A vízöntés szertartása
(Howard/Rosenthal)
A szertartás eredete
Izraelben az év melegebb felében egyáltalán nem esik csapadék. Így az ország édesvíz-, ivóvízkészlete szempontjából nagyon fontos az októbertől körülbelül április elejéig tartó időszak, amikor az éves csapadékmennyiséget megkapja a föld. A szeptember végén, október elején tartott szukkot napjai tehát pontosan a hosszú, eső nélküli hónapok végére esnek.
„A Sátorok ünnepe idején a tetőpontjára hág az eső utáni vágyakozás, és ez visszatükröződött a templomi szertarásokban is. A Sátorok ünnepének minden reggelén vízáldozatot (víz áldozati jelleggel való kitöltést) mutattak be az Úrnak, mint egy esőért való imát látható formában.
Reggelente, nem sokkal napkelte után, miközben javában zajlott a sokféle áldozat előkészítése, a főpap zenészek és hívek örömteli menetétől kísérve levonult a Siloám-tavához. Kezében egy kis aranykorsót vitt, amelybe alig több mint egy liter víz fért. A korsót óvatosan a vízbe mártva megtöltötte, majd visszatért vele a Templom-hegyre…
…a főpap és kísérete a Siloám-tavából származó vízzel elérte a Templom déli kapuját. Ezt pontosan emiatt a ceremónia miatt nevezték Vízkapunak. Ahogy beléptek, a Templomban háromszor megfújták az ezüsttrombitákat, a papok pedig kórusban Ézsaiás szavait visszhangozták: „S örömmel merítek vizet a szabadító kútfejéből” (Ézs 12,3)…
A főpap lassan odaért a nagy kőoltárhoz, amely a Templom belső udvarán állt és felment rá a feljáró jobb oldalán. Az oltár tetejére érve balra fordult afelé a két ezüsttál felé, amelyeknek lefolyásuk volt az oltár lábához. Az egyikbe a rendszeres italáldozatot (az áldozatul kitöltött bort) szokták önteni, a másik pedig a Szukkótkor szokásos vízáldozat számára volt fenntartva.
Amikor a főpap fölemelte az aranykorsót, hogy kitöltse a vízáldozatot, a nép így kiáltott fel: „Emeld föl a kezedet!” A főpap erre magasabbra emelte a kezét és úgy töltötte ki a vizet, hogy az emberek jól láthassák és igazolhassák, amit megtett…
Amikor a főpap kitöltötte a vízáldozatot az Úr előtt, ezzel egy időben a borból készített italáldozatot is kitöltötték a másik tálba. Ezt azonnal az ezüstkürtök háromszori megfúvása követte, amely egyben a templomi zene kezdetét is jelezte. A léviták kórusa kisvártatva rákezdett a Hallélre (a 113-118-as dicsérő zsoltárokra).
A megfelelő ponton az egész egybegyűlt sereg meglengette a kezükben tartott pálmaágakat az oltár felé, és együtt énekelték: ’Ó Uram, segíts most, Ó Uram, adj most jó előmenetelt!’ (Zsolt 118,25) Ezzel egy időben a papok pálmaágakkal a kezükben egyszer körbemasírozták az oltárt.”[1]
.
Jesua szavai a vízáldozat kiöntésekor
A János 7,37 arról számol be, hogy Jesuának a szukkot utolsó napján fontos üzenete volt népe számára, amely a vízöntés szertartására épült.
„A zsidó hagyomány szerint Isten ezen a napon jelentette be, lesz-e elég eső a jövő évi terméshez. Így aztán az ünnepnek ezen a zárónapján a templomi víztöltési rituálé kiemelt hangsúlyt nyert. Mindenkinek a legfőbb gondolata a víz volt.
Az ünnep többi hat napján az ezüstkürtöket háromszor fújták meg. Ezen a napon azonban háromszor hét kürtszó harsant föl. Az előző hat napon a papok egyszer járták körül az oltárt. Ezen a zárónapon azonban hét kört tettek meg. Az oltárt körüljárva a hósianna-verset (Zsolt 118,25) énekelték, a nép pedig pálmaágakkal integetett. Ezért hívták ezt a napot a Hósana rabbának, azaz „a nagy hozsannának”. A jövő évi eső és a messianisztikus várakozás (Zsolt 118.) került az ünnep középpontjába.
Valamikor i.sz. 30-ban járhattunk. Eljött a Hósana rabba, az utolsó nap a sátorok ünnepének nagy napja. A sziporkázó napsütés hatására már reggel szinte túl meleg volt, miközben a tömeg egyre csak gyülekezett a Templom udvaraiban a Hósana rabba szertartásra. Az emberek érdeklődve figyelték a szolgálatukat végző papok forgolódását, amikor egyszer csak egy erős hang szállt fel a tömegből. A papok rosszallóan fordultak oda, és mindenki meglepve tekingetett körül, hogy meglássa, ki merészelte megzavarni a szertartást. Egy harmincas évei elején járó ifjú galileabeli férfin akadt meg a tekintetük, akit sokan hatalmas rabbinak, prófétának, sőt a Messiásnak tartottak. Erős hangján ezt mennydörögte: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7,37-8. vö. Jn 4,14) Vagyis, mintha csak ezt mondta volna: Én vagyok a válasz az imáitokra, én vagyok a Messiás. Ha én megmentelek, nem fogjátok többé szomjúhozni az üdvösséget.
A hangja még másodpercekig ott visszhangzott a fülekben, miközben feszült csend szállt le a hallgatóságra. Aztán hirtelen elszabadult a reakció. A vallási vezetőket düh és felháborodás, ugyanakkor bénító rettegés kerítette hatalmába. Honnan veszi ez a bátorságot, hogy megzavarja a templomi szertartást, és hogyan merészeli magát Messiásnak állítani? Egy biztos: nem az ő engedélyükkel, de még nem is az ő helyeslésükkel cselekszik. Sőt, fellépését óriási kihívásnak tekintették vallási tekintélyükkel szemben. „Némelyek pedig közülük akarják vala Őt megfogni, de senki sem veté reá a kezét.” (Jn 7,44)
A nép sorai között is heves vita lobbant lángra. Ők nem tartották Jézust sem bolondnak, sem vallási őrültnek. A kijelentései mögött lévő valóságos tekintélyt mindnyájan érezték és értették. De hogy ki lehet voltaképpen ez az ember, arról már megoszlottak a vélemények. Egyesek úgy gondolták, ő az „a Próféta” (Jn 7,40), akiről Mózes megmondta, hogy egy napon fellép Izraelben (5Móz 18,15). Igazuk volt. Koruk teológusai ugyanakkor arra tanították őket, hogy ez a próféta nem ugyanaz a személy, mint a Messiás (vö. Jn 1,19-21). Mások azt állították, hogy a Messiás jár közöttük – és ezeknek is igazuk volt. Az ő nézetüket azonban azzal támadták meg, hogy „Nem az írás mondta-é, hogy a Dávid magvából és Betlehemből, ama városból jön el a Krisztus [a Messiás], ahol Dávid vala?” (Jn 7,42)
Ezek persze nem tudták, hogy Jézus csakugyan Dávid leszármazottja és tényleg Betlehemben látott napvilágot. Így hát – ahogy János feljegyezte – „Hasonlás lőn azért őmiatta a sokaságban.” (Jn 7,43)…
Kiderült azonban, hogy az őrség tagjai is Jézus kijelentésének hatása alá kerültek, hiszen így védekeztek: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!” (Jn 7,46) Miután nem tehettek mást, a tanács tagjai dühösen megdorgálták az őröket és elküldték őket.”[2]
Végjegyzetek:
[1] Kevin Howard, Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Isten prófétikus naptára a Golgotától a Messiási Királyságig, Új Spirit könyvek, Budapest, 2010, 148-149 o.
[2] U.o. 151-153 o.
