Ezen a területen a magyar bibliafordítások rendszerint nem törekednek az eredeti héber kifejezések visszaadására[1], így trombitákról, harsonákról vagy kürtökről olvashatunk. Isten azonban eredetileg kétféle fúvós hangszerről rendelkezett.
Az egyik a hacocra, az ezüst kürt (vagy ezüst harsona, trombita), amely eredetileg jelzőkürtként szolgált: „Készíts magadnak két ezüst kürtöt; vert munkával készítsd el…” (4Móz 10,2). Erre valamennyire illik a kürt, a harsona vagy a trombita megnevezés. Kinézetre talán a korábban használt tábori kürthöz hasonlít legjobban – a hacocra egy egyenes ezüstcső, amely a végén tölcsérré szélesedik. A pusztában ez szolgált a nép és a fejedelmek összehívására is (4Móz 10,2-4) és ennek hangjára indultak el a törzsek (4Móz 10,5-7). Josephus Flavius szerint minden sabbat kezdetét és végét ezzel jelezték a papok.[2]
A másik kürt sokkal híresebb. Ez a sófár, a kosszarvból készült kürt. A rabbinikus tradíció és a történelmi források is arról tanúskodnak, hogy a kürtzengés ünnepe alkalmából elsősorban a sófárt fújják meg, noha a Biblia konkrétan nem határozza meg a megfújandó hangszert.[3]
A magyar fordítások nem adják vissza pontosan e héber kifejezéseket. A Bibliáinkban emiatt nem találkozunk e két hangszerrel. Azt gondolhatjuk a sófárról, hogy egy tradicionális zsidó hangszer, aminek megvan a helye a zsidó hagyományban, de semmi köze sincs az Íráshoz. Ezért használjuk ebben a tanításban az eredeti héber kifejezéseket.[4]
Az ünnep, amelyen lényegében mindkét hangszer megszólalt, a következőképpen mehetett végbe a történelmi Izraelben:
A 4Mózes 10. fejezetében előírtaknak megfelelően az égőáldozatok bemutatását kürtszó kísérte: „Fújjátok meg az ezüst kürtöket égőáldozataitok és békeáldozataitok mellett” (4Móz 10,10). A Tóra szerint[5] a kürtzengés napján – a többi ünnephez hasonlóan – égőáldozatokat is be kellett mutatni. „Mivel az áldozatokat az oltárhoz hozták és ott is mutatták be, az ezüst kürtöket itt fújták a papok, amely tényt mind a Szentírás szövege (2Krón 29,27-28)[6], mind Josephus feljegyzései (A zsidók története III.12.6) megerősítenek.
A kürtzengés ünnepén egy további papnak is fontos szerep jutott, akinek a sófárt kellett megfújnia. Ő is ott állt az oltárral szemben álló és az ezüst kürtöket fúvó papok sorában. Amikor a sófár hangja hosszan hallatszott, az ezüst kürtök rövideket fújtak az aznap bemutatandó áldozatok fölött.”[7]
Az ünnep hátterének mélyebb megértése miatt szólni kell a zsinagógai szertartásról is. A zsinagógában a sófárfújás meghatározott rendben történik. Több kürtjel hangzik fel:
תקיעה teqiʿa – a tekiá, egy hosszú, „egyhuzamban fújt” kürtjelzés;
שברים sevarim – a sevarim, három közepes hosszúságú kürtszó;
תרועה teruʿa – majd a teruá, kilenc rövid, szaggatott jelzés.
תקיעה גדולה teqiʿa gedola[8]
- Először egy hosszú, megszakítás nélküli kürtszó szólal meg, a tekiá[9]. Talán leginkább ez hasonlítható ahhoz a kürtszóhoz, ami gyülekezésre hívott. Ha a pusztai vándorlás idején egyszerűen megfújták az ezüst kürtöket, akkor ezzel a népet és a fejedelmeket hívták össze. Ha egy ezüst kürt szólalt meg a fejedelmeknek kellett gyülekezniük, ha mind a kettő, a népet hívták össze (4Móz 10,2-4).
- Ezt követi a sevarim, a három közepes hosszúságú kürtszó. Ennek eredetét nem találjuk a Tórában.[10]
- Majd a teruá szólal meg, kilenc rövid, szaggatott sófárhang.[11] A teruá szó jelenik meg az ünnep nevében is. A jom teruá elnevezést használja az Írás a 4Mózes 29,1-ben az ünnep neveként. Tehát a teruá tágabb értelemben nemcsak annyit jelent, hogy a Bibliában leírt kürtöket kell megfújni ezen a napon, hanem egy bizonyos kürtjelzés neve is. Teruát fújtak akkor, ha a törzsekből álló táboroknak indulniuk kellett és terua szólt harci riadóként is, ha Izrael háborúba ment (4Móz 10,5-6.9 vö. 31,3-6).
Ezután a sófárt fújó visszatér a tekiára, és újra végigfújja a háromféle kürtszót. Ebben a rendben sokszor megfúják a sófárt ezen a napon.
A keresztény országokban a templomok harangja töltött be hasonló szerepet. Elsősorban a harangszó is a közösség összehívására szolgált („tekiá”). Az istentiszteletek előtt rendszerint harangoztak, összehívták a népet az Úr elé. Másrészt azt is harangszó jelezte, ha valaki meghalt („sevarim”). A fájdalmat, a veszteséget, a „szív jajveszékelését” így hozták a közösség tudtára. Harmadrészt fontos szerepet töltött be a harang vészhelyzetek esetén („teruá”). Félreverték a harangot tűzvész, árvíz esetén, vagy ellenséges támadáskor. Úgy kongatták, hogy az ott élők abból tudták, hogy baj van. Ha emberek együtt éltek egy társadalomban, akkor közösségi létük fejlődése során valószínűleg mindenhol automatikusan kialakult egy hasonló jelrendszer. A közösség működéséhez szükségessé válhatott egy távolról is jól hallható hangjelzés.
A Bibliában azonban ennél többről van szó. A kürtjelek rendje nem pusztán jelző szerepet töltött be, kezdettől fogva túlmutatott önmagán. Mert a kürtöket nemcsak a földön lévők fújják meg, hanem az égiek is. Ez már az Ószövetségben is így van, de az Újszövetség prófétikusan csak a mennyei kürtölésekről ír. A Bibliában tehát a kürtszó mennyei eredetű, isteni kijelentésből fakad, a földi használata a mennyeinek kitükröződése, képmása.
Végjegyzetek:
[1] Kivéve a Szent Pál Akadémia bibliafordítását, melynek elkészült részei az Új Exodus folyóiratban jelennek meg, és a zsidó imakönyvek fordításait.
[2] A zsidók története III.12.6
[3] Csak az ötvenedik évben jom kippurkor írja elő kifejezetten az Írás, hogy a sófárt kell megfújni (3Móz 25,9).
[4] Az Újszövetség ógörög szövege és a Septuaginta egy szót használ a két fúvós hangszerre (fonetikusan: szalpinx – σάλπιγξ), amelyet egységesen kürtnek írunk. Ez a sófárra, a kosszarvból készült kürtre és az ezüst kürtre egyaránt utalhat. (A Vulgata pedig a tuba kifejezést használja.)
[5] 4Móz 28,11 és 29,2.6
[6] „…az ezüst kürtökkel kürtöltek” vagy „a hacocrákkal kürtöltek” (2Krón 29,27-28)
[7] Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 116.o.
[8] A tekiá egyik változatának tekinthető a tekiá gedolá, a „nagy tekiá”, egy különösen hosszú sófárfújás. Ez is zárhatja a három sófárhangot „egy hosszú kiáltásként”.
[9] A tekiá kifejezés nem szerepel a Bibliában, a taka gyökérből származik.
[10] A sevarim (svarim) a sever szóból ered, ami törést jelent. Ha egy „törés” következik be az életünkben, akkor a szívünkben jajgatunk, siránkozunk. Ezt a jajveszékelést fejezi ki sevarim a hagyomány szerint. A kürtjelzést összefüggésbe hozzák az emberi élet „töréseivel”, nehézségeivel, fájdalmaival, halálesetekkel, szeretteink elvesztésével, és a Templom lerombolása miatti gyásszal is.
[11] Az ugyancsak rabbinikus tradíció, hogy kilencszer fúják meg a kürtöt.
Vissza a jom teruáról szóló tanításokhoz.
