Móse Ben Smuél/Szepesi Mojse:

Visszatérés Cionba

 

 

Szepesi Mojse (Schwarcz Károly) vagy később felvett nevén Móse Ben Smuél[1] a magyarországi Szilvásváradon született és nőtt fel ortodox zsidóként. A holokauszt alatt még fiatalon munkaszolgálatos lett édesapjával, majd a Szovjetunióba került fogolyként.

A Mindenható lehajolt hozzá és a legnyomorúságosabb körülmények között mutatta meg neki a Messiást. Csodák révén tért haza Magyarországra és nem sokkal később innen vándorolt ki Izraelbe, ahol a honfoglalás és az országépítés részese lett. Móse részt vett a korai messiáshívő mozgalomban is Izraelben.

Életéről két forrásból közöljük feljegyzéseit: önéletrajzi könyvéből és az Élő víz evangélikus újságban megjelent írásaiból.

 

Szilvásvárad jellegzetes magyar falu volt. Nevét onnan kapta, hogy hatalmas szilvafák és más gyümölcsfák termettek arrafelé… Összességében boldog gyerekkorom volt Szilvásváradon. Úgy nőttem fel, hogy örömmel játszottam a többi gyermekkel. Csak akkor kezdtünk el harcolni, és akkor kezdtek rám átkokat szórni a zsidóságom miatt, amikor rosszra fordultak a dolgok.

Játszottunk az utcákon, a mezőkön, az erdőkben. Nyáron a libákkal együtt fürödtünk a kis patakban. 

Apám jelentős személy volt a kis faluban. Sámuelnek hívtak. Anyám magyar neve Paula volt, héber neve pedig Eszter. Minden magyarországi zsidónak volt egy magyar és egy héber neve. 

[…]

 

Budapesten hat évig jártam iskolába. Ebből öt évig nagybátyámnál laktam, a hatodik évben pedig egy rabbinál, aki a háború után Magyarország főrabbija lett, azoké a zsidóké, akik túlélték az eseményeket. A budapesti ortodox iskolában töltött hat év alatt teljes körű általános iskolai képzést kaptam. Megtanultam az összes zsidó törvényt és hagyományt is.

Gyakran igen kimerítő napjaink voltak. Az iskolai tanítás reggel nyolc órakor kezdődött, és délután egy óráig tartott. Délután négytől hatig tanultunk egy rabbival, aki a Tórát, azaz Mózes törvényeit tanította nekünk. Egy zsidó életét reggeltől estig és születésétől haláláig a vallása, Isten tisztelete tölti ki. Ma már igen sok olyan zsidó van, aki nem veszi komolyan a vallást, az ortodox zsidókat azonban arra tanítják, hogy nagyon gondosan tartsák meg a parancsolatokat és a Törvényt, az összes zsidó szokást és hagyományt.

Minden zsidó fiút nyolcnapos korában körülmetélnek, amit nagy családi ünnep követ. Az ünnepségre összegyűlnek a rokonok és a környéken lakó zsidó emberek. Az én otthonomban is nagy ünnep volt, amikor nyolcnaposan körülmetéltek.

Amikor négyéves lettem, elküldtek a „héderbe” (héberül szobát jelent), vagyis arra a helyre, ahol a zsidó gyerekeket a Tórára és a judaizmusra [zsidó vallásra – a ford.] tanítják. Egy hosszú szakállú, péjotos (hosszú pajeszos – a ford.) öreg zsidó tanított minket a héderben. Tőle tanultam az első héber betűket, hogy tudjak olvasni és imádkozni.

Amikor a faluban elkezdtem az elemi iskolát, már csak nyáron jártam a héderbe, azután pedig egy másik faluba mentem, ahol sok zsidó fiú gyűlt össze, hogy tanuljon.

A zsidó népnek sokféle vallási ünnepe van, és ahhoz, hogy ezeket az ünnepeket a zsinagógában meg lehessen tartani, legalább tíz zsidó férfinak kell jelen lennie. A tízes szám abból az időből ered, amikor Isten Ábrahámmal beszélt, és tíz igaz embert keresett Sodomában; az én falumban nem volt tíz zsidó férfi, ezért egy hat-hét kilométerrel távolabb lévő faluba utaztunk el, ahol több zsidó élt, és zsinagógát tartottak fenn.

Amikor tizenhárom éves lettem, eljött a bar-micvám ideje. A bar-micvá szó szerinti jelentése: a parancsolat fia. A tizenharmadik születésnap nagyon szent nap egy zsidó fiú életében. Ezen a napon kell olvasnia először a Tórából (Mózes öt könyvéből) a zsinagógában, a gyülekezet előtt. Ettől a naptól fogva tekintik felnőttnek, aki felelős a bűneiért. E napot megelőzően az apa felel azért, amit a fia tesz, ettől kezdve azonban már a fiú felelős önmagáért. 

Anyám különösen erősen ortodox volt, és nagyon komolyan vette az összes parancsolatot és törvény szabta előírást. Anyám Lévi törzséből származott, vagyis a papi törzsből. Amikor felgyógyult egy súlyos betegségből, ígéretet tett Istennek, hogy mindig igaz zsidó asszony marad, aki tiszteli és megtartja a törvény összes parancsát. Esténként kiment az udvarunkra, ahol egy órán át fel-alá járkálva imádkozott. Amikor együtt mentünk valahová, mindig a judaizmusról beszélt nekem, és Isten nagy embereiről az Ószövetségből és a zsidó nép történetéből. Imádkozott azért, hogy mindig igaz zsidó legyek, és elmondta, milyen nagy megtiszteltetés Isten választott népéhez tartozni. 

[…]

 

Sabbát-kor [szombaton a ford.] nem hordhattunk semmiféle terhet, még egy zsebkendőt sem a zsebünkben. Nem volt szabad tüzet rakni vagy gyertyát gyújtani. Az otthonunkban volt egy magyar szolgáló, aki sabbátkor mindig gondoskodott a főzésről. 

Mindig kóser [rituális szempontból tiszta, ép, fogyasztható a ford.] ételt ettünk, amit a törvényeknek megfelelően készítettünk el. Amikor otthon vágtunk állatot, és ez minden csütörtökön így volt, jött egy hosszú szakállú, hosszú péjotos mészáros, és a törvény szerint levágta az állatot. Egy rabbinikus iskolában tanulta, mit, hogyan kell tennie. Az állatok levágása egy speciális rítus szerint történt, hogy az állat összes vére kifolyjon. Ezután a húsnak 30 percig sóban kellett állnia. 

A zsidók számára halálos bűn volt a vért megenni, és boldog vagyok, hogy ezt a fontos parancsot, amelyet az apostolok is minden hívő számára megszabtak, azóta is megtartom. 

Ezekkel a parancsolatokkal nőttem fel, és teljes szívemből igyekeztem megtartani őket. Időről időre rá kellett jönnöm, hogy elbuktam, és ítéletet, félelmet éreztem a szívemben. Imáimban gyakran szóltam így Istenhez: „Miért adtál ennyi törvényt, ha nem adtál erőt ahhoz, hogy megtartsuk őket?” Megtapasztaltam, hogy a mai Jeruzsálem minden gyermeke rabszolgaságban van, és úgy találtam, hogy a törvény senkit sem tud üdvözíteni (igazzá tenni). Akkor még nem ismertem Jézust, mint Messiásomat, nem tudtam, hogy ő a törvény betöltője mindenki számára, aki hisz benne. Az iskolában sosem hallottuk Jézus nevét. Mindössze annyit mondtak róla, hogy sosem ejthetjük ki ezt a nevet. 

Amikor 14 éves voltam, otthagytam a budapesti iskolát. Visszatértem a falumba, Szilvásváradra, hogy részt vegyek egy egyéves gépészképzésben, és azt terveztem, hogy később visszamegyek Budapestre egy ottani gépészeti iskolába. Ez már 1943-ban volt, a második világháború idején, de még abban az évben Budapestre érkezett Adolf Eichmann, hogy “megoldja a zsidókérdést”. 

[…]

 

A nácik továbbra is mindennap elvittek csoportokat, és mi, akik ott maradtunk, mindenféle szóbeszédet hallottunk arról, hogy németországi munkatáborokba küldték őket.

Azután eljött a mi időnk is. Apámat és engem a nácik magyarországi munkaszolgálatra vittek, és így elszakítottak minket a családunk többi tagjától. Ha akkor tudtuk volna, hogy az egyik legrosszabb európai koncentrációs tábor, Auschwitz vár rájuk, magunkkal vittük volna az öcsémet is. Tizenegy éves volt akkor…

Apámat és engem különböző helyekre vittek dolgozni. Egyszer erdőbe, máskor óriási farmokra vagy téglagyárakba. Egy teljes évig rabszolgaként dolgoztunk, és semmit nem tudtunk arról, hogy mi történt családunkkal a gettóban. Azt hittük, hogy még mindig ott vannak.

[…]

 

Ahogyan az oroszok előre haladtak, apámat és engem nyugatra vittek, az osztrák határ felé. Már két éve voltunk a nácik foglyai. Semmit nem tudtunk arról, hogy mi történt a családunkkal.

[…]

 

Amikor Pozsony határába értünk, az oroszok megint elkaptak minket, és a németek által elhagyott börtöntáborba vittek. Továbbra is azt reméltük, hogy az oroszok szabadon engednek és hazaküldenek minket, de a reményünk meghiúsult…

A többi fogollyal együtt vasúti vagonokra raktak minket, és a vonat elindult Oroszország felé. Elszállt a reményünk, hogy szabadok lehetünk; még egy rettenetes időszak állt előttünk.

 

 

MEGTALÁLTAM JÉZUST, A MESSIÁST

Életem minden napján imádkoztam a zsidó imákat. Teljes szívemből igyekeztem megtartani a törvényt és a parancsolatokat.

Fogságom egész ideje alatt, először a németeknél, majd később az oroszoknál, imádkoztam Istenhez. Bárhol voltam is, arcomat Jeruzsálem felé fordítottam, és elmondtam héber imámat, ahogyan otthon a rabbiktól tanultam. Azonban minden alkalommal hozzátettem egy saját magyar nyelvű imát is, amit szívem mélyéből mondtam el. Kértem Istent, hogy segítsen kiszabadulni ebből az élő pokolból, és vezessen haza Magyarországra. Izrael Istene könyörülő Isten. Amikor látja, hogy valakinek a szíve igazán keresi őt, a helyes ösvényre vezeti az igazság felé.

Egyre inkább megértettem, hogy a Törvény nem hozza meg számomra a megváltást és a békességet, amit annyira keresek. Ahogyan teltek a hónapok, mind többet és többet imádkoztam, és éreztem, hogy Isten egyre közelebb jön hozzám… és szólni akar hozzám.

A testem napról napra gyöngébb lett, egyre soványabb lettem, míg szinte csak csont és bőr voltam. Éreztem, mint jön egyre közelebb a halál sötétsége. Szenvedésemben Istenhez kiáltottam: „Tudom, hogy meg fogok halni, Istenem, de előtte hadd nyerje el szívem a békét, amire annyira vágyom!” Napról napra továbbra is Jeruzsálem felé fordítottam arcomat, és lelkem mélyéből könyörögtem, de úgy tűnt, hogy csak haladok egyre lejjebb a halál völgye felé.

Ábrahám, Izsák és Jákob Istene azonban letekintett rám mély lelki és fizikai szükségemben. Én voltam a tékozló fiú, aki moslékot és hulladékot evett a disznók között. Izrael Ura és Istene meghallotta imáimat, és könyörületében megmutatta nekem, hogy ő az Út, az Igazság és az Élet. Elvezetett arra, hogy meglássam: a názáreti Jézus az én Messiásom, és népemnek, Izraelnek is a Messiása.

Egy napon, amikor szokás szerint egy agyaggal teli kocsit toltam a sínen a gyári lifthez, a fejem hozzáütődött egy villanyvezetékhez, amely szabadon lógott a falon. Csoda volt, hogy nem ölt meg az elektromos áram abban a szempillantásban. Hatalmas ütést kaptam, amely kidobott a hóba, s eszméletlenül feküdtem. Kicsit később magamhoz tértem, de továbbra is ott maradtam fekve, és vártam a halált.

Hirtelen azt érzékeltem, hogy egy óriási alak áll velem szemben. Úgy éreztem, hogy hatalmas erő és szentség árad felém. Égi hangot hallottam, amely magyarul szólt hozzám: „Meddig alszol még anélkül, hogy észrevennéd, hogy bűneid miatt jöttek rád a megpróbáltatások?” Miközben válaszoltam, reszketett a testem a félelemtől: „Uram, hogyan szabadulhatnék meg? Teljes erőmből próbáltam szent törvényed és parancsolataid szerint élni. Miért adtad nekünk a törvényt, ha nem adtál erőt ahhoz, hogy megtartsuk?”

Pár nap múlva az Úr magasztos látomással válaszolt az imádságomra. Álmomban azt láttam, hogy egy nagy asztalon fekszem, egy hatalmas szobában. Hirtelen az ajtón és az ablakon keresztül nagy erejű emberek törtek rám, jókora késekkel a kezükben. Felemelték fölöttem a késeiket, de mielőtt még belém döfhették volna őket, egy hatalmas erő felemelt engem a kések körén át, és kidobott az ablakon. Fejjel lefelé estem, és rettenetes fájdalomban láttam és éreztem a poklot. Minél mélyebbre zuhantam, annál nagyobb volt a fájdalom, és biztos voltam abban, hogy hamarosan beleesek a tűzbe. Az utolsó pillanatban azonban Isten erős hangját hallottam a mennyből, amint engem szólít: „Ha hiszel Jézusban, a te Megváltódban, életed megváltozik.”

Ebben a pillanatban felfelé repültem az ég felé, és hamarosan beléptem a nagy dicsőségbe, amelyet lehetetlen leírni. Mindenütt olyanokat láttam, akik Istent imádták. Isten trónja körül hatalmas angyalokat láttam, amint gyönyörű harmóniában mozogtak a magasságban. Senki sem állt a másik útjában, mert minden olyan volt, mint a kristály. Mindenen át lehetett látni. Hirtelen megláttam Istent a trónján. Féltem a szentségétől, ezért vissza akartam vonulni, de Isten Lelke magához vont, és mosolyogva megölelt. A nagy öröm miatt, amelyet éreztem, nem akartam elmenni tőle. Ő azonban eltávolodott tőlem, és ezt mondta nekem: „Ez az én Fiam. Imádd őt, mint Megváltódat!” Ekkor megláttam a jobbján Jézust. Eléje borultam, és hirtelen lehullott rólam a bűneim terhe, és eltűnt szívemből a fájdalom. Tökéletesen egynek láttam őt az Atyával a dicsőségben. Ekkor megszólalt a gyári sziréna, jelezve az éjszakai műszak munkásainak, én pedig felébredtem.

Le akartam írni a látomást, ezért azonnal az íróasztalhoz mentem. Azt gondoltam, ha valaha visszajutok Magyarországra, megkérdezem a rabbimat, mit jelent mindez. Ekkor észrevettem egy kis könyvet az asztalon, kinyitottam, és láttam, hogy egy magyar nyelvű Újszövetség. Egy ember számos alkalommal hívott engem, hogy olvassam ezt a kis könyvet, mert látta, hogy valószínűleg nincs sok napom hátra a földi életből, és én többször bele is kezdtem, de semmit nem értettem belőle. Csak az ennivalón járt az eszem, és azon, hogyan hosszabbíthatom meg az életemet még egy napig. Az Apostolok cselekedetei kilencedik fejezeténél nyitottam ki, és elkezdtem olvasni azokat a dolgokat, amelyek Pállal (Saullal) történtek a damaszkuszi úton. Amikor ahhoz a szakaszhoz értem, amely szerint megnyílt a szeme, és meglátta, hogy a názáreti Jézus a Messiás, mintha hályog esett volna le a szememről. A pillanat törtrésze alatt megértettem, hogy Jézus Krisztus az én Messiásom és a népem Messiása. Újjászülettem… a menny költözött a szívembe.

Az Újszövetség egy magyar adventistáé volt. Amikor korábban megpróbáltam olvasni, olyan volt, mintha fátyol ereszkedett volna a könyvre. Semmit sem értettem. Ekkor azonban eltűnt a fátyol a szemem elől, és megértettem, amit olvastam. Amikor a zsidók a Szentírást olvassák, ugyanez a fátyol takarja a szemüket, amely most leesett az én szememről. Később sok olyan izraeli honfitársammal találkoztam, akiknek a szeméről elmúlt a hályog, és az Úr Jézus követői lettek.

Másnap reggel elkezdtem bizonyságot tenni kollégáimnak. Ezt  mondtam: „Isten kijelentette magát nekem tegnap éjjel. Megmutatta nekem Krisztust jobbján, és ő az én Messiásom.” Sokan látták bennem a nagy változást, és hittek a bizonyságtételemnek, mások viszont azt gondolták, hogy megbolondultam a nagy megpróbáltatások miatt, amelyeken keresztülmentem, és ezt mondták: „Jól van, csak hidd ezt.” Megtapasztaltam a valóságot, és hamarosan azt is átéltem, amit Isten mondott nekem: „Ha hiszel Jézus Krisztusban, életed teljesen megváltozik.” Úgy éreztem, sokkal könnyebben megy a munka, már nem olyan nehéz a primitív, ügyetlen szerszámokkal bánni.

Néhány nap múlva egy orvosi bizottság érkezett Moszkvából, hogy megvizsgálja a foglyokat. Amikor meglátták, hogy csak csont és bőr vagyok, néhány más fogollyal együtt egy Moszkva melletti üdülőbe vittek. Ott a legjobb ételeket kaptuk, és annyit ehettünk, amennyit akartunk. Nem hittem volna, hogy ennyi élelem van Oroszországban. Az üdülőben volt egy magyar katolikus a pap, aki azt mondta, megtanít a katekizmusra, ha neki adom a cigarettaadagomat (napi hármat). Így aztán megtanultam a katekizmust. Szívemben elhatároztam, hogy ha visszatérek Magyarországra, szerzetes leszek. Három hónapig maradtam ott. Az oroszok elgondolása az volt, hogy étellel felerősítenek, hogy visszaküldhessenek a téglagyárba, de akármennyit ettem, továbbra is csont és bőr maradtam. Így aztán visszaküldtek Magyarországra. Amint a vonat nyugat felé gördült a végtelen prérin át, csak ültem, és bámultam az elhaladó városokat… a szabadsághoz vezető úton. Ekkor még csak tizennyolc éves voltam.

 

Az Élő víz evangélikus újságban megjelent írások

Szepesi Mojse Károly zsidó származású evangélikusként ment ki Izraelbe 1948-ban. Az Élő víz című evangélikus újság közölte néhány levelét 1950-1951-ben, amelyekből részleteket adunk közre. (A lap 1951-ben megszűnt.) Szepesi Mojse volt az első, aki tudósított a híres, messiáshívő Daniel Cion rabbi működéséről Izraelben.      

 

Izráeli levél

„Bélpoklosok Izraelben” cimmel egy őszinte újságíró arról írt, hogy micsoda szégyen az, hogy 27 zsidó és 8 arab bélpoklosát Izráelnek — német evangélikus diakonisszák ápolják. „Nem tudom — írja cikkében —, hogy minek tulajdonítsam azt, hogy keresztyén ápolónők tudják csak magukat alávetni ilyen munkának. Úgy látom, hogy mindnyájan bevallhatjuk az Ő hitük győzelmét.”

   Befejezésül így ír: „Most tehát felétek fordulok Izráel leányai, és izgatottan várom, hogy lesz-e 100…, de ha 100 nem, legalább 10, habár így arcunkat a szégyentől a földre kell hajtanunk…, de még arra is gondolok, hogy utoljára mielőtt letennétek az újságot kezetekből, bár nagyon restellem magam, de kimondom …, hogy lesz-e 1?“

   E cikkre aztán én válaszoltam néki és többek között ezt írtam: „Minden ember csak azon az úton mer elindulni, ahol látja, hogy már valaki járt rajta. Természetes, hogy Izráel leányai nem mernek a bélpoklosok közé menni, hisz Messiásukat, a Názáreti Jézust — Aki majdnem egész életét a bélpoklosok közt töltötte — nem ismerik. De hogy Izráel ápolóinak becsületét megmentsem, én — mint Ábrahám magvából való — jelentkezem közéjük —, de azt meg kell, hogy mondjam, hogy ehhez erőt nekem is ugyanaz a Jézus Krisztus ad, Aki adott a német evangélikus diakonissza ápolónőknek.”

   Levelemre válasz még nem érkezett, de engem már az Úr elvezetett a betegek közé. Jeruzsálemben vannak egy elszigetelt helyen, 35-en összesen.

   Nagyon boldogok voltak, amikor az egyik beteg tangóharmonikáján magyar és héber hívő énekeket játszottam nekik. Betegségük borzalmas. A hús rothad el rajtuk. Egyiknek orra, másiknak ujjai hiányoznak, és nincs gyógyulás belőle. 120 évig is el lehet élni vele. Az egyik szegény bácsi 25 éve fekszik ugyanazon a helyen. Egész fiatalok is vannak köztük.

   Nagyon-nagyon kérek minden drága testvéremet, akik olvassák e sorokat, hogy tusakodjanak és könyörögjenek ezekért a szegény betegekért, ápolóikért és zsidó orvosaikért. Azonkívül az egész Izraelért és az itteni hívő testvérekért könyörögjetek.”[2]

 

Izráeli levél a Genezáret partjáról

„Kedves Ifjú Testvéreim!

Az Úr Jézus drága nevében köszöntelek benneteket innen a távoli Izraelből, a Genezáret tó partjáról. Amint nézem a Genezáret gyönyörű kék vizét és a távolban emelkedő havas Hermon hegyet, oly hatalmas vágyat érzek, hogy e boldogságomat Veletek megosszam. Szeretném Nektek röviden vázolni az itt töltött két évnek lelki tapasztalatait. Amikor az ország földjére léptem, ezelőtt két évvel, a legelkeseredettebb harcok dúltak mindenfelé. Természetes tehát, hogy azonnal besoroztak bennünket összes fiatalokat. Egészségügyi szolgálatra jelentkeztem és így is szolgáltam végig a háborút. A háború és az ütközetek állították először vizsgára hitemet. Az Úr meg akarta látni, hogy az életemmel elhiszem-e azt, hogy „Aki Őbenne hisz, ha meghal is él“. Az első ütközetben a körülmények arra kényszerítettek, hogy bunker nélkül álljak az ellenség tüzében. Az első pillanatokban a borzasztó robbanások közben, szinte nem tudtam, mi van velem, önkívületi remegés jött rám és minden pillanatban vártam a véget. A bombák és az ágyúgolyók szabályos kört írtak le körülöttem. Egy fiúnak nem messze tőlem a hátát lenyírta egy bombarepesz. Rögtön belehalt. A géppuska hangja, azt hittem, szétrepeszti a dobhártyámat. Izzadva emeltem fel a telefonkagylót, várva valami jó hírt, de onnan is halottakat és sebesülteket jelentettek. Borzadva tettem vissza a helyére és szívem valósággal a torkomban dobogott. De egyszerre csak halkulni kezdett a zaj, és én ezt azonnal kihasználva, az Úr elé borultam. Csak pár pillanat telt el, amikor már hallottam is Jézus drága hangját: „Azt akartam, hogy meglásd, milyen lenne nélkülem a te életed ..“ „Ne félj, csak higyj!“ S kedves Testvéreim, ettől a pillanattól kezdve, nem tudtam, mi a félelem. Az egész háború úgy tűnik fel most nekem, mint amikor hatalmas vihar közepette bent ülök egy nagyszerűen védett házban.”[3]

 

A bélpoklosok orvosa nyomában

Már közöltem az én magyar testvéreimmel, hogy szanitéc-szolgálatot teljesítek az izraeli hadseregben. Az Úr minden nap küld néhány fiút, akiknek be kell kötöznöm a sebeit és akiknek alkalmam van elmondani, hogy én csak a test felületén dolgozom, de van valaki, aki a bajnak a gyökerén tud segíteni. Az Ő neve Jesua Hamasiach — Jézus Krisztus — Felkent Szabadító!

   A múlt héten megkaptam negyedévi szabadságomat és újra elmentem meglátogatni a jeruzsálemi bélpoklos-telepet. Az Úr Szentlelkének előkészítő munkája révén egy egész szobának szólhattam az egyedüli szabadulásról, e borzalmas betegségből való egyetlen igazi gyógyulásról.

[…]

   Azután elmondtam nekik, hogy az Úr Jézus hogyan gyógyította meg a tíz bélpoklost. Azt mondta nekik, menjetek el a paphoz és bár ők még nem voltak tiszták, hittek az Úr Jézus szavának, s mire odaértek, meggyógyultak. „Megtörténhetik-e ez ma is bélpoklossal?“ — hangzott az egyik ágyból egy beteg leány kérdése. — „Jézus szava ma is megáll: minden lehetséges a hívőnek“ — feleltem.

   Hosszas búcsúzás után elváltam tőlük s bementem az őket gondozó diakonisszákhoz. Csodálatos volt látnom ezeken a fiatal leányokon az Úr szépségét. Még szebb volt hallanom azt, amit egy nemrég elhunyt hívő zsidó lányról mondtak. Ez a leány megdöbbenten vette egyszer észre magán, hogy leprás lett. Nem tudta, hova forduljon. Végül hallott ezekről a diakonisszákról és hozzájuk fordult. Gondos ápolásban részesült, s így még ő is segédkezhetett a súlyosabb betegek ápolásában. Sajnos azonban, a betegség a szemére is átterjedt és megvakult. Ekkor azonban csodálatosképpen isteni világosság ragyogta be a szívét. Megismerte a igazi gyógyítóját, Megváltóját, az Úr Jézust. Az Ő drága Ura nemsokára magához is vette. Alvás közben egyik kezét, melyből az idegek teljesen kihaltak, rátette az ágya mellett levő kis kályhára és nem vette észre, hogy a keze megégett. Mire felébredt, már nem volt ereiben elegendő vér, annyi kifolyt a tűzbe. Csak annyi ideje volt, hogy ápolóitól búcsút vegyen, azután meglátta az aranykapukat, mikor azon belépett, a Bárány letörölt az ő szemeiről minden könnyet.

   Kérem azokat a kedves magyar testvéreket, akik e sorokat olvassak, imádkozzanak ezekért a betegekért és ápolóikért. A másik kérésem, hogy ha valakinek van fölösleges evangéliumi könyve, küldje el nekem, mert szeretnék egy könyvtárat berendezni az izraeli protestánsok részére.

   Az Úr áldjon meg Benneteket és az egész magyar népet, hogy békességben várhassuk az Úr Jézus dicsőséges visszajövetelét.[4]

 

Izráeli levél

Kedves Testverem az Úr Jézus Krisztusban!

Istenünk drága kegyelméből végre itt lehetek a jeruzsálemi lepratelepen, mint ápoló. Utolsó levelemre, amely az „Élő Víz” 18. számában jelent meg, több k[edves] választ és könyvet kaptam. Ezúton is nagyon köszönöm őket és az Úr gazdag áldását kívánom k[edves] küldőjükre és az „Élő Víz” k[edves] munkatársaira. Szeretnék néhány sorban beszámolni Nektek, k[edves] magyarországi Testvéreim, azokról a tapasztalatokról, amiket idejövetelemkor és ittlétemkor szereztem.

   Két héttel ezelőtt az Úr Szentlelkétől határozott intést kaptam, hogy jöjjek Jeruzsálembe és jelentkezzem a bélpoklosokhoz, mert az idő eljött és a kapu megnyílt számomra. Azonnal csomagoltam és idejöttem, jelentkeztem az egészségügyi központban, ahol határozottan elutasítottak erről az állásról, de helyette szívesen akartak adni állást az akkói elmegyógyintézetben.

   Az első pillanatban nem tudtam felfogni, hogy lehetséges ez, de csodálatosan, szívemben teljes békesség volt.

   Eszemmel úgy láttam, hogy miután otthagytam munkahelyemet és most a bélpoklosokhoz nem fogadnak el, kénytelen vagyok elfogadni az akkói állást. De a Lélek határozott intéssel a lepratelepre mutatott. (Lepra és bélpoklosság ugyanaz a betegség.)

   Így tehát otthagytam az ajánlatot és elindultam, a lepratelepre, hogy meglátogassam a betegeket és a diakonisszákat. Boldogan fogadtak és a diakonissza-főnöknővérnek elmeséltem a most leírottakat. Azután bementem a betegekhez, akik szomorúan értesültek hiábavaló kísérletemről. Amikor el akartam hagyni a telepet, az ajtóban a főnővér állta utamat és megkérdezte, hajlandó volnék-e itt azért a fizetségért, amit a diakonisszák kapnak, dolgozni. Nagyon boldogan, válaszoltam ujjongó szívvel és egyezményünket azonnal megpecsételtük egy-egy hálatelt imával.

   (Magyarázatul hozzá kell fűznöm, hogy a lepratelepet a kormány már az év elején megvásárolta, de mivel munkásokat nem találtak, a diakonisszák maradtak itt, ill. maradnak a jövő év márciusáig. Tehát nekem is addig van kilátásom itt maradni.)

   Mióta itt vagyok, boldogságom és békességem egyre nő. Van egy kis szobám, amelyben egyedül lakom. (Ezt csak az tudja értékelni, aki ismeri a vándoréletet.) Úgy a diakonisszák, mint a betegek a legnagyobb szeretetben részesítenek és most már értem és úgy hiszem, Ti is értitek, miért kellett nékem az egészségügyi központban megkapnom az elutasító választ. Azért, kedves Testvéreim, mert az Úrnak minden ajándéka előtt a látszólagos akadály olyan nagy, hogy az ajándékot eltakarja.

   Tehát senki ne számítson az Úr ajándékára a hit próbája nélkül.

   A második tanulságot a diakonisszák életéből vettem, azt t. i., hogy a hatalmas cselekedetek mögött mindig gyermeki hit áll. Hogy ne írjak másról, csak Olgaline főnővérről, aki 20 éves kora óta szolgál leprások között és most 75 éves. Egy éve már nyugdíjba kellett volna mennie, de hogy a lepratelep átadása körül minden rendben legyen, itt marad addig, amíg minden rendeződik. Soha nincsenek különleges imái, gyermeki hittel, bizalommal az Úr Jézus keresztjére teszi életét, hogy a feltámadott Jézus Krisztus élete legyen látható életében. Mindent elfedező szeretetet pedig nemigen láttam hozzá hasonlót.

   Munkánkról is hadd írjak valamit.

   Reggel 6 órától 10 óráig reggeli osztás, a kéznélküli betegek megmosása és kötözése van. A diakonisszák a női, én pedig egy beteg fiú segítségével a férfi osztályon. Hitetlen ember ilyen munkához nem nyúlna hozzá, semmi pénzért. Csakis kizárólag az Úr Jézus Krisztussal együtt lehet ezt csinálni. Egy hitetlen számára az is borzasztó, hogy szemmel láthatólag lássa ennek a cicomázott és elkényeztetett testnek a szétrothadását. S emellett a betegség megkapásától való félelem. — 10 órától 12-ig a ház tisztogatása, délután pedig kerti munka, ahol több beteg is részt vesz. Szabóműhely is van, és aki nem lusta, talál magának munkát. Itt is látom, hogy a szorgalmas emberek jobban járnak, mint a lusták, mert míg ezek el vannak foglalva munkájukkal, amazok állandóan szerencsétlen állapotukon gyötrődnek.

   Az Úr kegyelméből szólhatom nékik az Igét és hiszem, hogy Aki elkezdte, Az be is fogja végezni.[5]

 

IZRAEL – A JÖVŐ NÉPE ÉS ORSZÁGA

Hatvan évvel ezelőtt Izrael földjének nagy része kövekből, sivatagokból és mocsarakból állt. Szinte nem voltak fák. Az országot akkoriban kormányzó török vezetők adót vetettek ki a fákra, ezért az ott élő arabok adófizetés helyett inkább kivágták a fákat.

Amikor Jósua (Józsué) meghódította az országot, a földet mennyei harmat áztatta, a völgyekben források és kis patakok csörgedeztek. Később, amikor eltűnt a növényzet, megszűntek az esők, és már nem volt nedvesség, az ország nagyobbik fele sivataggá vált. Ézsaiás így prófétált az utolsó időkről:

„A kopár hegyeken folyókat fakasztok, a völgyek mélyén forrásokat, a pusztát bővízű tóvá változtatom, és a szomjú földet vizek forrásává.” (Jes/Ézs 41,18)

Zsidó foglyok küzdöttek a sivatag és a mocsarak ellen. Északon, a Sáron-síkságon, a Barlangok Völgyében és a Jezréel-völgyben a mocsarak moszkitókkal voltak tele, így sokan meghaltak maláriában. Az arabok csodálkozva nézték azokat a fiatalembereket, akik az 1900-as évek elején izgatottan, szeretettel kezdték megművelni a földeket. Később azonban meggyűlölték őket, támadni kezdték a mezőgazdasági kolóniákat, így a zsidó telepeseknek a saját védelmükre a támadók ellen őrcsapatokat kellett felállítaniuk, amelyeket “HaSomrim”-nak neveztek.

A sivatag és mocsár országából Izrael földje apránként édenkertté változott. Zöldellő kertek és narancsültevények nőttek ki a földből. Milliónyi fát ültettek, amelyeket Európából, Afrikából és Ázsiából hoztak. Amikor ezek az úttörők (héberül halucim) megtisztították a talajt, a legjobb minőségű termőföldet találták alatta. Öntözték és trágyázták a sivatagot. Hamarosan burgonya, paradicsom és mindenféle zöldség termett a sivatag helyén. Ma már virágzik Izrael egész északi része. Vannak még hatalmas sivatagos területek a Negevben, ahol sosem esik eső. Az izraeli mérnökök azonban vizet szivattyúztak a 600 lábbal (kb. 180 m) a tengerszint alatt fekvő Kineret-tóból [Genezáreti tóból] Felső-Galileába, amely 1800 lábbal (kb. 550 m) van a tengerszint fölött. Innen a vizet nagy csatornákon levezették a Negevbe, ahol így új városok és falvak épültek.

A száműzetésben a zsidók sosem gazdálkodtak, inkább üzletemberek, orvosok, ügyvédek voltak. Amikor a népünk visszatért Izraelbe, gazdálkodók és munkások lettek, mivel az országban nem volt elég munka annyi szakképzett embernek. Sokan választották a gazdálkodást azért is, hogy segítsék az országépítést.

Tel-Avivban, egy nagy lakótelep építése során az egyik munkást baleset érte, emiatt valaki orvost hívott. Azonnal tíz munkás jelentkezett. Mielőtt Izraelbe jöttek, mindnyájan orvosok voltak.

Van egy történet egy csoport értelmiségi német zsidóról, akik az építőiparban kezdtek dolgozni. Az építkezésen állandó mormogást lehetett hallani. Annyira hozzá voltak szokva az udvarias magatartáshoz, hogy amikor adogatták egymásnak a téglát, az átvevő folyton ezt mondta: “Danke schön” (Köszönöm szépen), az átadó pedig visszafelelt, hogy “Bitte schön” (Kérem szépen). Ettől volt a mormogás.

A Holt-tengernél, ahol nem volt élet, létrehozták az Én Gedi kibucot, 425 m a tengerszint alatt. Az úttörök kimosták a talajból a sót, és elkezdték a művelést. Tíz évvel ezelőtt még nagyon rossz minőségű volt az izraeli alma, ma már viszont mindenfajta jó minőségű almánk és körténk van. Van szőlőnk, szilvánk, őszibarackunk, sárga- és görögdinnyénk, valamint sokféle csonthéjas és trópusi gyümölcsünk, például ananász, banán és datolya. Néhány évvel ezelőtt elkezdtek kávét ültetni, és most már igen jól terem sokféle kávéfajta.

A Jordán-völgyben egész sor kibuc található. Ezek egyikében volt Móse Dáján otthona.

A Jezréel-völgy ma Izrael gabonaraktára. Kirjat Gátnál hatalmas gyapot-ültetvények vannak. Galileában olajfák sorakoznak, a Júdeai-hegység pedig tele van szőlőskertekkel.

Izrael legnagyobb városának, Tel-Avivnak ötszázezer lakosa van. Ötven évvel ezelőtt csupán homokot és pusztaságot látott az ember, most pedig modern, széles utcák és sugárutak szelik át a várost, és sok gyár és felsőfokú iskola van. Egy nőtestvér mesélte, aki negyven évvel ezelőtt érkezett Palesztinába Oroszországból, hogy éppen akkor kezdtek építési barakkokat felhúzni a homokos talajra, amikor először jött Tel-Avivba. Ő is felépítette a maga kis barakkházát (héberül „zrif”), de közben állandóan arab támadások veszélyének volt kitéve. Napjainkban a földje világvárosi környezetben helyezkedik el, és szép, nagy háza van.[6]

 

 

Móse Ben Smuél: A holokauszttól az újjászületésig, Visszatérés Cionba című könyvéből az idézeteket az Evangéliumi Pünkösdi Közösség jogutódjának, a Magyar Pünösdi Egyház hozzájárulásával tettük közzé.

 

 

Végjegyzetek: 

[1] Születésemkor a Schwarcz Károly nevet kaptam, zsidó nevem pedig Moyshe Wolf lett nagyapám után, aki Oroszországban halt meg az I. világháborúban. A II. világháború után, amikor apám hazajött Oroszországból, Schwarczról Szepesire változtatta a nevét, így Szepesi Károly lettem. 1948-ban, amikor Izraelbe jöttem, Szepesi Móse lettem, és ezen a néven éltem 1953-ig. Mielőtt Mirjámot feleségül vettem, Teveryában felvettem bibliai nevemet apám után, akit Sámuelnek hívtak. Héberül a Sámuel Smuél, így lettem Móse Ben Smuél, aminek a jelentése „Sámuel fia, Mózes”. (Móse Ben Smuél: A holokauszttól az újjászületésig, Visszatérés Cionba, Evangéliumi Pünkösdi Közösség, Budapest, 2001, 60 oldal)

[2] Élő víz, 1950. március 12., 6. szám 4. oldal

[3] Élő víz, 1950. július 2., 14. szám 4. oldal

[4] Élő víz, 1950. augusztus 27., 18. szám 7. oldal

[5] Élő víz, 1950. december 3., 25. szám 7. oldal

[6] Móse Ben Smuél: A holokauszttól az újjászületésig, Visszatérés Cionba, Evangéliumi Pünkösdi Közösség, Budapest, 2001, 11-12, 16-17, 18-19, 25, 29, 32, 36-38, 82-83 oldal