[3] – írja Shlomo Drori aki maga is részt vett az állam felépítésében, mert még a II. világháború előtt Izraelbe települt ki családja. 

Ez a sok szempontból ma is aktuális könyv leírja azt a szellemi helyreállítást, ami végbement Izraelben. A hetedik hónap első napján a papok az összegyűlt nép elé álltak és elkezdték felolvasni a Tórát. A leviták Mózes tanítását magyarázták a népnek, amely nagyon kesergett és gyászba borult (Neh 8,1-12). „És mondta Nechemja, az a tirsáta, meg Ezra pap, az írástudó, és a leviták, akik a népnek értelmezték [a Tórát], az egész népnek: Ez a nap szent az Örökkévalónak, a ti Istenteknek, ne gyászoljatok és ne sírjatok – mert sírt az egész nép, midőn hallották a tannak szavait. És mondta nekik: Menjetek, egyetek kövér ételeket s igyatok édes italokat, s küldjetek ajándékokat annak, akinek nincsen előkészítve; mert szent e nap az Urunknak és ne búsúljatok, az Örökkévalóban való öröm a ti erősségetek.” (Neh 8,9-10)

A nép találkozása Istenével, Istenének parancsolataival. Ez Nehemja idejében egy katartikus erejű találkozás volt, ami prófétikusan a mi időnkre is szólhat. A nép találkozása a Messiással hasonló keserűség, mély bűnbánat lesz (Zak 12), ami hamar feloldódik majd a vigasztalásban és az örömben. Nehemja könyvének egyes versei még az előttünk álló időkről beszélhetnek:

„… magyarázzák vala a népnek a törvényt, s a nép a maga helyén áll vala” (Neh 8,7). – Izrael népe elfoglalja azt a helyét a Messiásban, amit Isten neki rendelt.

„… mert megértették a beszédeket, amelyekre őket tanították vala” (Neh 8,12).

„… megértenék a törvénynek beszédit” (Neh 8,13). – Ettől kezdve valóban megértik, és megtartják a szívükbe írt törvényeket (Jer 31; Zsid 10).

A Tóra tanulmányozása után, a hetedik hónap második napján[4] pedig így szóltak a néphez a vezetők: „…menjetek ki a hegységbe és hozzatok olajfaleveleket és vadolajfaleveleket, és mirtusleveleket és pálmafaleveleket meg sürü lombú fának leveleit, hogy készítsetek sátrakat, amint írva van” (Neh 8,15).

Ami vezetők utasításában „érthetetlen”, hogy hogyan kerülnek a gyűjtendő ágak közé az olajfa-, és a vadolajfaágak. A pálmaleveleket említi a Tóra, a mirtuszágakat a hagyomány is kiolvasta a Tórából, de a „nemes olajfa” és a „vadolajfa” ágait csak a Szellemtől ihletve rendelhették el a papok, és a leviták. Úgy, ahogy körülbelül ötszáz év múlva a Szent Szellem indítására Saul rabbi, azaz Pál apostol megfogalmazta a Rómaiakhoz írt levélben a nemes olajfa példázatát, amibe a vadolajfa ágak beoltatnak.

Noha a szukkot ünnepének megvalósulása még előttünk áll, és ez Isten titka, de az látható, hogy Izrael mély bűnbánata után elhozza majd Izrael és a nemzetek egységét. Megvalósul az a példázat, amit Pál a nemes olajfa (Róma 11) képével ábrázolt. Mindez az üdvtörténetben beteljesülő őszi ünnepek, és az addig előttünk álló idők üzenete, hiszen az Örökkévaló szeretné látni a „Menyasszonyában” (Ef 5,27) is ennek az isteni kijelentésnek a valóra válását.

Végjegyzetek:

[1] Mózes öt könyve és a haftárák, szerk. dr. Hertz J.H., Budapest, 1984, 257. o. – a Lev 23,40 verséhez fűzött magyarázat

[2] U.o.

[3] Shlomo Drori/Jurek Schulz: Az Édentől a Paradicsomig  III., amzi, Pécs, 2010, 88. o. – interneten: http://www.izrael-immanuel.net/ tanítások mappa

[4] Az előírt tisri hónap 15-e előtt jóval ezt parancsolták.