Vízöntés szukkotkor

„Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait.” (Zsolt 46,5)

A lombsátrak ünnepének napjain kialakult egy hagyomány, a vízöntés szertartása. Szukkot minden napján áldozatokat kellett bemutatni az Örökkévalónak a Tóra előírásai szerint (4Móz 29,12-38). A pontosan meghatározott áldozati állatok mellett az ünnep második napjától a nyolcadik napjáig előírás volt az öntőáldozatok (neszekh) bemutatása is, amit italáldozatnak is fordítanak. Ez lényegében annyit jelentett, hogy szertartásos keretek között ki kellett önteni bort a földre. Az ünnep hetedik napjára is ezt írta elő a Tóra:

A hetedik napon hét tulkot, két kost, tizennégy egyéves juhot, hibátlanokat; és lisztáldozatuk és öntőáldozataik a tulkokhoz, a kosokhoz és a juhokhoz, számukhoz képest a törvény szerint. (4Móz 29,32-33)

Izraelben tavasz végétől egészen ősz közepéig nem esik az eső. Mire elérkezik a szukkot az ország egy hosszú, száraz időszakon van túl. Ezért az esőért való fohászkodás is az ünnep részévé vált. Így került be a víz kiöntése a szertartások közé szukkotkor a bor kiöntése mellé a jeruzsálemi Szentélyben. Mindkettőt a reggeli órákban végezték.

A vizet a Siloám medencéből hozta fel a főpap egy hosszú kaptatón a Templomhegyre egy aranykorsóban ünnepélyes keretek között. Amikor belépett a Templomba a Vízkapun, megszólaltak a kürtök – tekiát, teruát, majd tekiát fújtak -, mert a szertartásnak nagy öröm és ujjongás között kellett lezajlania a Jesaja/Ézsaiás 12,3-ben leírtak szerint: „örvendezve fogtok vizet merni a szabadulás forrásából”. Érdekes módon ebben a versben megjelenik Jézus héber neve, Jesua, ami szabadítót, segítséget jelent. Máté is Szabadító jelentéssel említi evangéliumában Jézus nevét, „mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből” (Mt 1,21). Jesuában teljesedik be az ünnepnek ez a mozzanata is. A vízöntéskor feltörő öröm és vidámság csodálatos előképe annak a Szent Szellem általi örömnek, amiről Jesua beszél szukkotkor.

Majd a főpap egy erre a célra készített ezüsttálba töltötte a bort és a vizet, amik két vékony, orrlyuk nagyságú csövön az oltár talapzatához folytak. A boröntésre szolgáló cső vastagabb volt, mert a bor lassabban folyik. Így érték el, hogy bor és víz nagyjából egyszerre áradjon az oltár lábához. Ezzel megvalósult a szertartás a reggeli órákban.

Estefelé megint nagy sokaság gyűlt össze a Szentélyben, hogy táncoljon, énekeljen és ünnepeljen az Örökkévaló előtt. Ez a különleges örvendezés nevében is összefonódott a vízöntés szertartásával, mert úgy hívták: „a vízöntés házának örvendezése”. Az az öröm, ami a reggeli szertartáskor már megjelent, teljesen eluralkodott. Több tízezren gyűltek össze, hogy táncoljanak és dicsőítsék Isten, vagy csak hogy szemtanúi legyenek ennek az eseménynek. Rabban Simon ben Gamlielről mesélték, hogy amikor a vízöntés örömében örvendezett, nyolc égő fáklyát vett egyik kezébe és felfelé dobálta őket; egyet dobott, a másikat elkapta és egyik sem ért a másikhoz.

„Aki a vízmerítés ünnepének vigalmát nem látta, sohasem látott igazi vigalmat.

Az ünnep első napjának végefelé ugyanis lementek az asszonyok előudvarába, ahol a nagy előkészület történt. Itt nagy aranygyertyatartók álltak, melyeknek mindegyikén négy aranycsésze volt, és mindegyik aranycsészéhez négy lajtorja vezetett, és négy ifjú pap hágott fel rajtuk, – kezükben olajkorsók voltak, százhúsz log olajjal, melyet a csészékbe öntöttek.

A papok elviselt öveiből és ruháiból téptek kanócokat és meggyújtották. Nem volt udvar Jeruzsálemben, ahol nem lett volna világosság e vigalom fényétől.

Jámborok és előkelő emberek táncoltak a nép előtt, égő fáklyákkal kezükben, és dalokat és dicsőítőénekeket zengtek, és a leviták hárfán, lanton, cimbalmon, trombitán és számtalan más hangszeren kísérték, a tizenöt lépcsőn állva, amely az izraeliták előudvarából az asszonyokéba vezetett, – célzással a tizenöt lépcsőénekre a zsoltárokban – és a leviták hangszereikkel a lépcsőkön álltak és énekeltek.”[1]

A vízöntés hagyományát Jézus születése előtt száz évvel már biztosan gyakorolták, de valószínűleg jól korábbra nyúlnak vissza a gyökerei. Jézus szavai a János evangéliumában erre a hagyományra épülnek. A Messiás a hetedik napon, Hosana rabbakor tett prófétikus kijelentést a Szent Szellem kiáradásáról.

Az ünnep [a szukkot] utolsó nagy napján Jézus kiállott és felkiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Annak, aki hisz bennem, amint az Írás mondja, élő víznek árjai folynak majd belsejéből.” Ezt pedig a Szellemről mondta, akit kapniuk kellett azoknak, akik benne hittek. Nem volt ugyanis még Szellem, mert Jézus nem dicsőült meg. Voltak a tömegben olyanok, akik, mikor ezeket a szavakat hallották, így szóltak: „Valóban próféta ő.” Mások ezt mondták: „Ő a Krisztus [Messiás].” (Jn 7,37-39)

Jesua tehát nagyon nagy jelentőséget tulajdonít ennek a szertartásnak. A földre kiöntött vizet Isten Szellemének kiáradásához hasonlítja, élő víznek nevezi. A vizek árjait, folyását, folyóját, a Szent Szellem kiáradását látja. János magyarázatként hozzáteszi: „Ezt pedig a Szellemről mondta, akit kapniuk kellett azoknak, akik benne hittek.”

A Tanakh-ban (Ószövetségben) mindig Isten áldását jelképezi az eső, a harmat (3Móz 26,4; 5Móz 28,12; 32,2). Az esőért való fohászkodás mögött azonban főként a prófétikus könyvekben megjelenő bőség és a Szellem kiáradása is állhatott. Például Jesájánál/Ézsaiásnál kapcsolódik össze a víz és a Szellem kiáradása: „Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a száraz tájra. Kiárasztom Szellememet utódaidra, áldásomat sarjadékaidra” (vö. Jes/Ézs 55,1; 58,11). Jesua voltaképpen ezeket a már meglévő bibliai értelmezéseket erősítette meg szavaival.

Sokszor úgy értelmezik szavait, hogy sávuotkor (pünkösdkor) valóra váltak. Isten Szelleme ekkor áradt ki minden nemzetre. Jesua ígérete (Jn 16,7.13-14) és Péter apostol pünkösdi prédikációja (Apcsel 2,17-18) is párhuzamba állítható ezzel a kijelentéssel. Akik betöltkeznek Szent Szellemmel, azokból a mai napig „élő víznek árjai folynak.” A vízöntéskor kiáradó öröm is megjelenik sávuotkor, hisz az összesereglett tömegben többen úgy gondolták, hogy a tanítványok azért vidámak, mert édes bortól részegedtek meg (Apcsel 2,13).

Kétségkívül értelmezhető így ez a prófécia. De ha ezek a szavak sávuotkor végleg megvalósultak, akkor Jézus miért a lombsátrak ünnepén kiáltott fel? Miért nem sávuotkor? Sávuotkor a Szent Szellem kiáradását rendre a tűzzel szimbolizálja az Írás (vö. Lk 3,16; Apcsel 2,3), itt viszont a víz áradása a szimbólum? Lehetséges, hogy a Szent Szellem második nagy kiáradására gondolt? Lehetséges ezeknek a verseknek egy második, végső beteljesedése? Miből fakad az az öröm, ami már a történelmi Izraelben is betöltötte Izraelt a vízöntéskor? A prófétáknál és a Jelenések könyvében találunk ezzel kapcsolatban jövendöléseket.

A Jelenések könyvének 7. fejezete

A Jelenések 7. fejezetében egy csodálatos képet látunk a szukkot beteljesedéséről. A Messiás egész Teste – zsidók és a nemzetek üdvözültjei – ott állnak az Örökkévaló előtt. Izrael tizenkét törzsének maradéka mellett a nemzetek minden törzsének és ágazatának megváltottjai megszámlálhatatlan sokaságként jelennek meg (Jel 7,3-9). Ez a betakarítás ünnepének üdvtörténeti beteljesedése, egy csodálatos kép arról, hogy a „gyümölcsök” Isten előtt állnak. Ők csak azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek (Jel 7,13). Pálmaágakat tartanak a kezükben, egy olyan faágat, amit Isten a lombsátrak ünneplésére rendelt (3Móz 23,40). Ők ekkor érnek célba, innentől kezdve szolgálják majd Istent. Róluk írja a Jelenések 7,17, hogy „a Bárány… legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet.” Amit a Messiás János 7-ben kijelent szukkotkor, az a Gyülekezet számára végső értelmét és beteljesedését itt nyeri el.

Az áradó folyó Izraelben

A prófétáknál több helyen olvashatunk a Szent Szellem olyan gazdag kiáradásáról, amit a történelemben eddig még nem tapasztalt az emberiség. Zakariás próféciáiban ez az esemény Izrael nagy nemzeti bűnbánatával kapcsolódik össze.

Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét. Rátekintenek majd arra, akit átszúrtak, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak.  Azon a napon olyan nagy gyászt tartanak Jeruzsálemben, amilyet Hadad-Rimmónért szoktak tartani a megiddói völgyben.  Gyászolni fog az ország, külön-külön minden nemzetség: külön Dávid házának a nemzetsége, asszonyaik is külön; külön Nátán házának a nemzetsége, asszonyaik is külön; külön Lévi házának a nemzetsége, asszonyaik is külön; külön Simí nemzetsége, asszonyaik is külön. A többi nemzetség is mind, külön minden nemzetség, asszonyaik is külön (Zak 12,10-14).

Ezzel fogja Izrael egész nemzete felismerni Jesuát, „Akit átszúrtak, Akit a kereszten átszegeztek”. Ezt a próféciát az Újszövetség két helyen is megismétli, megerősíti (Mt 24,30; Jel 1,7). Majd Zakariás könyvében a következő vers beszámol arról, hogy a megtört szívű nép bűnének megvallása és megbánása után kegyelmet kap. A Mindenható kiárasztja rájuk a Szellemét, amivel elkezdődhet az életükben a gyógyulás és a tisztulás.

Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy lemossa a vétket és a szennyet (Zak 13,1).

Aki egy nagy bűnt követ el és kegyelmet kap, az tudja, mint jelent kijózanodni a bűn miatt tartott gyász, bánkódás után. Isten kegyelmében a bűnösnek nemcsak megbocsát, de a hatalmas szégyent és a miatta keletkezett űrt kezdi betölteni, kezdi felépíteni az embert. Zakariás próféciájában erről a tisztulásról, vigasztalásról ír, de Joel és Ezékiel ennél tovább mennek.

Joel hasonló képet vetít elénk, mint Zakariás. Zakariásnál Jeruzsálemet nemzetek veszik körül és meg akarják ostromolni (Zak 12,2-4). Joel ugyancsak az Izraelt fenyegető nemzetekről ír és arról, hogy Isten megoltalmazza népét (Joel 4,2-3.12-14). Joelnél a bűnbánat leírása a 4. fejezetben kimarad, de prófétál egy hatalmas áldásról, eláradó vizekről és folyóról, ami ekkor felfakad és kiárad Izraelben.

Felharsan az Úr hangja a Cionról, mennydörög Jeruzsálemből, megrendül az ég és a föld. De népét megoltalmazza az Úr, és erőssége lesz Izráel fiainak. Akkor majd megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki szent hegyemen, a Cionon lakom. Szent lesz Jeruzsálem, nem hatolnak be oda többé idegenek.  Azon a napon majd must csorog a hegyekről, tej folyik a halmokról. Júda minden patakjában bőven folyik a víz, forrás fakad az Úr házából, és megöntözi a Sittím-völgyet. (Joel 4,16-18)

„Azon a napon majd must csorog a hegyekről, tej folyik a halmokról.” Izrael szellemi áldása a földjének elfoglalása óta összekapcsolódik a bőséges terméssel. A választott nép engedelmességét a Mindenható mindig visszaigazolta a föld gyümölcseiben, termésében. Amikor Izrael engedelmes volt, gondtalanul élhetett, a gazdag aratás biztosította szükségleteit, a szellemi életére összpontosíthatott. Ha must csorog a hegyekről, akkor abból arra lehet következtetni, hogy a nép kibékült Istenével és különös, korábban még sosem tapasztalt egységben jár vele. Ha tej folyik a halmokról, akkor Isten ontja szellemi és fizikai áldásait Izraelre. Ehhez hasonlókat ír a föld gazdagságáról több próféta, amikor Izrael helyreállításáról prófétál (Ám 9,13-15; Hós 2,20-22; Zak 8,12-13; Ez 36,8.30.34-35 stb.). Joel azonban még két fontos megállapítást tesz: „Júda minden patakjában bőven folyik a víz, forrás fakad az Úr házából.” Könnyen elképzelhető, hogy ez az ígéret szó szerint megvalósul. Júda száraz vidékein sok lesz a víz, ami termékennyé, elevenné, zöldellővé teszi a földet. De a patakokban bőven folyó víz elsősorban valószínűleg azt jelenti, amiről Jesua beszélt a vízöntéskor. Júda a Szent Szellem bőségében fog élni, amit Isten napról-napra kiáraszt és megújít.

Mert ekkor „forrás fakad az Úr házából.” Ez a forrás onnan fog kifolyni, ahol a papok a vízöntés szertartását végezték, és ahol Jesua feltárta ennek a szertartásnak mélyebb jelentését. Ez a forrás egy folyót fog táplálni, ami keresztül folyik majd Izrael földjén. Erről Ezékiel próféta tanúskodik különös részletességgel.

Azután visszavitt engem a templom bejáratához. Ott víz fakadt a templom küszöbe alól kelet felől, mert a templom keletre néz. A víz a templom déli oldala mellől, az oltártól délre folyt tovább. Azután kivitt engem az északi kapun át, és körülvitt kívül a keletre néző külső kapuhoz. A víz ott folydogált a kapu déli oldalánál. Azután kelet felé ment mérőzsinórral a kezében, lemért ezer könyököt, és átvezetett a vízen: a víz bokáig ért. Ismét lemért ezret, és átvezetett a vízen: a víz térdig ért. Újra lemért ezret, és átvezetett: a víz derékig ért. Amikor újabb ezret mért, már nem tudtam átkelni a patakon, mert annyira mély volt a víz, hogy úszni kellett volna benne: a patakon nem lehetett átgázolni. Akkor ezt kérdezte tőlem: Láttad-e, emberfia? Majd visszavezetett engem a patak partján. Ahogy visszafelé mentem, láttam, hogy a patak partján innen is, túl is igen sok fa van. Ezt mondta nekem: Ez a víz a keleti vidék felé tart, az Arábá-völgyben folyik tovább, és a tengerbe ömlik, a sóssá vált tengerbe, és meggyógyul tőle a víz. Élni fog benne mindenféle élőlény, csak úgy nyüzsögnek majd, és ahová csak eljut a patak, igen sok hal lesz. Eljut oda ez a víz, és meggyógyul. Élni fog benne minden, ahová csak eljut a patak.

Halászok állnak majd ott, és Én-Gedítől Én-Eglajimig hálók szárítóhelye lesz. Olyan sok hal lesz benne és annyiféle, mint a Nagy-tengerben.  De a posványai és a mocsarai nem gyógyulnak meg, hogy sót adhassanak. A patak partján innen is, túl is mindenféle gyümölcsfa nő majd. Levelük nem hervad el, gyümölcsük nem fogy el: havonként új terem, mert a szentélyből folyik oda a víz. Gyümölcsük eledelül szolgál, levelük pedig orvosságul. (Ez 47,1-12)

Az Úr házában fakadó forrás keletre indul el és hamar egy kisebb folyóvá szélesedik. A mérőzsinórral újra és újra lemért távolság csupán körülbelül 450 méternek felel meg. A próféta csak 1800 méterre távolodik el a forrástól és az már olyan folyóvá szélesedik, amin nem tudott átkelni. Azt a mély lelki ürességet, fájdalmat, amibe Izrael népe a bűnbánat után kerül, a Szent Szellem gazdag kiáradása oldja fel. A bűnbánatból felocsúdva Izrael látni, érezni fogja az áradó Szent Szellem folyamát, ahogy fizikai és szellemi értelemben is megtermékenyíti a földet. Izrael helyreáll és megérti, mire rendelte el a Mindenható (vö. 2Móz 19,5-6). Ha a betöltekezés, a gyógyulás meglesz, akkor a Templomból folyó és az Izrael földjét átszelő élő víz eléri a nemzeteket is. „…a tengerbe ömlik… és meggyógyul tőle a víz. Élni fog benne mindenféle élőlény, csak úgy nyüzsögnek majd, és ahová csak eljut a patak, igen sok hal lesz.” A halászok szimbólumát az Újszövetségből nagyon jól ismerjük: „Halászok állnak majd ott…”

Pál a Róma levél 11. fejezetében ír arról, hogy Izrael Messiásának felismerése után milyen hatalmas áldássá lesz a népek számára. Az Újszövetség részletesen csak ezen a helyen beszél erről. Talán felvetődött már bennünk, honnan merítette Pál ezt a biztos tudást ahhoz, hogy ezt egyértelműen és visszavonhatatlanul leírja. Hogy ilyen erőteljes kijelentéseket tegyen: „Hiszen ha elvettetésük [Izraelé] a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból?” (Róm 11,15)

A Tanakh-ban sok helyen megjelenik az a prófétai kép, amit Pál az Újszövetségben összegez. Ezékiel a kiáradó folyó leírásában is felmutatja, hogy Izrael hogyan válik áldássá a Mindenható kegyelméből az egész világ számára.

Ez a folyóvá szélesedő forrás először Jeruzsálemben és Júdeában „lemossa a vétket és a szennyet”, majd megöntözi és meggyógyítja Izrael földjét, végül eléri a nemzeteket. Ez az áldás még mindig Jesua kereszthalálából fakad, hisz Izrael azt ismeri föl, Akit átszegeztek. Jesua megváltása végre eléri és teljesen átjárja Izraelt, termékennyé, áldottá teszi a népet és a földet, és ez az áldás életet hoz a halálból az egész világ számára.

Még egy nagyon különös képet látunk ebben a próféciában: a fákat.

Majd visszavezetett engem a patak partján. Ahogy visszafelé mentem, láttam, hogy a patak partján innen is, túl is igen sok fa van… A patak partján innen is, túl is mindenféle gyümölcsfa nő majd. Levelük nem hervad el, gyümölcsük nem fogy el: havonként új terem, mert a szentélyből folyik oda a víz. Gyümölcsük eledelül szolgál, levelük pedig orvosságul. (Ez 47,7.12)

Ahogy a folyó, úgy a fák is feltehetően fizikailag, valóságosan is testet öltenek majd. Az első zsoltár azonban a fák tekintetében egy nagyon érdekes értelmezést tesz lehetővé. A zsoltáros mintha ugyanezekről a fákról beszélne és az engedelmes, Tórában gyönyörködő embert hasonlítaná ezekhez a fákhoz.

Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében [Tórájában, tanában, tanításában] gyönyörködik, és az ő törvényéről [Tórájáról, tanáról] elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja [levele]. Minden sikerül, amit tesz. (Zsolt 1,1-3)

Mintha a zsoltáríró ezekben az istenfélő emberekben látná meg azokat a hívőket fákként, akik a Szent Szellem folyója mellett élve, folyóból táplálkozva áldássá válnak: gyümölcseik eledellé és leveleik orvossággá. A Szellem kiáradása után biztos szükség lesz szolgálókra, tanítókra, papokra, akik segítik a világ népeit az Örökkévaló megismerésében, parancsolatai szívből való megtartásában.

Miután Ezékiel leírja a Szellem hatalmas kiáradását, rátér Izrael földjének felosztására. „Így szól az én Uram, az Úr: Ez lesz a határ, ezen belül osszátok fel az országot Izráel tizenkét törzse között…” (Ez 47,13). Csak akkor osztják fel Izrael földjét a törzsek között, ha a Szellem már elvégezte vagy elkezdte végezni hatalmas munkáját.

Nem egyszerű értelmezni ezeket a prófétai kijelentéseket, így a fenti magyarázatok inkább érzékeltetni próbálják az eljövendő kor dicsőségét, mint pontosan visszaadni. Az, hogy pontosan mi és hogyan fog megvalósulni, csak Isten előtt nyilvánvaló. De Jesua beszél a Szellem nagy kiáradásáról a szukkoti vízöntéskor és valószínűleg ez lesz a következő korszakban Isten kegyelmének hatalmas megnyilvánulása, amely fémjelzi majd az egész ezer évet. Talán pontosan úgy, ahogy a kegyelem korszakát a Messiás által betöltött peszáh és sávuot fémjelezte.

.

Végjegyzet:

[1] Dr. Molnár Ernő: A Talmud könyvei, Korvin Testvérek Könyvnyomdája, Budapest, 1921-1923, reprint: IKVA Könyvkiadó, 1989,161-162 o.