Kié a föld?

_______________

 

(részlet DEREK PRINCE: A KÖZEL-KELET KULCSA c. könyvéből , 7. fejezet)

 

Most a modern politika egyik legmegosztóbb témájával kell szembenéznünk. Ennek középpontjában a Föld felszínének egy viszonylag kis területe áll, melyet a történelem más-más szakaszaiban különböző neveken ismertek: Kánaán földje, Izrael földje, a Szentföld és Palesztina. Ennek a területnek egy részét jelenleg Izrael modern állama foglalja el; a maradék részt négy környező arab ország birtokolja: Libanon, Szíria, Jordánia és Egyiptom.

Ezek az arab nemzetek a Közel-Kelet más arab nemzeteivel együtt általában ellenségesek voltak Izraellel. Elutasították Izrael igényét erre a jelenleg elfoglalt területre és még erőteljesebben utasítottak el bármilyen igényt, mely az eredetileg „Izrael földjeként” megjelölt terület egészére vonatkozott.

Izrael és ez a többi nemzet különböző szempontokra hivatkozva és a terület történelmének különböző korszakai alapján továbbra is igényt és viszontigényt nyújtanak be. Kétlem, hogy akár bármilyen ma létező emberi bíróság kimondhatná ezeknek a követeléseknek a végleges, hiteles, mindegyik résztvevő fél számára elfogadható rendezését.

Ennek fényében én egy magasabb hatósághoz fordulok: a Bibliához. Azok számára, akik elfogadják a Biblia tekintélyét, a terület tulajdonjoga egyértelmű és félreérthetetlen.

A Szentírásnak egyik verse kimondja a végleges, elidegeníthetetlen tulajdonosát ennek a területnek, ahogy minden más területnek: „Az ÚRé a föld és minden, ami benne van, a világ és mindenki, aki benne él.” (Zsoltárok 24,1)

A teremtés jogán az egész Földet Isten birtokolja és mindent, ami benne van. A Föld bármely részének kiosztását Isten végzi, ezért elegendő tisztázni annak tulajdonosát. Az egész földből csak egy bizonyos terület az, amire Isten különleges igényt tart: Izrael földje.

A Szentírás számtalan részében Isten úgy nevezi ezt a területet, hogy „az Én földem”. Nézzünk meg csak kettőt ezek közül, mely mindkettő olyan helyzetre utal, amikor a pogány nemzetek olyasmit terveznek a területtel és annak népével, mely ellentétes Isten akaratával.

Az első, Ezékiel próféciája, arra irányul, hogy Góg és Magóg északi szövetsége Izrael elleni inváziót folytat ennek a kornak a végén. Maga Isten szól az Ezékiel 38,16-ban:

„Eljössz az Én népem, az Izrael ellen,
mint egy felhő, mely betakarja a földet.
És eljönnek a napok, Ó Góg,
mikor az Én földem ellen hozlak téged,
hogy a nemzetek megismerjenek engem,
amikor rajtad keresztül szentként megmutatom magamat a szemeik előtt.”[1]

A másik részlet Jóel próféta könyvében található. Ismét Isten szól a Jóel 3,2-ben:

„Összegyűjtök minden nemzetet és leviszem őket a Josafát völgyébe, ott ítéletet tartok ellenük.

Az Én örökségemmel, az Én népemmel, Izraellel kapcsolatban, mert szétszórták az Én népem a nemzetek közé és megosztották az Én földemet.”[2]

Ebben a részben Isten háromszor nevezi Izraelt az „Én népem”-nek, és kétszer nevezi a földet „Én földem”-nek. Ebből látjuk, hogy Isten különleges igényt tart Izrael földjére.

Leginkább akkor hangsúlyozza ezt az igényét, amikor a pogány nemzetek megkérdőjelezik a terület sérthetetlenségét.

 

Egy örökkévaló szövetség

 

Mint a föld abszolút tulajdonosa, Isten az Ő szuverén választásából ezt egy különleges embercsoportnak adta – Ábrahámnak és az ő leszármazottainak. Isten Mózes első könyvében jelenti ki Ábrahámnak ezt a szuverén döntést:

„Megalapítom az Én szövetségemet, mint örökkévaló szövetséget, köztem és közted, és a te utódaid között utánad, az eljövendő generációknak,
hogy legyek a te Istened és a te utódaid Istene utánad.

Az egész Kánaán földjét, ahol most idegen vagy,
mint örökkévaló birtokot adom neked
és a te utódaidnak utánad; és Én leszek az ő Istenük.”

1 Mózes 17, 7-8

Az itt használt nyelvezet hangsúlyos és félreérthetetlen. Az egész földet örökkévaló birtokul adja Ábrahámnak és az ő leszármazottainak, akik utána lesznek. Innentől a Mózes első könyvének kibontakozó történetében a föld Ábrahám utódaié – konkrétan Izsáké és Jákobé. Isten Jákobnak tett ígérete a 26. fejezetben található:

„Maradj ezen a földön egy ideig és én veled leszek
és megáldalak téged.
Mert neked és az utódaidnak adom mind ezeket a földeket és megerősítem az esküt, mellyel megesküdtem a te atyádnak, Ábrahámnak.
Megsokasítom a leszármazottaidat, mint a csillagokat az égben és nekik adom mind ezeket a földeket és áldott lesz a föld minden nemzete
az utódaidon keresztül.”

3-4 versek

Ezekben a versekben Isten kétszer használja a „mind ezek a földek” kifejezést. A többesszám magába foglalja mindazokat a különböző területeket, melyek együttesen a teljes örökséget alkotják.

A 35. fejezetben található Isten Jákobnak tett további ígérete a földdel kapcsolatban:

„És Isten ezt mondta neki, „Én vagyok a Mindenható Isten, legyél gyümölcsöző és sokasodj. Egy nemzet és egy nemzetközösség fog származni belőled  és királyok fognak származni a te testedből. A földet, amit adtam Ábrahámnak és Izsáknak, odaadom neked is és oda fogom adni a leszármazottaidnak utánad.”

11-12 versek

Ha Mózes első könyvének ezt a három részét összeillesztjük, egyértelmű a vérvonal, melyen keresztül Isten a földet odaígéri. Először Ábrahámnak ígérte, aztán Izsáknak, utána Jákobnak, majd Jákob utódainak, akik utána lesznek. Az összefoglaló név, amit a Jákob leszármazottaiból álló nemzet kapott, természetesen Izrael.

Ez a Kánaán földjére – vagy Izraelre – vonatkozó kijelentés a 105. Zsoltár egy rövid részében van összefoglalva. A zsoltáros azzal a kijelentéssel kezdi, hogy Isten végrehajtja az Ő ítéleteit – vagyis az Ő akaratának szuverén elhatározását – a föld minden egyes részén:

„Ő az ÚR, a mi Istenünk; az Ő ítéletei jelen vannak az egész földön.”

7. vers

A bevezető kijelentés után a zsoltáros azzal folytatja, hogy bejelenti Isten Kánaán földjére vonatkozó különleges ítéleteit vagy elhatározásait:

„Megemlékezik az Ő szövetségéről örökre, az Igéről, melyet parancsolt, ezer generációnak, a szövetségről, melyet kötött Ábrahámmal, az esküről, melyről megesküdött Izsáknak. Megerősíti Jákobnak, mint rendeletet, Izraelnek, mint egy örökkévaló szövetséget: „Neked adom Kánaán földjét, mint részt, amelyet örökölni fogsz.”

8-11 versek

A zsoltáros két fontos dolgot hangsúlyoz. Az első, hogy nem hagy kétséget a vérvonalat illetően, melyen keresztül a földet odaadja. Ábrahámtól Izsáknak, Jákobnak, Izraelnek. Másodszor a zsoltáros használja az összes elképzelhető szentírási kifejezést, hogy megmutassa Isten Ábrahám és leszármazottai iránti elkötelezettségének szent, változatlan természetét. Szól Isten saját „szövetségéről” és az „Igéről, melyet parancsolt”, az „esküről, melyről megesküdött”. Aztán egy „rendeletről” és végül egy „örökkévaló szövetségről” beszél.

Micsoda erőteljes felsorolása azoknak a szavaknak, melyek Isten változatlan elkötelezettségét jelzik: szövetség, Ige, parancsolat, eskü, rendelet és végül, örökkévaló szövetség! Nem ismerek még egy olyan részt, ahol a Szentírás nagyobb vagy kitartóbb hangsúllyal beszél, mint ez. Minden hangsúly egyetlen dolgot állít a középpontba: Kánaán földjének tulajdonjogát.

A 105. Zsoltáron kívül a prófétikus részek azok, melyek előrejelzik Izrael idők végi helyreállítását és a leggyakrabban hangsúlyozzák Izrael tulajdonjogát a földjükhöz. Más szavakkal, a Biblia hangsúlya a földhöz való jogukra nem halványul el az idő múlásával, hanem valójában nő. Néhány korábban már megvizsgált prófétikus rész megerősíti ezt:

„Eljönnek a napok” ezt mondja az ÚR,
„amikor visszahozom az Én népemet,
Izraelt és Júdát a fogságból és helyreállítom őket a földjükre, amit atyáiknak adtam,
hogy bírják azt’, mondja az ÚR.”

Jeremiás 30,3

Isten először az „én népem, Izrael és Júda” kifejezésről szól, aztán a „földről, amit adtam az ő atyáiknak, hogy bírják azt”. Csak egy terület felel meg ennek a leírásnak.

Most állítsunk az Ezékiel 36-ból két versszakot egymás mellé:

„Embernek fia, amikor Izrael népe a saját földjén lakott, megfertőztették azt a viselkedésükkel és cselekedeteikkel. A viselkedésük olyan volt a szememben, mint egy nő havi tisztátalansága.”

17. vers

Amikor Izrael eredetileg még az első fogságba vitelük előtt elfoglalta a földet, bár megfertőzték, Isten mégis úgy nevezte, hogy „az ő saját földjük.”

Később kijelenti: „Mert ki foglak hozni minden nemzetből; össze foglak gyűjteni minden országból és visszahozlak a te saját földedre” (24. vers). Amikor Isten megígéri, hogy visszahozza Izraelt
a földre az idők végén, még mindig „az ő saját földjük”-nek nevezi.

Isten szemében a föld tulajdonjoga soha nem változott meg és soha nem is fog. Ő adta örökkévaló szövetséggel Ábrahámnak és az ő leszármazottainak.

Végül nézzük meg újra röviden Ámost.

„Elültetem Izraelt az ő saját földjébe, soha többé nem lesznek kiszaggatva a földből, melyet adtam nekik,” ezt mondja az ÚR a te Istened.”

Ámos 9,15

Isten itt ismét Izrael idők végi helyreállításáról beszél az „ő saját földjükön”, továbbá megígéri, hogy többé nem lesznek kiszaggatva onnét.

Ezt az ígéretet, amit közel 3000 évvel ezelőtt adott, sem nem érinti, sem nem változtatja meg az arab nemzetek manapság növekvő hatalma, sem az elhatározásuk, hogy lerombolják Izraelt.

Ellenkezőleg, a problémák és az Izraellel szembeni erőszakos ellenállás jelenlegi megsokszorozódása azt mutatja nekünk, hogy Isten az Ő előrelátásában miért vállalt ilyen fájdalmakat, hogy hangsúlyozza Izrael elidegeníthetetlen jogát a földhöz.

 

Izrael és a többi nemzet

 

Miért beszél Isten az Ő Igéjében olyan gyakran és ilyen hangsúllyal egy viszonylag kis földterület tulajdonjogáról?

Először és legfőképpen Ő egy szövetség megtartó Isten és azt akarja, hogy ezt az egész világ megtudja.

Hiszem, hogy van azonban egy másik fontos elv is, melyet Mózes mondott:

„Amikor a Mindenható odaadta a nemzeteknek az örökségüket, amikor szétválasztotta az egész emberiséget, határokat állított fel a népeknek az Izrael fiainak száma szerint.”

5 Mózes 32,8

Isten nem bízta a véletlenre annak meghatározását, hogy melyik nemzet hol fog lakni. Az emberiség minden része számára Ő jelölte ki a lakóhelyet.

Mi volt Isten kiindulópontja, amikor kiosztotta a kijelölt területeket a nemzeteknek? Mózes ebben a részben elmondja nekünk, ez az Izraelnek kiosztott terület volt. Először kiválasztotta Izrael számára az örökséget, ezután Izraelhez viszonyítva osztotta ki a többi nemzet örökségét. Az Izraelnek kiosztott terület a népességnek azon a méretén alapult, amit Isten eltervezett számukra, hogy végül elérjék.

Az Újszövetségben ezt a kijelentést Pál apostol az athéni férfiaknak mondott figyelemre méltó megállapítása erősíti meg.

„Egy férfiből (Isten) teremtette a férfiak minden nemzetét, hogy lakjanak az egész földön és meghatározta az elrendelt idejüket és a pontos helyeket, ahol lakni fognak.”

Apostolok Cselekedetei 17,26

Láthatjuk, hogy Isten nem csak azt rendelte el, hogy hol fognak lakni a nemzetek, hanem azt is, hogy mikor fognak ott lakni. Ez azonban Isten Izraellel való bánásmódjáról szól és az örökségről, melyet kiosztott nekik, ami körül minden más nemzettel való bámásmódja forog. Izrael kiindulópont és egyben középpont is.

Ennek a következményeinek az érzékeltetésére hadd használják egy egyszerű hasonlatot a mindennapi életből. Tegyük fel, hogy felveszek egy háromrészes öltönyt, melynek mellénye van.
A mellénynek öt gombja van. Ahogy gombolom a mellényt, eltévesztem, így a felső gomb a második gomblyukba kerül. Mi lesz az eredmény? Problémák a tetejétől az aljáig! Minden egyes gomb ugyanígy a rossz gomblyukba kerül és mire az aljára érek, lesz egy gomb, hozzávaló gomblyuk nélkül.

Most alkalmazzuk ezt az egyszerű illusztrációt a Föld nemzeteire. Izrael az első gomb.

Ha Izrael nincs a megfelelő „gomblyukban”, akkor valami rossz lesz a Föld összes többi nemzetének helyzetével is.

Isten Igéjének ezen kijelentése egy létfontosságú, gyakorlati alkalmazást kínál minden más nemzetből való ember számára. Amikor figyelembe vesszük Isten Izraelre vonatkozó tervét, nem állhatunk félre, mint más terület lakosai, mondván: „Izrael sorsa nem érint bennünket”.

Az igazság az, hogy a tét minden egyes nemzet jóléte. Amíg Izrael nem veszi át a teljes örökségét, addig a többi nemzet sem tudja élvezni azokat az áldásokat, amiket Isten számukra is tartogat. Izrael helyreállítását mindig is hatalmas zűrzavar és felfordulás kísérte. A 3. fejezetben utaltam néhány esetre azok közül, melyeket Izrael állam megalakulásának idején a családom és én Jeruzsálemben átéltünk. Velünk együtt sokan szenvedtek el hasonló dolgokat –emberek, akik nem voltak vétkesek semmilyen gonosztettben. Szenvedés jött mindenkire, aki Jeruzsálemben lakott abban az időben – zsidókra, arabokra és mindenki másra.

A magam részéről a családom szenvedéseit is Isten a Szentírásban kijelentett céljának a fényében látom.

Visszatekintve látom, hogy Isten az Ő határtalan bölcsességében mindvégig azon munkálkodott, hogy visszahozza Izraelt a jogos helyére és a Vele való megfelelő kapcsolatba. Minden, amit az Úr a Közel-Keleten cselekszik, erre a célra tekint. Az nem kérdéses, hogy lesz még több szenvedés és zűrzavar.  Mindezek közepette Isten folytatni fogja az örök céljának megvalósítását, ahogy azt a prófétikus Igéjében kijelentette. Ez a biztosíték kínál békét a felfordulás közepette.

Nem vagyok se zsidó, se arab, de ettől még nem maradhatok semleges vagy érzéketlen. Ahogy az egész világon minden embernek, nekem is szembe kell néznem a ténnyel: Isten munkálkodik a Földön és különösen a Közel-Keleten, megvalósítva az előre elhatározott tervét. Végtére is az összes többi ország jóléte Isten Izraelre vonatkozó tervének megvalósulásához van kötve.

 

Azonosulás Isten akaratával

 

Az évek alatt, ahogy Isten Igéjét tanulmányoztam, majd ennek a világossága szerint imádkoztam és elmélkedtem a Közel-Keleten lévő helyzettel kapcsolatban, az Újszövetség egy rövid kijelentésében vigasztalást és útmutatást találtam:

„De, aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”

1 János 2,17

Ez itt egy teljes és folyamatos biztonság egyértelmű ígérete. Ahhoz, hogy a javunkra fordítsuk, két lépést kell megtennünk.

Az első, hogy fel kell fedeznünk Isten akaratát, ahogy azt a Szentírásban kijelentette.

Aztán saját akaratból határozott döntést kell hoznunk és összhangba kell hoznunk magunkat Isten céljaival, mind a személyes életünkben, mind azokban a világtörténelmi eseményekben, melyek most körülöttünk zajlanak.

Ahogy ilyen módon Isten akaratával azonosulunk, az életünket átitatja az Ő akaratának valós természete – annak biztonságával és ellenállhatatlan erejével. Ezeket a képességeket nem fenyegeti
a körülöttünk lévő világ rendetlensége vagy a nyilvánvaló katasztrófák, melyek a média híreiből kiabálnak ránk. Nem befolyásolhatják felelőtlen kijelentések és az arab politikusok vagy akár Izrael saját vezetőinek cselekedetei.

Egy dolog biztos: Isten véghezviszi, amit minden nemzet számára előre eltervezett, ahogy azt a Szentírásban kijelentette. Ha egyszer szembesülünk Isten akaratának a kijelentésével, a tőlünk elvárt döntés nem a faji vagy vallási hátterünkön múlik. Akár zsidók vagyunk, akár arabok, afrikaiak, ázsiaiak vagy amerikaiak, mindannyiunk részéről az az elvárás, hogy tagadjunk meg minden olyan tervet vagy előítéletet, mely szemben áll Isten akaratával, majd találjuk meg a kijelölt helyünket Isten tervének a megvalósításában. Természetesen az Ő tervének részletei nem lesznek minden nemzet számára egyformák, ahogy az egyének számára sem. Nem ugyanazt a szerepet osztották nekünk. Istennek minden nemzet számára van egy különleges helye és feladata, ahogy azt már láttuk. Béke és harmónia csak akkor jöhet a földre, ha a nemzetek meghajolnak Isten szuverén szándéka előtt. Ezt követően minden egyes nemzet felszabadul arra, hogy megtalálja a kijelölt helyét és betöltse a neki szánt feladatot.

Az isteni terv részletei különbözőek, de az alap nem változik sem a személyekre, sem a nemzetekre vonatkozóan és ez a következő: Isten kijelentett céljainak való alárendelés. Itt két lehetőségünk van: engedelmesség vagy engedetlenség. A döntéssel mindannyiunk szembekerül, ahogy azt Pál apostol a rá jellemző logikával összegzi:

„Isten ’minden embernek aszerint fizet, amit cselekedett.’ Azoknak, akik állhatatosan a jó cselekedetekben keresik a dicsőséget, tiszteletet és halhatatlanságot, örök életet ad.
De azok számára, akik önzők és akik elutasítják az igazságot és követik a gonoszt, harag és düh lesz fenntartva.
Baj és nélkülözés (szorongás) lesz minden emberi lény számára, akik gonoszat cselekszenek:
először a zsidóknak, aztán a pogányoknak; de dicsőség és tisztelet és béke mindenki számára, aki jót cselekszik: először zsidóknak, aztán a pogányoknak. Mert Isten nem kivételez.”

Rómaiakhoz írt levél 2,6-11

 

Végjegyzetek:

[1] Kiemelés a Szerzőtől.

[2] Kiemelés a Szerzőtől.

 

A fenti könyvrészletet a Derek Prince Ministries Magyarország engedélyével tesszük közé. DEREK PRINCE: A KÖZEL-KELET KULCSA, Logosz Nemzetközi  Kapcsolatok Alapítvány, DPM Magyarország,  2021, 127-139 o.; 7. fejezet

© Derek Prince Ministries-International

Minden jog fenntartva.