Az elhívás            

Ebben a hónapban Mózes 2. könyvét olvassuk sabbatonként. Felhívnám a figyelmeteket egyetlenegy versre a soron következő tóraszakaszban. Biztos vagyok benne, hogy ezen a versen csak úgy át szoktunk szaladni és nem időzünk túl sokat felette. „Azután elérkeztek Élimbe. Tizenkét forrás volt ott, és hetven pálmafa. Ott ütöttek tábort a víz mellett” (2Móz 15,27).

Az a tapasztalatom, hogy amikor keresztyén barátaim elolvassák ezt a verset, akkor a mélyebb értelmét nem keresve mennek tovább. Hát nem mindegy, hogy tizenkettő vagy száz pálmafa állt ott? De a zsidó tudósok számára ez vers a megütközés köve. Mert tudják, hogy egyetlen szó sem áll csak úgy a Tórában, mindig van valami mögötte. Ha már többször hallottátok a tanításaimat, akkor tudhatjátok, hogy milyen fontos szerepük van a számoknak a Bibliában. Még annak a százötvenhárom halnak is megvan a jelentése, amit Péter fogott.[1] De erre most nem térek ki.

Mire asszociáltok, amikor olvassátok, hogy tizenkét vízforrás és hetven pálmafa? Ha egy prédikációt kellene tartanotok erről az egyetlenegy versről, miről beszélnétek? Talán Izrael tizenkét törzséről, és hogy hetvenen mentek le Egyiptomba? De mit jelent ez? Talán azt, hogy a népeknek el kell jutniuk a forráshoz, Jézushoz? A tizenkettő forrás Izraelre nézve egy szimbolikus kép, ami a tizenkét törzset jelenti, a hetven pedig a hetven népet jelenti (1Móz 10 és 10,32). Az pedig, hogy ezek egyetlen versen belül vannak említve, azt jelenti, hogy van valami kapcsolat közöttük. A földnek a nemzetségei ebből a forrásból, Izraelből élnek.

Ezzel el is érkeztünk a mai témánkhoz, hisz ez Izrael elhívása. De mit jelent Isten népének elhívása? A kiválasztott nép csak saját magáért van vagy van valamilyen feladata? És titeket, keresztyéneket, Isten csak úgy beleoltott a nemes olajfába, hogy élvezzétek áldásait, vagy nektek is adatott valamilyen elhívás? Ma ezekre a kérdésekre keresnénk válaszokat.

Elmondok nektek egy történetet egy csalódott rabbiról. Évekig hirdette gyülekezetének Isten szavát. Isten szentségével akarta inteni a bűnösöket és a kétségeskedőket pedig Isten jóságával építeni. Egyszer csak elege lett a hivatásából és csalódottan elhagyta a zsinagógát. Talán nem is olyan ismeretlen ez számotokra, talán ma is előfordul, hogy egy ember csalódottan elhagyja gyülekezetét. Én ezt már többször átéltem. A történet így folytatódik: Álruhába öltözött és nagy vándorútra kelt, nem akart többé prédikátor lenni. Vándorolt hegyen-völgyön keresztül és egyszer csak meglátott egy öregasszonyt, aki nagyon beteg volt. Egy nyomorúságos kunyhóban haldoklott egy ágyon. Ez az asszony meglátta a rabbit és megkérdezte tőle: Miért születtem meg, hiszen olyan szerencsétlen sorsom volt? A rabbi így válaszolt neki: Azért születtél, hogy elhordozd a sorsod és ezáltal érlelődjél meg. Ezek a szavak erőt és vigasztalást adtak az idős asszonynak ahhoz, hogy meghaljon. Amikor a rabbi betakarta az elhunyt asszony arcát, elhatározta, hogy többé nem fog megszólalni. Az idős asszony nyomora, nehéz sorsa ennyire megdöbbentette.

Vándorlásának harmadik napján egy fiatal lánnyal találkozott. Egy nagyon szegény kislány volt, aprópénzért koldult és könyörgött. A hátán egy halott gyermeket vitt. A rabbi segített neki megásni a sírt. Együtt burkolták be a sovány testet egy kendőbe és behelyezték a sírgödörbe. Aztán együtt megtörték a kenyeret és bármit mondott ez a kislány, minden szavára csak egy-egy gesztussal válaszolt a rabbi, mert nem volt hajlandó beszélni. A kislány azt kérdezte: Ennek a kisgyermeknek csak szenvedés volt az élete. Volt értelme megszületnie? A rabbi bólintott. Ez megvigasztalta a kislányt. E találkozás még jobban megrázta a rabbit és elhatározta, hogy ezután olyan lesz, mintha süket és néma is lenne. Egy barlangba rejtőzött a világ elől, ahol senki sem volt. A barlangban csak egy nyesttel találkozott. A rabbi imádkozott és az a kis állat csak ott ült. Úgy megszokták egymást, hogy összebarátkoztak. Egy napon a levegőből bevágódott egy ragadozó madár a barlangba és a rabbi szeme láttára elragadta a kis állatot. Akkor azt gondolta a rabbi, hogy sokkal jobb lenne, ha nemcsak a fülét és száját zárná be, hanem még a szemét is becsukná. Nem akart többé beszélni, hallani, látni. De így némán, süketen és vakon nem tudott mást csinálni csak a halálára várni. Arra gondolt, hogy nem fogja olyan hamar elvinni a halál, így hozott egy újabb döntést. Fogta magát és visszatért a gyülekezetéhez, és megint hirdette Isten szavait az embereknek, azt tette, amit mindig is tett. De nagyon-nagyon szégyellte, hogy elmenekült a gyülekezetéből. Ezt a történetet különféleképpen lehet értelmezni. Nem történik meg velünk is olykor, hogy menekülnénk az elhívásunkból?

Menekülünk az elhívásunk elől és játsszuk a némát, a süketet, a vakot, és ettől még szerencsétlenebbek leszünk. Hogyan lehet ebből meggyógyulni? Egyszerűen úgy, hogy hűségesen benne maradunk a szolgálatunkban. Erősebbek leszünk alázatban és szeretetben. Eszembe jut erről az 1Korinthus 7,20: „Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott.”

Tavasszal mi, zsidók az egyik legnagyobb ünnepünket ünnepeljük, a peszah ünnepét. Ez egy egészen konkrét dátummal kezdődik, niszán hó 14. napján. Ezen az estén, a Széder estén minden meghatározott rendben zajlik (széder = rend). A Tóra parancsolja meg a megtartását és sok zsidó hagyomány kötődik hozzá. Ezen az estén elolvassuk az egyiptomi kivonulás teljes történetét és ezzel kapcsolatban sok-sok kérdés hangozhat el. Az egész ünneplés középpontjában a Messiás áll – legalábbis nálunk, messiáshívő zsidóknál. Mert mindezek az események, hagyományok, szimbólumok egy nagy eseményre utalnak. A megváltásunkat ünnepeljük: azt, ahogy Isten kiszabadította népét akkoriban a rabszolgaságból, és azt, ahogy megszabadított bennünket Jesua a bűn fogságából halálával és feltámadásával. Ezért ma már szabadok vagyunk.

Amikor harminc éve megérkeztem Németországba sok kelet-németet ismertem meg. Ők igazán tudták, hogy mit jelent a szabadság, mert a kelet-németek nagyon sokáig voltak úgyszólván „fogságban”. A zsidók évszázadokat éltek az egyiptomi rabszolgaságban. De milyen értelemben lettek szabadok, amikor Egyiptomból kiszabadultak? Ettől kezdve mindent megtehettek, amit csak akartak? Egyiptom elhagyása után 7 héten belül egy különleges helyhez értek őseink, a Sínai-hegyhez. Mi várt ott bennünket? Tűz, füst és sófár hangja, amitől meg lehetett rettenni. Istenünk részéről ez egy „tüzes fogadtatás” volt. A 2Mózes 20 elmondja, hogy hogyan adta Isten a tízparancsolatot, a kinyilatkoztatását a Sínai-hegynél. Ennek elbeszélésében áll egy titokzatos mondat: „Az egész nép hallotta Isten szavát” (vö. 20,22). Úgy tudom, hogy az európai fordításokban Isten hangja egyes számban áll. De az eredeti szövegben egy nagyon-nagyon titokzatos mondat áll: az egész nép látta a hangokat.[2]

Hogyan lehet egy hangot látni? Van ehhez egy zsidó kommentár, miszerint kiment Isten hangja és eloszlott hetven nyelvre és hetven népre, hogy a világon minden nép hallhassa ezeket a szavakat. E vers alapján mondják, hogy a Tórának hetven arca van. Ilyen drámai körülmények között kapta meg Isten népe Isten kinyilatkoztatását, a Tórát. Tudjuk, hogy a Tóra törvénykönyvként való fordítása helytelen, a Tóra azt jelenti, hogy útba igazítás, útmutatás.

Isten ekkor örökre meghatározta népének elhívását. Olvassuk el az ezzel kapcsolatos verset!

„Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek” (2Móz 19,5-6).

Egy nagyon fontos mondatot szeretnék a szívetekbe vésni. Abban a pillanatban, amikor ezt mondta Isten, találkozott az isteni és az örök az emberivel és az időben korlátozottal. Ez a pillanat csak egyetlen egyszer ismétlődött meg az emberiség történelmében. Tudjátok, hogy mikor? Amikor az Úr Jézus megdicsőült. Jézus halálában és feltámadásában ugyanez történt meg: a nagy találkozás, az isteninek, az öröknek és az emberinek, az időlegesnek nagy találkozása. Ezek nagyon jelentős pillanatok az emberiség történelmében, amit meg kell jegyeznünk.

Ez Isten népének elhívása, rendeltetése. Szabad-e a saját elhívásunk elől elmenekülnünk? Zsidóként annyit mondhatok nektek, hogy ezt mi újra meg újra megpróbáltuk, de soha nem sikerült. Ez azonban nemcsak a zsidókra igaz. Mert ti, Jézus Krisztus követőiként szintén Isten népéhez tartoztok. Ugyanúgy egy örök elhívásotok van. Felismertétek a rendeltetéseteket, a megbízatásotokat? Megfeleltek mindig neki? Ezek költői kérdések voltak, de jó néha elgondolkodni ezen.

Évszázadokkal a tóraadás után Ézsaiás próféta nagyon keményen szólt Isten népéhez: „Halljátok meg, egek, figyelj ide, föld, mert az ÚR szól: Fiaimat fölneveltem, fölmagasztaltam, de ők elpártoltak tőlem! Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, de Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem” (Jes/Ézs 1,2-3).

Ehhez fűznék pár gondolatot. Azt hiszem, hogy nálatok Magyarországon sok betlehemi jászol látható karácsony táján. A legtöbb jászolban kétféle állatot látunk, egy csacsit és egy ökröt. De Izraelben nem volt jellemző az, hogy a jászolban ökör és szamár lett volna. Tudjátok, hogy miért állnak ezek a karácsonyi betlehemes jászolban? A középkorban az egyház nagyon-nagyon antiszemita módon gondolkodott és azok, akik a betlehemeket készítették, eszerint jártak el. A fenti vers szerint azt akarták kiábrázolni, hogy Izrael már nem Isten népe, Isten már elvetette Izraelt. Ezt a verset találták erre a legalkalmasabbnak és odarakták a jászol mellé az ökröt és a szamarat is, ami azt jelenti, hogy ezek az állatok ismerik a gazdájukat, de Izrael népe nem ismeri az ő Urát.

„Jaj, vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép! Gonosz utódok, romlott fiak! Elhagyták az URat, megvetették Izráel Szentjét, elfordultak tőle! Minél több verést kaptok, annál jobban ellenkeztek! Egészen beteg már a fej, egészen gyenge már a szív. Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyítgatták.” (Jes/Ézs 1,4-6)

Mit gondoltok, ránk is vonatkoznak ezek a szavak? Az izraeliták nem tartották be a szövetség feltételeit. Az egész világ számára nem úgy néztünk ki, mint Isten képe, hanem inkább, mint a karikatúrája. Ti mit csináltatok volna Isten helyében egy ilyen makacs néppel? De hála Istennek, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. Mit tett Isten? Felmérhetetlen kegyelméből új szövetséget ígér népének. Nézzük, mit mond Isten erről az új szövetségről?

„Eljön az az idő – így szól az ÚR –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az ÚR. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az ÚR: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek” (Jer 31,31-33).

Azt ígéri Isten, hogy az új szövetségben a Tóráját beleírja a szívünkbe. Miért? Azért, hogy élhessünk a rendeltetésünk szerint. Isten nem azt mondja, hogy „igen, ez itt a ti elhívatásotok, de esélyetek sincsen rá, hogy megvalósítsátok”. Az Úr mindig megteremti azokat a feltételeket, amelyek között megélhetjük az elhívásunkat. Betartotta Isten az új szövetségre vonatkozó ígéretét? Mikor történt ez meg? 2000 évvel ezelőtt egy széder estén azt mondta Jesua, amikor megfogta a kelyhet, hogy ez az új szövetség vére, amit kötök veletek. Vére valóban néhány óra múlva kiontatott értünk. Jesua halott és feltámadásában újra életre kelek. Az egyik bibliafordításban olvastam egy nagyon jó megfogalmazást a feltámadásról, miszerint az Atya visszaszerette Őt a halálból. Azóta Isten azoknak a zsidóknak és nemzsidóknak szívébe beleírja a Tóráját, akik az Úr Jézusba vetett hitük által felvétetnek a népébe.

Mit jelent ez az elhívásunkra, a feladatunkra nézve? Megváltozott ez az Újszövetségben az Ószövetséghez képest? Az Újszövetségben is ugyanezt a rendeltetést olvassuk:

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9).

Tehát „hirdessétek annak a jó tetteit, aki titeket elhívott!” Saját szavaimmal úgy fogalmaznám meg, hogy az a feladatunk, hogy az Istenről szóló igazságot, az evangéliumot az egész világnak elmondjuk; azt, hogy Jesua által van megváltásunk és üdvösségünk.

Talán egyszer már meséltem nektek egy tel-avivi találkozásomról. Ott ismertem meg egy budapesti lányt, aki elmesélte, hogy hogyan hívta el őt Isten arra, hogy a zsidó nép felé szolgáljon. Egy budapesti szabadkeresztyén gyülekezetből származó átlagos keresztyén lány volt. Egy napon Isten a szívére helyezte, hogy a zsidó nép felé kellene szolgálnia. Ezt elmondta a lelkipásztorának, aki bölcs ember volt. Először imádkozott, aztán arra a döntésre jutottak, hogy a gyülekezet kiküldi őt Izraelbe. Tulajdonképpen az evangéliumot szerette volna hirdetni. Megérkezett Jeruzsálembe és három éven keresztül egy holokausztot túlélő zsidó asszonyt ápolt. Lehet, hogy arról álmodott, hogy Jeruzsálem utcáin Jesuáról szóló traktátusokat osztogathat, de végül teljesen mást csinált. Ez a holokausztot túlélő asszony aztán meghalt, de két héttel a halála előtt szívébe fogadta Jézust.

Ott ültem Tel-Avivban egy kis kávéházban egy jó lattéval ezzel a szép, kék szemű lánnyal szemben, ragyogott a nap és akkor megkérdeztem, hogy mi motiválta három éven keresztül arra, hogy ezt a nehéz és áldozatos munkát elvégezze és közben hallgasson Jézusról. Azt válaszolta, hogy amikor a lelkipásztor a presbiterekkel együtt megáldotta Budapesten, akkor a következő mondat hangzott el: „Menj Jeruzsálembe és prédikáld az evangéliumot! Megteheted olykor szavakkal is, olykor szavak nélkül is.” Amikor Jeruzsálembe érkezett az első szolgálat ez a három év volt ezzel az asszonnyal. Mindannyiunknak van feladatunk, megbízatásunk Istentől. Biztos vagyok abban, hogy ha Isten ad egy megbízatást, akkor fel is készít bennünket az elvégzésére.

A nyelvek és a népek

Amikor mi a messiáshívő zsidó istentiszteleteinket tartjuk, akkor általában van egy csoport a teremben, akik fejhallgatókkal a fejükön ülnek. Mert mindig vannak ott olyanok, akik nem értik a nyelvünket. Rendszerint héberül vagy oroszul beszélünk, de ott a teremben vannak még rajtunk kívül szerbek, csehek, németek is, akik így a saját nyelvükön hallhatják az istentiszteletet. Ahogy szembesülök ezzel, időnként elgondolkodom rajta, hogy hol is vannak e probléma gyökerei. A válasz: a régi Babilonban, Bábelben, ahol Isten összezavarta a nyelveket. A nyelvek összezavarása ítélet volt az istentelen emberiség fölött. De 2000 évvel ezelőtt pünkösdkor, amikor a Sínai hegyen történő tóraadás ünnepét is tartjuk, egy másik csoda történik. Ezen a napon együtt van Jézus tizenkét tanítványa. Előtte féltek, el akartak menekülni valahová, Galileába vagy Szamáriába, csak el arról a veszélyes helyről. Nem lehet elmondani, hogy örvendeztek a Jeruzsálemben történt eseményeken.

…és akkor valami bámulatos történt. Az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk erről: „hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Szellem adta nekik, hogy szóljanak” (Csel 2,2-4). Egy „veszélyes” kérdést szeretnék feltenni. Milyen nyelven prédikáltak a tanítványok? Ez azért veszélyes, mert ha egy karizmatikus barátom meghallaná ezt a kérdést, akkor rögtön a saját válaszaival kezdene bombázni. De emögött az esemény mögött több van, mint pusztán nyelveken szólás. Ezt már érintettem akkor, amikor beszéltem a bábeli átokról. Ha tovább olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, akkor leírja, hogy az akkori világban milyen nyelveket beszéltek, és hogy kik voltak ott akkor Jeruzsálemben, és hogy a tanítványoknak milyen nyelveken kellett hirdetniük az igét. Értitek, hogy mit jelent ez?

Isten ekkor törölte el azt a bábeli átkot, amit a népek elválasztása miatt adott, azért, hogy ne értsék meg egymást. Ekkor azt látjuk, hogy a népek elválasztása helyére az egység lép. Isten egységet ajándékoz, megértik egymást. Az első messiáshívő gyülekezet a zsidóknak és nemzeteknek az akkori világ összes nyelvén prédikált. Nagyon-nagyon fontos volt az az üzenet, amit hirdettek. „…zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” (Csel 2,11) Elmondták, hogy mit cselekedett Isten Jesuán keresztül minden ember számára.

A Sínai hegyen a tóraadást tűzjelenség kísérte (2Móz 19,18). Amikor Isten Szent Szellemmel ajándékozta meg a tanítványokat, akkor is tűz szállt le rájuk. Isten meggyújtotta tüzét a szívükben és kétezer éve viszik ezt a tüzet az egymást követő nemzedékek. Ha elgondolkodom az elhívásunkon, megkérdezem, hogy megvan-e még bennünk ez a tűz? Készek vagyunk-e arra, hogy más emberi szíveket lángra lobbantsunk ezzel a tűzzel? Úgy, ahogyan az a magyar lány tette az idős zsidó asszonnyal? Tudunk úgy bánni ezzel az ajándékkal, a Szent Szellem tüzével, hogy a körülöttünk lévő emberek a melegét érezzék? Ezekkel a szavakkal szeretném a mai rövid tanításomat befejezni. Azt gondolom, hogy nem minden kérdésre kell azonnal felelnünk, de feltétlenül szükséges, hogy feltegyük magunknak ezeket a kérdéseket, és hogy újra és újra válaszoljunk rájuk. Nem arról van szó, hogy Isten folyamatosan megtart egyfajta elhívásban egész életünkön keresztül. Engem például harminc éve arra hívott el Isten, hogy alapítsak Németországban egy messiáshívő gyülekezetet. Ezt 17 éven keresztül nagyon hűségesen vezettem. Németországban ez a gyülekezet volt az egyik az első messiáshívő gyülekezetek közül. Miután 17 éven keresztül hűséges pásztora voltam ennek a gyülekezetnek, világosan megértettem Istentől, hogy véget ért ez a megbízás. Nem akartam elhinni és azt mondtam Istennek, hogy valami mást hallottam. Sok belső küzdelem után végre elfogadtam ezt. Olyan testvéreket is elvesztettem, akik velem együtt mentek az úton, mert ők sem tudták megérteni. Ezért szeretném nektek is elmondani, hogy ha hoztok egy döntést és egészen biztosan tudjátok, hogy Istentől van, ez még nem jelenti azt, hogy minden hívő barátotok el fogja fogadni. Lehetséges az, hogy egészen magányosnak érezzük magunkat olyan helyzetben, mikor Isten döntését elfogadtuk és akaratát megértettük. De ha ez az az út, amit elkészített nekünk, akkor menjünk ezen. Fogadjátok ezt el tőlem, zsidó testvéretektől!

A fenti tanítás Zoom-on keresztül hangzott el. A következő részben a hallgatók kérdéseit közöljük.

Izrael elhívása nem az Ézsaiás 2,1-4-ben van megírva? Tehát nem az ezeréves birodalomban, a millenniumban valósul meg?

Visszatérnék Jézusnak ahhoz a mondásához, hogy e kehely az újszövetség vére. Meggyőződésem szerint Jézus itt arról az új szövetségről beszél, amit már Jeremiás is említett (Jer 31,31), hiszen nincs más új szövetség. Abban hiszek, hogy Jézus halálával és feltámadásával legitimálta az új szövetséget. Szándékosan nem mondom azt, hogy betöltötte az új szövetséget, hanem azt, hogy legitimálta. Mert ennek az új szövetségnek a 100%-os beteljesedése valóban a millenniumban, az ezeréves birodalomban fog bekövetkezni. De biztos vagyok abban, hogy ez egy folyamat. Ez a folyamat már kétezer éve elkezdődött. Biztos vagyok abban, hogy az új szövetség megkötése óta Isten egy új szellemi szintre emelte népét. Mind a zsidók, mind a nem zsidók közül Isten elhív embereket az Ő népébe, akik elhívást kapnak és ehhez megkapják a szívükbe a Tórát. Nézzük Pál apostolt vagy Dietrich Bonhoeffert, de sorolhatnánk tovább azokat az embereket, aki a szívükben hordozták a Tórát. Az új szövetség teljes beteljesedése a millenniumban lesz, erről szól a Róma 11 is és így majd egész Izrael megmenekül. Ez összecseng azzal a megállapítással, amit az Ézsaiás 2-ben olvashatunk, miszerint Izrael teljesen be fogja tölteni a szerepét. De ez egy folyamat, mint ahogy már mondtam is.

Miért teremtett Isten embert? Milyen célból? Miért kellettek emberek az angyalok mellé?

Az egyik midrás Isten és az angyalok vitatkozását írja le arról, hogy Isten teremtsen-e embert vagy ne. Magamtól nem lenne válaszom erre a kérdésre, ezért legközelebb elolvassuk azt a midrást, ami erről szól. Emlékszem arra, hogy amikor 30 évvel ezelőtt hitre jutottam, én is feltettem magamnak ezt a kérdést. Akkoriban olvastam sok keresztyén kommentárt erről. Valaki azt mondta, hogy Isten unatkozott, szüksége volt partnerre, de nem hiszem, hogy Isten élete unalmas lenne. Nem akarok spekulációkba belemenni, de a kérdés második feléről szeretnék mondani valamit.

Isten megteremtette az egész kozmoszt és nagyon durván fogalmazva úgy oszthatjuk fel ezt a teremtett világot, hogy van benne olyan, ami csak anyagi természetű (állatok, növények) és van egy része, ami teljesen csak szellemi (angyalok és mennyei teremtmények) és az ember híd az anyagi és a szellemi világ között, mert önmagában egyesíti mindkettőt. Az anyagot és a szellemet, az emberit és az istenit. Ebben az értelemben minden egyes személy egy istenember, hiszen szellemet és anyagot hordozunk magunkban. Éppen ezért van egy olyan tulajdonságunk, amivel Isten ellátott bennünket, ami nincs sem a növényeknek, sem az állatoknak, sem az angyaloknak. Ez pedig a szabad akarat ajándéka. Szabad akaratunkkal elhatározhatjuk, hogy szeretjük Istent vagy gyűlöljük. Tehát ezzel valami nagyon nagyot bízott ránk Isten. Pont ez az, ami megkülönböztet bennünket a teljesen anyagi és a teljesen szellemi lényektől. Azt sejtem, hogy ebből kifolyólag valóban „unalmas” lenne Istennek csak angyalokkal társalognia, mert ők szolgáló lelkek. Az angyalok azt teszik, amit Isten rájuk bíz. Csak mi, emberek vagyunk azok, akik jól elgondolkodhatunk rajta, meditálhatunk rajta és a végén azt mondhatjuk, hogy: Nem, nem, nekem ez nem tetszik. Ezért alkotta Isten ezt az egészen egyedülálló lényt, az embert.

Mondtam már, hogy melyik az az imádság, amit a zsidók minden reggel elmondanak? Amikor a zsidó kinyitja a szemét mi az, amit elsőnek mond? „Köszönöm neked, örökké élő Uralkodó, hogy irgalmadban visszaadtad belém lelkemet: nagyon megbízható vagy!” Ha ezt egy keresztyén meghallja, akkor az utolsó mondaton megütközhet. De miről is van szó ebben az imában? A zsidóságban az alvást úgy tekintik, mint egy kis halált. Úgy tekintik, mint a halálnak az egy hatvanad részét. Nem tudom, hogy miért csak az egy hatvanad része. Hasonlít a halálhoz, nem gondolkodunk, csukva van a szemünk, fekszünk. Azt mondják a zsidó bölcsek, hogy ebben a halálban Isten megújítja a lelkünket. Ezt köszönjük meg neki ebben az imádságban, amikor felkelünk. Magyarázatra szorul még az, hogy „nagyon megbízható vagy.” Ez ilyen értelemben áll itt: „nagy a Te hited”. Kinek a hitéről van itt szó? Mi az, amit Isten hisz? Isten hisz bennem. Az a tény, hogy visszaadta nekem a megújított lelkemet bizonyítéka annak, hogy Isten hisz bennem, hogy ezt a napot az Ő dicsőségére tudom megélni. Az az elhívásom, hogy úgy éljem a napot, ahogyan Istennek tetszik, ahogyan neki kedves. Ezért dicsőítem és áldom minden reggel, hogy megkaptam ehhez minden szükségest. Én ezt nagyon szép imádságnak tartom, még akkor is, ha teológiailag sok keresztyén tudós megkérdőjelezheti.

Mi a véleménye a nyelveken szólásról?

A személyes véleményem benne van a Bibliában. Van ilyen jelenség ebben a világban. Biblikusan megalapozott, hogy létezik a glosszolália, a nyelveken szólás fogalma. De az a véleményem, hogy azok közül, akik ma gyakorolják a nyelveken szólást csak nagyon kevesen tudják, hogy miről is van szó valójában az Újszövetségben. Ugyanis a nyelveken szólást nem magyarázzák nekünk. Tudjuk azt, hogy volt nyelveken szólás, és tudjuk, hogy volt néhány ember, aki megkapta a nyelveken szólás magyarázatának ajándékát is. Tehát volt igény a magyarázatra és tudjuk, hogy ezt így gyakorolták a gyülekezet keretén belül. Azok az emberek tudták, hogy miről van szó, akiknek Pál erről írt. De ma nagyon-nagyon sok a visszaélés a nyelveken szólással. A visszaélés nem azt jelenti, hogy a nyelveken szólás eredeti formájában rossz lenne.

Történésznek érzem magam a lelkemben. Azt látom a történelemben, hogy ahogy telik az idő egy-egy jelenség nagyon felerősödik, majd elhalványul és háttérbe szorul. Ezt nyomon követhetjük az Apostolok Cselekedeteiben is, mert volt egy időszak, amikor nagyon intenzíven gyakorolták a nyelveken szólást. De nemcsak ezt az adományt, hanem más szellemi ajándékokat is, például a prófétálást. Ma karizmatikus körökben nagyon sok próféta van. Az elmúlt száz évben nagyon sok hamis prófécia volt, de – kicsit sarkítva – nem látom azt, hogy a hamis próféták az Írás szerint meg lettek volna büntetve. A hamis prófétálás ma következmények nélkül marad. 35 évvel ezelőtt a keresztyén piacra került egy könyv, melynek az volt a címe: Exodus II. Nem a Leon Uris könyvére gondolok. Arról szólt, hogy a volt Szovjetunióból kivonul majd a zsidó nép. Azt írta a szerző, hogy a zsidók elmenekülnek a Szovjetunióból, ami meg is valósult a történelemben. De azt is írta, hogy az északi országokba menekülnek, Norvégiába, Svédországba. Személyesen is ismerek jó néhány keresztyént ezekből az országokból, akik ezekben az időkben dollár százezreket fektettek be szállások és házak építésébe, élelmiszert gyűjtöttek és nagy raktárkészleteket halmoztak fel. Ezek az épületek a mai napig üresen állnak, mert a zsidók a másik irányba menekültek. Ezért soha senki sem kért bocsánatot. Tehát a modern kori próféciákat nagyon-nagyon meg kell vizsgálnunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs prófécia, de nagyon óvatosan kell bánnunk velük.

Végjegyzetek:

[1] Lásd Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből, Rejtett kincsek fejezet (a könyv még megjelenés alatt áll 2023 nyarán)

[2] Így ír a midrás: „És mindenki a villámlásokról tanúskodik” [Az egész nép látja a hangokat (Isten mennydörgéseit), a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését…] (2Móz 20, 18) Nem villámlást mond az Ige, hanem „villámlásokat”. Ennélfogva mondja R. Yochanan, hogy Isten hangja, ami felzúgott, hetven hangra oszlott, és hetven nyelven szólt, így minden nép megérthette.”