Marcus Hoch rabbi
(John Neander)
1812–1885
Bréma Lehe nevű városrészének rabbija az 1830-as években
Tanítói pályafutásom kezdetén buzgó híve voltam a rabbinikus zsidóságnak, ami akkor széles körben elterjedt volt. A végső kimerülésig megpróbáltam a Törvény cselekedeteit betartani, hogy tiszta, szent életet éljek Istenem előtt. Már kisgyerekként megértettem, hogy a bűn utálatos Isten előtt. A Sinai mennydörgései visszahangoztak lelkiismeretemben. A Mindenható szájából elhangzó hatalmas szó – «átkozott, aki Törvényemet nem tartja meg» – annakidején teljesen letaglózott. Lángoló betűkkel állt a szívembe írva: «Isten szent Isten! Isten igazságos Isten, Aki irtózik a bűntől, és Akinek jelenlétében csak azok állhatnak meg, akik tiszta szívűek és mentesek a bűntől, és akik csak Őérte élnek.» De akármennyire is igyekeztem, nem volt békességem. A felüdülés, ami után úgy vágyakoztam, nagyon messze volt.
Belevetettem magam a rabbinikus szövevényesség mélységes labirintusába, belegabalyodtam az apró láncszemek ezreiből szőtt hálóba, elkeseredetten próbáltam egyik vagy másik dologban megvilágosodásra jutni, de csak egyre mélyebbre kerültem a labirintusban, amelynek sötét járataiba nem hatolt be fénysugár. Idővel ez a nagy igyekezet valóságos kínszenvedéssé vált számomra. A buzgóság, amely ifjúságom idején olyan erősen lobogott – de jaj, vakbuzgóság volt! –, egyre jobban kihűlt, amikor felismertem, hogy a rabbik szavai – a korábbiak és a későbbiek – nem felelnek meg Isten szentséges szavának. Világossá vált előttem, hogy meggyőződésük, mely szerint az ő útjuk vezet az igazsághoz, üres meggyőződés volt. Körülbelül 25 éves voltam, amikor ezt mély fájdalommal felismertem. Elvesztettem a biztos talajt lábam alól, nem volt semmi, ami tartást adhatott volna. Egy romhalmazon álltam, megszaggatott szívvel, a belső kíntól szinte halálra várva. Ekkor tanító voltam egy német városban, ahol kb. húsz tanítványomat derék férfivé és jó izraelitává kellett nevelnem. Szombatonként nyilvános előadásokat tartottam a héber szent iratokról. Mindez szörnyű állapotba sodort: azt kellett prédikálnom és védelmeznem, ami ellen a szívem tiltakozott. Nem volt meg bennem az akarat, de az is lehetetlennek tűnt, hogy belső meghasonlásomat elrejtsem.
Annakidején találkoztam néhány emberrel, akik keresztényeknek vallották magukat, hogy tudományos témákról beszélgessünk, néha az «Ószövetségről» is. Egyesek közülük teológiát tanultak, mások tanárok voltak. Ők Isten kinyilatkoztatott szavát számomra eléggé szörnyű módon ragadták meg. Viszont általuk ismertem meg De Wette, Elchhom, Dinter és mások bibliakritikus teológiáját. Nem sok időbe telt, és a «modern» zsidóság buzgó hívévé váltam, racionalista lettem. «Becsaptak bennünket!», hirdettem embereimnek, «szörnyen becsaptak! A Talmud és a Poszkim [jogi szaktekintélyek, akik a felmerülő halakhikus problémák esetében döntéseket hoznak] tele vannak tévedésekkel», és így tovább, és így tovább. De a vihar a szívemben nem csillapodott. Tombolt folyamatosan – nem voltam szabad. Először a babona láncai tartottak fogva, most pedig a hitetlenségé, melyet istenkáromló kezek kovácsoltak, a bolondok, akik azt mondják, hogy «Nincs Isten!».
Amikor mindezt az ellentmondást és ezeknek az istentelen férfiaknak műveit újra alaposan megnéztem, reszketni kezdtem, és harcot indítottam ezek ellen a szégyentelen istentagadók ellen. De hogy milyen fegyverrel fogom a győzelmet kivívni, akkor még nem tudtam, és így szörnyű helyzetben voltam. Börtönben éreztem magam, az élet levegője után kapkodtam. Szabadulás után sóvárogtam, és reméltem, hogy a rejtély meg fog oldódni, de hol van az a kéz, amely a békesség biztos kikötőjébe vezet?! A világosság, melyet ezeknek az embereknek írásaiban kerestem, sötétségnek bizonyult. Repedezett ciszternák voltak, és a kiszáradt, halál közelségében szenvedő lelkem nem találta meg bennük az élet vizét. Néha egész éjjel a csupasz padlón feküdtem, kínoztam a testem, emésztett a vágyakozás, hangosan sírtam. A régi zsidók, amikor értesültek ezekről az önsanyargatásokról, szentnek tartottak, a modernek pedig ezt mondták: «Ne légy ilyen ostoba.» Ezek a belső nyomorúság és félelem évei voltak, amikor sokszor közel álltam a kétségbeeséshez.
Egyedül Isten kegyelme és irgalmassága tartott meg engem abban az időben, amit akkor még nem ismertem.
Atyáim hatalmas, szövetséges Istene tartotta kezét rajtam, és az Ő örök szeretete volt az, ami megőrzött a pusztulástól. Erőszakkal kiszakítottam magam abból a körből, amely körülvett, és leginkább egyedül voltam …. Emberi spekulációk töltötték meg a fejemet, miközben a szívem üresen maradt …
[Brémában] hallottam először egy erőteljes bizonyságtételt a keresztények tanításáról. Teljes szívvel védekeztem ellene, égett a talaj a lábam alatt, elrohantam onnan szilárdan elhatározva, hogy soha vissza se térek. De, amit ott hallottam, olyan volt, mint egy tüske a szívemben. Az Ézsaiás 53, valamint más helyek a Törvényben és a Prófétáknál is olyan erősen hatottak rám, hogy nem tudtam őket elfelejteni vagy figyelmen kívül hagyni. Kétségek gyötörtek, és ezek a kérdések – «Mi van, ha ez valóban igaz? Mi van, ha a keresztényeknek van igazuk?» – nem hagytak nyugodni.
Néhány hét után nem bírtam tovább, nagyon vágytam a bizonyosság után, és minden igazságok legnagyobb forrásához, a Szentíráshoz fordultam. Így elkezdtem az Újszövetséget olvasni és az Ószövetséggel összehasonlítani. És csodálatosan feltárult előttem. Lépésről lépésre felfedeztem a megváltás nagy titkát. Abban, amit Isten az Ószövetségben mondott, egy hang szólított meg. Hallottam Isten hangját Mózes és a Próféták által, és mind ezt mondták: «A megfeszített Jézus Krisztus az igazi Messiás, az igazi Megváltó, Akinek neve Adonáj Cidkenu [יְהוָֹה צִדְקֵנוּ](Jer 23,5-6), az Úr a mi igazságunk.» Elsősorban az Apostolok Cselekedete 9 [a tarzuszi Saul megtérése] volt számomra nagy ébredési élmény. Sok küzdelem és bensőséges ima után világossá vált előttem, hogy Jézus a megváltás és az örök élet forrása mindazok számára, akik megtisztultak az Ő kiontott vére által bűneik szennyétől, és akik Őáltala mondhatják Istennek: «Abba, Atyám». Láttam, hogy a Szentháromság Istenbe vetett hit az a diadal, amely a világot legyőzte.
Nem hallgathattam erről, tele volt vele a szívem. Megízleltem Isten barátságát, csordultig telt a szívem örömmel, hogy kiáltanom kellett: «Az én Megváltóm él!» Elmondtam tanítványaimnak, beszéltem róla zsidó családokban. Hangosan és nyilvánosan dicsőítettem reménységem szilárd alapját, a csodálatos ígéretet, melyet a szövetség hatalmas Istenétől kaptam: «Vigasztalódj! Bűneid megbocsáttattak, vétkeid eltöröltettek a nagy és egyedülálló engesztelő áldozat, Isten Báránya által, Aki hordozza a világ bűneit.»
Eddig tart Marcus Hoch saját szavaival elmondott beszámolója életéről. 1812. január 12-én született Neubruckban (Poznań), ahol az apja rabbiként szolgált. Apja még egész kiskorában olyan iskolába küldte, ahol a héber nyelvet megtanulhatta, nyolcévesen már beszélt héberül. A Talmudot tanulmányozta. 1835-ben Lehe-be költözött, Bréma közelébe, ahol a zsidó gyülekezetben rabbiként szolgált. Égető vágy hajtotta az igazság megismerése után, végül az Ó- és Újszövetség komoly tanulmányozása által megtalálta az Üdvözítőt.
1838-ban nyilvánosan csatlakozott a keresztény egyházhoz, 1839. december 9-én Ludwig Müller megkeresztelte.[1] Krisztus követése elidegenítette rokonaitól, korábbi gyülekezetének tagjai elkeseredett ellenségeivé váltak. De a Megváltó többet jelentett számára, mint az apja, anyja, testvérei, barátai. Nagy komolysággal és fáradhatatlanul hirdette népének a Messiást. Beutazta Észak-Németországot, hogy a zsidóknak a keresztről prédikáljon sok nélkülözés, veszély és üldöztetés közepette.
1845-ben kivándorolt Amerikába, ahol New Yorkban és Philadelphiában zsidó misszionáriusként tevékenykedett. Ekkor John Neander néven szerepelt, ezt a nevet vette fel megkeresztelkedésekor. (Neander jelentése «új ember».) 1846-ban a Dutch Reformed Church (Holland Református Gyülekezet) evangélistává szentelte fel. Ebben az évben vette feleségül Susanne Doblert, aki Baltimore-ból származott. 1853-ban megalapította Brooklynban a «First German Presbyterian Church» (Első Német Presbiteriánus Gyülekezet) egyházközséget, ahol lelkipásztorként szolgált egészen 1885. november 6-án bekövetkezett haláláig.
Amikor 1854-ben Joseph Schereschewsky[2] Hamburgból New Yorkba utazott, ajánlóleveleket vitt Neanderhez. Neander volt a zsidó keresztények egyike, aki Schereschewsky előtt hitvallást tett hitéről, mielőtt 1855-ben megtért.[3]
Neander kétségkívül rendkívüli ember volt. A héber Biblia nagy részét kívülről tudta, a Talmudban is nagy jártasságra tett szert, minden tekintetben ismerte a zsidó teológiát. Éppen úgy, mint Pál apostol, ő is forró szeretettel viseltetett testvérei iránt. Mély szomorúság töltötte el a «lepel» miatt, amely elfedte a szemüket és szívüket [vö. 2Korinthus 3,16].
Azt nem tudjuk, hány embert vezethetett a Messiáshoz, de azt igen, hogy hittestvérei Amerikában nagyra becsülték, és tisztelték kegyessége, tudása, szeretetteljes magatartása miatt. Szónoki tehetséggel megáldott prédikátor volt, lángoló intellektussal rendelkezett, ami lebilincselte hallgatóit, meggyőzte őket az igazságról, és megnyerte őket Krisztus számára. Lelkésze és pásztora volt gyülekezetének, aki semmilyen fáradságtól vagy áldozattól sem riadt vissza érdekükben. «Gyermekeimnek» nevezte őket, és valóban lelki atyjuk volt.
Emberként szelíd és béketűrő, szívén viselte a szegények sorsát. Mélységes, gyermeki hittel rendelkezett.
1885. november 10-i temetésén több mint kétezer ember vett részt. Szeretett felesége előtte távozott a mennyei dicsőségbe, valamint az öt gyermekük közül kettő.
A magyar fordítás a Hírek Izraelből újság 2021. júliusi számának 10–12. oldaláról származik. A szöveget a kiadó Éjféli Kiáltás Misszió engedélyével közöljük.
Megjelent: Messianic Good News, Johannesburg, South Africa, messianicgoodnews.org. Ez a cikk a John G. Hehr által írt életrajz kivonata, amely a Zions Freund 1925. októberi számában jelent meg.
.
Végjegyzetek:
[1] The Jewish Chronide. 2. kötet, 1845. július 1, 22.old.
[2] Pontosabban: Samuel lsaac Joseph Schereschewsky, később anglikán püspök Sanghaiban; lefordította a Bibliát mandarin-kínai nyelvre.
[3] The Shepherd of Israel, 3. kötet, 1923. január 5.
