Benjamin Berger

 

A második vagy az utolsó peszah

 

 

Úgy vélem, szembesülünk azzal, hogy egyrészt nagyon komoly dologgal foglalkozunk – nemcsak egy témával, hanem magával a valósággal; másrészt egészen dicsőséges az, amit Isten tervez. Amit be fog fejezni Izrael népével és a szent maradékkal a nemzetekből, azokkal, akik valóban engedelmesen mentek Jézussal az úton. Nekünk egy szent Istennel van dolgunk. Mindez nem mehet végbe felszínesen, hisz ez egyszerűen nem lehetséges. Isten szent és megfizette az árat. Mindent odaadott, hogy megváltottak lehessünk. Nekünk is oda kell adnunk mindent. Különben nem kapja meg a Neki járó tiszteletet.

Ma a peszah ünnepéről és részben Józsué könyvéről szeretnék beszélni, mert szabad nemzetként ez az ünnep jelentette a kezdetet Izraelnek. Az utolsó peszahról szeretnék beszélni és arról, hogy mint nép hogyan mentek be az ígéret földjére.

Először Mózes második könyvéből olvasok fel: „mondd meg a fáraónak: Így szól az ÚR: Izráel az én elsőszülött fiam. Azért azt mondom neked, hogy bocsásd el az én fiamat, hadd szolgáljon áldozattal engem! Ha nem akarod őt elbocsátani, akkor megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4,22-23)

Ez volt az első üzenet, amit Mózesnek el kellett vinnie Egyiptom királyának. Ez a peszah központi üzenete. Isten azt nyilatkoztatta ki, hogy Izrael az elsőszülött fiam. Mi jelent ez? Minden nemzet között Izrael volt az első nép, amelyet Isten kiválasztott. Izraelnek nincs semmilyen előtörténete Isten nélkül. Minden más népnek viszont van; az az időszak, amikor sok istenhez imádkozott. Aztán eljött az idő, amikor az evangélium elérkezett hozzájuk és felismerték, hogy egy igaz Isten van, Izrael Istene. De Izraelnek nincs előtörténete, mert történelme Istennel kezdődik.

Ismerjük Ábrahám egész életét: több mint 20 évig kellett várnia, amíg Isten teljesítette ígéretét. Amikor már öregember lett, Isten neki és Sárának adta Izsákot. E nép története Istennel kezdődik, ezért mondja Isten, hogy Izrael az én elsőszülött fiam. A patriarchákról szóló bibliai beszámolót végig olvasva eljutunk a csapásokig, amik Egyiptomra jöttek – majd az elsőszülötteket sújtó utolsó csapásig.

Izraelnek ekkor meg kellett hintenie vérrel a szemöldökfát és az ajtófélfát, hogy a csapás ne érje őket is. Az ítélet Egyiptom házát sújtotta, a fáraó elsőszülöttét is, akinek a trónt kellett volna örökölnie. Izrael elsőszülöttjei csak a bárány vére által menekülhettek meg. Az elsőszülöttek Izrael népének részei voltak és egyúttal ők reprezentálták az egész népet. Nagyon fontos, hogy ezzel tisztában legyünk. Isten gyakran tesz valamit egy kis csoporttal, amely az egész közösséget képviseli. Itt is így volt ez. Az elsőszülöttek – akik az egész népet jelképezik Izraelen belül – megmenekültek. Utána vonultak ki Egyiptomból és érkeztek meg a szabadságba.

Párhuzamot vonhatunk a mi megváltásunkkal, mert tudjuk, hogy megváltásunk egészen mélyen összekapcsolódik a peszahhal. Jézus megünnepelte a peszahot tanítványaival, vette a kovásztalan kenyeret és a bort és azt mondta, ez a testem és a vérem. Megkötötte az új szövetséget tanítványaival. Ez a szövetségkötés jeleníti meg azt a szövetséget, amiről a Jeremiás 31-ben olvashatunk, amit Isten Izrael egész népével kötött (Jer 31,31). Ez a jövőben fog beteljesedni.

Látjuk, ahogy Izrael kivonul Egyiptomból, de sajnos Egyiptom még bennük volt. Az egész történet a pusztában rendkívül szomorú és tragikus. Egyrészt Isten jelen volt köztük éjjel és nappal; éjjel tűzoszlopként, nappal felhő képében. Mannával táplálta őket. Nem lehet kérdés, hogy Isten velük volt-e. Minden férfi, nő és gyerek átélte ezeket a csodákat. Ennek ellenére arról olvasunk, hogyan zúgolódtak Mózes ellen mindig visszanézve, hogy „jobb lett volna, ha ki se jövünk Egyiptom földjéről.” Ez a történet addig folytatódik, amíg el nem érnek a Szentföld határáig. Akkor kiküldik a tizenkét kémet, akik negyven napig maradnak az országban, aztán visszajönnek és arról számolnak be, hogy nagyon jó ez a föld, de óriások vannak rajta. „Hozzájuk képest olyanok vagyunk, mint a hangyák. Nem tudjuk elfoglalni.” Azt látjuk ismét, hogy Izrael gyermekei nem hittek. Arra néztek, ami előttük volt. Nem Istenükre néztek. Nem hittek az Igéjében, a Szavában, ezért ez az egész nemzedék nem ment be a földre, Káleb és Józsué kivételével, akik hittek.

Milyen fontos a hit! Az Istennel való kapcsolatból származik, nem valami automatikus dolog. Kapcsolat nélkül nem tudunk hinni. Naponta kapcsolatba kell lépnünk Vele, mert e nélkül gyenge lesz hitünk. Mert akkor arra nézünk, amit látunk, nem a láthatatlanra, hanem a láthatóra. Pontosan ez volt e nemzedék bűne: nem hittek. Minden napért, amit a földön töltöttek a kémek, egy évet kellett a pusztában maradniuk, amíg az egész generáció ki nem halt.

Úgy gondolom, hogy van néhány párhuzam a pusztában történtek és az egész egyháztörténelem között, mert egészen hasonló dolgot láthatunk az egyház történetében. Nem Isten áldásával jött létre a sok felekezet és a szakadások Krisztus Testében nem áldásával történtek. A bűn miatt jöttek létre, amiben az ember mindig meghasonlik, és ma felekezetek ezrei léteznek, kisebbek és nagyobbak. Ez rengeteg bűn forrása lett. Ugyanakkor sok ember számára megadatott, hogy így Isten útját járhassa.

Van egy történelmünk, ami megmutatja, hogy milyen az ember. Akkor is, ha Isten olyan sokat adott számára. Feltárja, milyenek vagyunk mi, emberek, és hogy mi zajlott a kereszténység történetében. A kereszténységnek is van egy nagyon hosszúra nyúló története a pusztában. Talán Isten azt akarta, hogy ez sokkal rövidebb legyen. De a bűneink miatt ilyen sokáig tartott.

Negyven év után elérkeztek a határhoz, a Jordánhoz. Ebben az eseményben nagyon sok prófétikus vonás van, mert ez a második vagy utolsó peszah a beteljesedéssel kapcsolatos. Az első peszahkor a megváltás megy végbe, de a megváltás ezzel nem zárul le. Hatalmas dolog, hogy meg vagyunk váltva, de ez csak a kezdet. A végén ennek be kell beteljesednie, hogy minden, amit Jézus elvégzett értünk, láthatóan beteljesedjen – Izraelre és a nemzetekre nézve is. Mert Jézus belépett a történelmünkbe, emberként élt ezen a világon, elhozva a megváltást erre a világra. Jeruzsálemben halt meg a kereszten, vérét ontotta és Jeruzsálemben is támadt fel. Ez az, amit Isten velünk is tervez.

Sok keresztény azt gondolja, hogy majd felkerülünk a mennybe és ott leszünk dicsőségben. Ez rendben is van, hisz a mennyben valóban minden dicsőséges, de Istennek van terve számunkra: Izrael számára és a Gyülekezete számára. Ez itt a földön fog megvalósulni. Ne felejtsük el soha, hogy az Ige testté lett. Isten emberré lett és köztünk élt, mindig ez a célja. Isten célja a megtestesülés. Célul tűzte ki, hogy a megváltás, amit elkezdtünk Benne, testté és vérré legyen, hogy láthatóvá váljon úgy, ahogy Jézus látható volt. Ahogy az apostolok láthatóak voltak vagy az első gyülekezet. Ennek nálunk is be kell következnie. Mivel egy szent Istennel van dolgunk, nem tudunk semmilyen kompromisszumot kötni. Isten sem fog a népével semmilyen kompromisszumot kötni. Viszont van ígéretünk arra, hogy Isten célhoz fog érni velünk.

 

Folytassuk Józsué könyvével: „Mózesnek, az ÚR szolgájának halála után ezt mondta az ÚR Józsuénak, Nún fiának, Mózes szolgájának: Mózes, az én szolgám meghalt. Most azért indulj, kelj át itt a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok. Nektek adok minden helyet, amelyre lábatokkal léptek, ahogyan megígértem Mózesnek. A pusztától és a Libánontól a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig, nyugat felé pedig a Nagy-tengerig a ti területetek lesz a hettiták egész országa. Senki sem állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogyan Mózessel is vele voltam. Nem hagylak magadra téged, és nem hagylak el. Légy erős és bátor…” (Józs 1,1-6).

Látjuk, hogy Mózes nem tudott bemenni a földre. Előtte meghalt, mivel vétkezett. Isten megmondta neki, hogy nem léphet arra a földre. Látta az országot a magasról, egy hegyről, de nem mehetett be. Józsué vezette be a népet. Azt gondolom, hogy ez is rejt magában prófétikus mondanivalót, mert Józsué neve héberül Jehosua. Ez ugyanaz a név, mint Jézusé. Jézus neve Jesua, Józsué neve Jehosua. A Jesua név néhányszor előfordul az Ószövetségben is (Ezra/Ezsdr 2,6; 2,36; 3,2; 3,8-10, Neh 7,7; 7,11; 8,7 stb.).[1]

Mózes Isten hű szolgája volt, de nem tud minket bevezetni az országba, az ígéretbe – és ez különösen ránk vonatkozik, messiási zsidókra. Most jönnek azok az idők, amikor az ígéretek beteljesednek. Józsué vezetett be minket az ígéret földjére, tehát Jesua visz be minket az ígéretbe (vö. Héb 4,1-11). Már nem a mózesi szövetségben élünk, hanem beléptünk az új szövetségbe, amit Isten apáinkkal kötött. Egy olyan szövetséget, amiben törvényeit szívünkbe írja, és amiben egy belső átalakulást élünk meg. Az új szövetség azt foglalja magába, hogy bemenjünk az örökségünkbe. Ez nagyon-nagyon fontos.

Látunk néhány mozzanatot ebben a történetben, amik valóban prófétikusak számunkra. Emlékeznünk kell, hogy nem ment be egy egész generáció, mert nem hittek, mert nem bíztak Istenben, mert nem az útján jártak. De volt egy generáció, amelyiket Isten felkészített és bement, és ketten az idősebb generációból ugyancsak bementek. Nem fiatal vagy idős emberekről van szó – még akkor sem, ha ez a generáció valóban fiatalabb volt –, hanem a hitről, az engedelmességről, az Istennel való kapcsolatról. Akárcsak náluk, nálunk is a hitünkről, az engedelmességünkről és az Istennel való kapcsolatunkról van szó.

Később olvassuk, hogyan mennek be. A Jordán útjukat állja, nem tudnak átmenni rajta, akkor sem, ha a Jordán nem olyan széles, mint egy folyam. A Jordánnak szét kell nyílnia.

„Józsué másnap korán reggel fölkelt, útnak indultak Sittímből, és eljutottak a Jordánhoz – ő meg Izráel fiai mindnyájan. Ott táboroztak, mielőtt átkeltek volna. Három nap múlva végigmentek az elöljárók a táboron, és megparancsolták a népnek: Ha látjátok, hogy a lévita papok fölemelik Isteneteknek, az ÚRnak szövetségládáját, akkor kerekedjetek föl ti is, és menjetek utána! De maradjon mintegy kétezer könyök távolság köztetek és közte…” (Józs 3,1-4a)

Mindig a papoknak kellett elindulniuk. Ez nem a hagyományból fakad, ezt szellemben kell megragadnunk. A papi elhívás az, amit Isten számunkra felkínált. A papnak kell elindulnia, hogy az egész nép be tudjon menni az örökségébe.

Papok vitték a szövetség ládáját. Ez tanúskodott arról, hogy Isten szövetséget kötött népével. A törvénytáblák, amiket Isten az ujjával írt, egyedülállóan szent dolgok.

A papoknak meg kellett indulniuk engedelmeskedve és hittel a Jordán felé. Ez abban az időszakban volt, amikor áradt a folyó (vö. Józs 3,15). Be kellett lépniük a Jordánba, és amikor ezt megtették, szétvált a folyó. A papoknak kétezer könyökkel kellett a nép előtt menniük. Azt gondolom, hogy jelentőséggel bír az, hogy ezt a számot közli velünk az Írás. Napjainktól számítva körülbelül kétezer éve annak, hogy Jézus a Jordánhoz ment bemerítkezni. Ma minket hív Isten, hogy kövessük Őt a Jordánba. Ő a szövetség ládája. A papok bementek és a Jordán megnyílt, a víz visszahúzódott egy helységig, amit Ádámnak hívtak (vö. Józs 3,16). Ez a hely a mai napig megvan a Jordán völgyben. Autóval körülbelül fél órára fekszik Jerikótól északra.

Lukács evangéliumában Jézus nemzetségtáblája ugyanúgy épül fel, mint Máté evangéliumában. De a Lukács evangéliuma visszafelé halad, Jézustól egészen Ádámig. Jézus bement a Jordánba, de ezt nem kellett volna megtennie. János úgy gondolta: ’Neked nem kell bemerítkezned, erre csak bűnösöknek van szüksége.’ Jézus azonban azt mondja: „Hadd történjék ez most így: Úgy illik ugyanis hozzánk, hogy minden igazságosságot betöltsünk” (Mt 3,15b).

Ezt azért tette, mert azonosult velünk, bűnös emberekkel; a bűn pedig Ádámra vezethető vissza. Ádámig vagyunk bűnösök. Jézus felvette az egész emberiség bűnét és ez már itt megjelenik abban, hogy a víz visszament addig a helyig, amit Ádámnak hívtak.[2] A papok középen állnak egészen lenn a mederben és a nép elkezd átkelni a Jordánon – az egész nép. Ez különösen lényeges üzenet az Ószövetségben.

Látjuk, hogy Isten egybefoglalja az egész népet. A főpapnak a hósent (ítélő melldíszt) kellett viselnie a szíve felett tizenkét kővel. Minden kőbe bele volt vésve Izrael egy törzsének neve (2Móz 28,15-21). A főpapnak az egész népért kellett Isten előtt állnia.

Amikor az átkelés megtörténik, azt mondja az Úr, hogy Józsué hívjon tizenkét embert a tizenkét törzsből. Mindegyik hozzon egy követ a Jordánból és vigye át a Jordán másik partjára, és ott építsenek fel úgyszólván egy emlékművet tizenkét kőből. Mert minden generációnak tudnia kell, hogy ez megtörtént (vö. Józs 4,1-8). A papok a Jordánban álltak, a nép átkelt a folyón és ezek a kövek tanúságbizonyságul szolgálnak arra, hogy mindez megtörtént.

Kellett venniük további tizenkét követ és bevinni a Jordánba, ahol a papok álltak (Józs 4,9). Tizenkét kő lenn volt a folyómederben és tizenkettő fenn a parton. Ez egy valódi kép arról a halálról, ami a bemerítkezésben megvalósul. Az Ő halálába és feltámadásába merítkezünk be: tizenkét kő alul, és tizenkét kő az innenső parton. Halál és feltámadás. Nagyon fontos, hogy ezt felfogjuk, ha be akarunk menni abba az örökségbe, amit Isten elkészített nekünk. A gazdagságba, az örökség bőségébe, mert már bementünk, de nem a bőségbe. Ahhoz át kell mennünk a halálon, hogy feltámadhassunk. Ha úgy gondoljuk, hogy meg akarjuk kapni Jézus feltámadásának erejét, akkor meg kell értenünk, hogy nincs feltámadás halál nélkül. Jézusnak is meg kellett halnia és utána támadt fel. Nekünk Vele együtt meg kell halnunk. Az óember bennünk él és olyan sok problémát okoz. Meg kell valósulnia a halálának, mert akkor lépünk be a feltámadásba, az új emberbe. Végig kell mennünk az utunkon engedelmességben.

„Az első hónap tizedikén jött ki a nép a Jordánból, és tábort ütött Gilgálban, Jerikó keleti határán” (Józs 4,19). Mi történik az első hónap tizedik napján? A 2Mózes 12-ben az áll, hogy az izraelitáknak az első hónap tizedik napján egy bárányt kellett venniük, majd a tizennegyedik napon kellett megtartani az ünnepet (2Móz 21,18). Tehát, amelyik napon a Jordánon átkeltek, azon a napon vették a bárányt, egy peszahi bárányt. Emlékszünk, hogy az Újszövetségben Jézus bemerítkezésénél Bemerítő János azt mondja: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29).

Rendkívül fontos üzenet az, hogy az izraeliták a tizedik napon keltek át és jutottak el arra a helyre, amit Gilgálnak hívtak. A Gilgál és a Golgota szó ugyanabból a gyökérből származnak: ’valami kerek’. Eljutottak a Gilgál nevű helyre, és ott Isten eltávoztatta róluk a szégyent, Egyiptom gyalázatát.

És monda az Úr Józsuénak: Ma fordítottam el rólatok Egyiptom gyalázatát; ezért hívják e hely nevét Gilgálnak mind a mai napig. (Józs 5,9, Károli)

Isten ezt a generációt körülmetéltette, mert körülmetéletlenek voltak, hisz legtöbbjük a pusztában született. A körülmetélés a vérrel kapcsolatos, amit ilyenkor kiontanak. Vér ontatott azon a helyen, amelyet Gilgálnak hívnak. Ekkor mondja Isten, hogy Egyiptom szégyenét elfordítottam rólatok. Mi volt Egyiptom szégyene, gyalázata? Az a rabszolga gondolkozásmód, ami jellemezte Izraelt, az, hogy mindig visszatekintettek. Ez volt a gyalázat, ami többször lázadáshoz is vezetett a pusztában. De akkor azt mondta Isten: ez eltávozott tőletek, ennek vége, tiszták vagytok. Utána ünneplik meg a peszahot[3] és maradt abba a manna hullása.

Ezek azok a dolgok, amelyek olyan fontosak számunkra. Elsőként a papság. Kik a papok? Ha visszatekintünk Mózes második könyvére, ott a kivonulás története azzal kezdődik, hogy Isten azt mondja: „Izrael az elsőszülött fiam.” Később, amikor Isten a papokat kiválasztja Lévi törzséből, így szól Mózeshez: „Az elsőszülöttek száma szerint válaszd ki a papokat. Nekik kell az elsőszülöttek helyére állniuk” (vö. 4Móz 3,12-13.40-51). Tehát Mózesnek meg kellett számolnia az elsőszülötteket és utána jelöli ki a papokat. Majd így szól Isten: „A Lévi papjai hozzám tartoznak”, azaz ugyanazt mondja róluk, mint amit az elsőszülöttekről. Miért tesz ilyen kijelentést az elsőszülöttekről? Mert megvásárolta őket vérrel és papok tulajdonában vannak. Nekik nincs más örökségük, csak Isten. Ez is Izrael egyik titka, hogy papi nemzetségnek hívják, ahogy Isten a 2Mózes 19,6-ben mondja: „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.”

Tehát a papok előre mennek és utána az egész nép átkel a Jordánon. Ez is egy papi elhívás. Azt hiszem, hogy mindez számunkra, messiási zsidók számára prófétikusan szól arról, ami jönni fog. A halálból való feltámadás Izraelben még sok-sok szenvedést és megaláztatást hoz, de végül Isten papi népévé lesznek. Erre a népre nemzedékeken keresztül várt Isten.

Krisztus Teste számára ez azt jelenti, hogy a Test messiási részének egy különös elhívása van. Ez nem teszi jobbá vagy kedvesebbé a többi tagnál, de kapott egy ilyen elhívást. Ahogy Pál mondja a Rómaiakhoz írt levélben: „…zsidónak először meg görögnek…” (Róm 2,9). Miért mondja ezt? Azért, mert egyszerűen van egy isteni rend. Izrael az elsőszülött fiú. Először a zsidók. Ha az ítéletről van szó: először a zsidók, aztán a görögök. Ha az áldásról, akkor is először a zsidók, aztán a görögök, a nemzetek (vö. Róm 2,9-11).

A papoknak elöl kell menniük és engedelmesen kell menniük az úton. Be kell menniük a halálba és ott állni, amíg ez egész nép átvonul, csak akkor jöhetnek ki. Különösen a mi időnkben fel kell ismernünk, hogy van egy papi elhívás népünk, Izrael számára és a nemzetek gyülekezeteinek számára is. Papoknak kell lennünk Izraelben, mert ítélet jön a népünkre.

Ez nagyon fáj, mert olyan családból származom, amelyik a holokauszt során nagyon sokat szenvedett. Nagyon nehéz belegondolnom abba, hogy még valami rettenetes fog történni velünk. Minden nap nehezemre esik erre gondolni, de tudom, hogy ez el fog jönni, mert olyan bűnösekké váltunk. Mert annyi bűn van az országunkban, mert olyan messze kerültünk az Istenünktől.

Ez el fog jönni, de nem azért, hogy megsemmisítsen, hanem hogy megmentsen minket. Azért, hogy végre betöltsük azt az elhívást, amit Isten adott számunkra, hogy áldássá váljunk minden nép számára úgy, ahogy kezdetben megígérte Isten. Isten nemzetekből származó gyülekezete is be fog menni az örökség gazdagságába, amit Isten elkészített. De nekünk előre kell mennünk. Nem azért, mert jobbak vagyunk, hanem azért, mert ez Isten útja. Ez meg is lesz.

Nagy jelentőséggel bír az, hogy Józsué vett tizenkét követ, mint Illés, aki oltárt épített a Kármel hegyén. Tizenkét követ vett, pedig akkoriban a nép két részre szakadt, de Illés tizenkét kővel helyreállította Isten oltárát. Erre az oltárra szállt alá a tűz. Ez összekapcsolódik Isten népének teljességével. Amíg ismét nem egyesülünk Benne és Általa, addig a tűz nem tud alászállni az oltárra.

Ezek fontos dolgok, amelyeket tudnunk kell és meg kell élnünk.  Ez egy hatalmas üzenet, aminek nagyon nagy súlya van. De nem kell félnünk, mert olyan Istennel van dolgunk, Aki szeret minket. Olyan Istennel, Aki elkészített egy utat, Aki megadja az erőt is, hogy egyszerűen hinni tudjunk és igent mondjunk neki. Akkor velünk teljesít be mindent és Jézusnak lesz egy Menyasszonya, aki fehérbe van öltözve, aki elkészítette magát. Meg fogja kapni ezt a Menyasszonyt, ez egészen biztos, mert feltámadt a halálból, mert győztes, mert az Atya jobbján ül. Ezekből tudjuk, hogy ez meglesz. Még ha nem is látjuk hogyan, de meglesz. Rá kell néznünk és Benne hinnünk.

A kapcsolatnak a nemzetek és Izrael között valósággá kell válnia. Nincs másik út, csak ezt az utat járhatjuk be. Ha ma az antiszemitizmus olyan erős is, ha sokak szívében van valamilyen antiszemita érzés, Isten ki fogja mosni ezt a vérével. Mert végső soron az antiszemitizmus gyűlölet Isten Izraelje ellen. Ezt be kell látnunk. Mert a zsidók elleni gyűlölet nemcsak a zsidóknak szól. Azzal függ össze, hogy az ördög valamit az ember szívébe plántált, hogy Isten ellen menjen. A zsidók ennek áldozatai. Ez korántsem jelenti azt, hogy ártatlanok vagyunk, mégis áldozatai lettünk ennek a gyűlöletnek.

Fontos látnunk, testvérek, hogy az idő rövid, nagyon rövid. Nagyon mélyen benn járunk már az utolsó időkben és Isten ítélete jönni fog. Isten azonban megtisztít, előkészít minket, hogy átkeljünk a Jordánon, és bemenjünk az örökségbe, amit Ő készített számunkra Jesua HaMassiahban, Jézusban, a Messiásban. Ámen.

.

Végjegyzetek:

[1] A Jesua név a Józsua (Józsué) héber alakjából származik, ennek a rövidített formája: Je(ho)sua = Jesua. A Jehosua név a Hósea (Hóseás) névből ered (4Móz 13,16).

[2] Lásd még erről Benjamin Berger: Izrael szent gyülekezései c. könyvében A második peszáh c. fejezetet (Bridge Mission Society, Budapest-Pécs, 2019, 84-85 o.).

[3] Az utolsó peszah elérkezik Isten népének életében is. Jesaja/Ézsaiás próféta szerint egy nagy lakomán végződik majd el, ami valószínűleg azonos a Bárány menyegzőjével. „Készít majd a Seregek URa ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborral, zsíros, velős falatokkal, letisztult újborral. Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az ÚR letörli a könnyet minden arcról, leveszi népéről a gyalázatot mindenütt a földön! – Ezt ígéri az ÚR!” (Jes/Ézs 25,6-8). (ford. megjegyz.)

Vissza a stockeraui Izrael Isten végidős tervének gyújtópontjában című konferencián elhangzott tanításokhoz.