A szív bősége

Imádság

Köszönöm az Úrnak, hogy összehozott minket, köszönöm, hogy itt vannak a testvéreim is. Köszönöm azt is Atyám, hogy tanítani és nevelni akarsz. Hálával jövök eléd, Atyám, mert tudom, hogy a Te munkád tökéletes. Köszönöm Atyám a lehetőséget, hogy addig formálsz, amíg Te akarod. Kérlek, még ebben a földi életben segíts meg, hogy a megformált életünk Téged dicsőítsen és magasztaljon Fiadban, Adon Jesua nevében. Ámen.

Igehirdetés

Azt, hogy mivel van tele a szívünk, mindig mi határozzuk meg. Tudunk ellenállni és engedni is. Tudunk befogadni dolgokat és elküldeni érzéseket – és ezek a döntések formálják az Istennel való közösségünket.

Dorgálásban volt részem az Úrtól és bizony megszégyenített. Ahogy véleményt alkottam magamban másokról, az szégyent hozott rám. Pedig sokszor ki se mondtam hangosan.

Akik mégis hallották, jogosan gondolták, hogy a véleményem engem minősít. Bizony nem volt egy kellemes dolog tudomásul venni ezt az Úrtól jövő intést. Mindenesetre nem volt rossz a tükör. Néha tudatosan és néha nem szándékosan hiteltelenné akartam tenni egy-egy testvérem beszédemmel, és gúnyolódásaimmal. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy idejében szólt.  Az ember annyira át tud lendülni abba, hogy „megmondom a tutit róla”, és tudom, hogy ő kicsoda, és nekem hiába mutatja másnak magát.

Tehát ezek nagyon komoly problémák, bűnök. Ez nem jelenti azt, hogy nem akartam volna egy testvérrel közösséget. De azt a látást, amit Isten adott, nem arra használtam fel, amire kellett volna, imádkozásban vigyem az Úr elé, hanem inkább megszégyenítettem a többiek előtt. Az emberben sajnos benne van, hogy hiteltelenné teszem, megalázom a másikat és máris én vagyok a főnök.

Akkor nézzük meg az Igéket ezzel kapcsolatban: „Szájával rontja meg a képmutató felebarátját; de az igazak a tudomány által megszabadulnak” (Péld 11,9).

Amikor elkezdem ócsárolni a másikat, amikor elkezdem mondani, hogy én hogy látom őt, nemcsak a személyiségét zavarom meg, hanem egy olyan képet alkotok róla, hogy amit én látok és nem, amit Isten. Bizony azt írja itt az Ige: „Szájával rontja meg a képmutató felebarátját.”

Ugyanebben a fejezetben van a 20. vers: „Utálatosok az Úrnál az álnok szívűek; kedvesek pedig ő nála, akik az ő útjokban tökéletesek” (Péld 11,20).

Álnok szív az én értelmezésem szerint az, amikor nem maradok meg hűséges, hanem mindig oda megyek, ahol van valami haszon. Sosem elég, csak anyagi hasznom származzék belőle – és ez a lelkület bizony a legrosszabb.

Nagyon sokszor csípőre vágjuk a kezünket és mondjuk a magunkét, mert meg vagyunk sértve. A nők férfi gyűlölővé váltak és csak szapulják őket úgy, ahogy illik. A tiszteletlenség átjárja az egész társadalmat és a keresztény világot. Nagyon elgondolkoztat az, hogy miért kell piszkálni vagy leégetni azt, akit elhívott az Úr. Hogy van mersze ehhez az embernek? Ráadásul nem azt égetem le, akit szeretnék, hanem magamat. Mert milyen lelkület van bennünk, akkor amikor a másikról levesszük a keresztvizet? Rosszabb, mint abban, akiről negatívan beszélünk.

„A bölcs fiú enged atyja intésének; de a csúfoló semmi dorgálásnak helyt nem ad” (Péld 13,1). A csúfolásról van itt szó. Nem akarok most neveket mondani, mert nincs értelme. Ha csúfolódok a másikon, akkor nem viccelek, hanem szívből és gonoszul pellengérre állítom. Ez a lelkület semmi dorgálásnak nem ad helyet. Egyszerűen szólva: ott be – ott ki, és jól van. Következő alkalommal ugyanazt megcsinálom.

„A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat. De mondom néktek: Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédidből ismertetel igaznak, és a te beszédidből ismertetel hamisnak.” (Mt 12,35-37) Ez az Ige is él és megvalósul ma ugyanúgy, mint kétezer éve.

Csak engedjünk teret az indulatainknak. Az ilyenkor kimondott szavaknak ereje van. Ha én leszólok valakit, vagy a kinézete miatt, vagy azért mert nem éri el az „egyetemi szintet, hanem csak ilyen gyalog kakukk”, akkor magamról teszek bizonyságot.

„A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt: mert a szívnek teljességéből szól az ő szája. Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, a miket mondok?” (Lk 6,45-49)

Amikor elkezdek dühömben mindenkit „a föld alá süllyeszteni”, akkor is igaz az Ige: a szív teljességéből szól a száj. Milyen merészség az, amikor egy kirohanás után, rögtön válaszként kapok egy csapást. Akkor pedig így könyörgünk: „Uram, segíts meg!” Honnan van mersz ehhez? Hogyan mer így tenni az ember, amikor előtte ellenkezett Istennel és Isten akaratával? Ilyen gyorsan megfordul a szemléletünk?

Valaki én hozzám jő és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló valamely házépítő emberhez, aki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. (Lk 6,47-48)

Tudjuk, hogy a kőszikla az Úr Jézus, ha pedig Jézusra építünk, akkor nekünk ilyen dolgaink nem nagyon lehetnek.

Aki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, aki csak a földön építette házát fundamentom nélkül: amelybe beleütközvén a folyóvíz, azonnal összeomlott; és nagy lett annak a háznak romlása. (Lk 6,47-48)

A legelső csábításnál még lehet mentséget találni, de ha az ember megkeményedik, akkor már hiába mondja, hogy szeretem Jézust.

„És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” (Lk 6,31) Ez mindenkire érvényes. Miért várok el valakitől valamit, ha képtelen vagyok igaz szeretettel feléje lenni? Miért várok el valakitől valamit, mikor kényszerből vagy megszokottság miatt vagyok ott, és tűröm el?

„Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil 4,8)

Ámen.