Dávid Sátorának helyreállítása

E tanítás a ’Minden Nemzetek’ konferenciáján hangzott el 2004. októberében

Nagy áldás itt lenni közöttetek, és erről a rendkívül fontos témáról beszélni. Van egy vers a Jelenések könyvében, amit mindannyian jól ismerünk. Ez a vers megismétlődik minden üzenet után, amelyet Jesua (Jézus) ad át a gyülekezeteknek. A következőképpen olvassuk: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Nagyon világos számunkra, hogy Isten Szelleme hosszú évek óta foglalkozik Dávid Sátora helyreállításának témájával. Hiszem, hogy ezekben a napokban, e konferencia során is olyan dolgokat oszt meg Isten Szelleme velünk erről a kérdésről, amely komoly hatással lesz az Egyház, a Gyülekezet jövőjére az elkövetkező évek során.

Személyes életünkben Isten erről az 1970-es években kezdett beszélni, de továbbra is szól hozzánk, és folyamatosan bontja ki ezt a rendkívüli jelentőségű témát. Szeretnék felolvasni részleteket a Bibliából, amelyek erről a témáról szólnak, és azután megosztom, amit Isten minderről szívemre helyezett.

„Dávid, Izrael vénei és az ezredparancsnokok elmentek, hogy elhozzák örvendezve az Úr szövetségládáját Obed-Edom házából.

Mivel Isten megsegítette a lévitákat, akik az Úr szövetségének ládáját vitték, hét bikát és hét kost áldoztak. Dávid lenvászon palástba volt burkolózva, a ládát vivő összes léviták, az énekesek meg Kenánjá, az éneklés vezetője pedig énekeltek. Dávidon gyolcs efód volt. Így vitte az egész Izráel az Úr szövetségládáját ujjongva, kürtszó, harsonák cintányérok és citerák hangja mellett.

Amikor az Úr szövetségládája Dávid városába ért, Mikál, Saul leánya kitekintett az ablakon, s látta, hogy Dávid király ugrándozva járja a szent táncot, ezért szívből megvetette. Ezután bevitték az Isten ládáját és elhelyezték annak a sátornak közepén, amelyet Dávid vont föl. Majd égőáldozatokat és békeáldozatokat mutattak be az Isten színe előtt.” (I. Krón. 15, 25 – 16, 1)

„Kegyelem által készül egy trón. Megingathatatlanul ül azon Dávid sátorában a bíró, aki törődik a joggal, és szorgalmazza az igazságot.” (Ésa. 16, 5)

„Azon a napon felállítom Dávid összedőlt sátorát, és kijavítom réseit, helyreállítom romjait, felépítem, és olyan lesz, mint hajdanán. Birtokba veszik Edóm maradékát és mindazokat a népeket, amelyeket majd rólam neveznek el, így szól az Úr, aki ezt véghezviszi!” (Ámos 9, 11-12)

„Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés; és meghallgatták Pált és Barnabást, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között. Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, és ezt mondta: Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg! Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az Ő nevének. És ezzel egyeznek a próféták szavai, ahogyan meg van írva: Ezután visszatérek és felépítem Dávid leomlott sátorát; romjait is felépítem, és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem. Így szól az Úr, aki ezt véghezviszi.” (Csel. 15, 12-17)

A Krónikák könyvének ez a része arról szól, amint Dávid király felviszi a szövetség ládáját Jeruzsálembe, és beviszi azt a Sátorba, és valóban erre a sátorra utalunk, amikor a Dávid Sátoráról beszélünk.

Szeretném, ha együtt át tudnánk tekinteni, hogyan is került vissza Jeruzsálembe a szövetség ládája. Emlékszünk rá, hogy amikor Izrael fiai először léptek be Izrael földjére, az a Sátor, amelyet a pusztaságban állítottak fel, először egy Siló nevű helyen találta meg nyugvóhelyét. Ha visszatekintünk az Ószövetségnek arra a részére, amely a Jákób által Júdának adott áldást írja le, láthatjuk, hogy itt jelenik meg először Siló neve. A szöveg úgy fogalmaz, hogy „eljön a törvényadó a Júda házából, és addig fog uralkodni, míg el nem jön a Siló, és hozzá gyűjtik a népeket.” (Károli fordításban: „…nem múlik el Júdától a fejedelmi bot,…míg el nem jön Siló, és a népek néki engednek.”)

A Siló név tehát kapcsolódik a Messiáshoz. Ez a Messiás egyik ószövetségi neve. „…és hozzá gyűjtik a népeket” (és a népek neki engednek), ez azt jelenti, hogy a nemzetek a Messiáshoz fognak gyülekezni.

A Sátor pedig Silóban nyugodott, amíg el nem jött az idő, emlékszünk, amikor Izrael harcba szállt a filiszteusokkal. A filiszteusok azt gondolták, hogy megnyerik a háborút, ha a szövetség ládáját elveszik. Amikor azonban a filiszteusok elvitték a szövetség ládáját, Isten megbüntette őket mindenféle betegséggel, még saját istenük, Dágon is arcra esett a szövetség ládája előtt.

Ekkor kezdtek rájönni, hogy mindez a csapás azzal lehet kapcsolatos, hogy elvették a szövetség ládáját, és ezért megpróbálták azt visszaküldeni Izraelnek. Kísérletet hajtottak végre. Egy szekérre tették a ládát, és teheneket fogtak a szekér elé. Olyan teheneket, amelyeknek borjaik voltak. Normális esetben ezek a tehenek nem mentek volna előre, mert a borjaikat nem hagyták volna a hátuk mögött. A filiszteusok ezért ezt mondták: ha ezek a tehenek előre mennek a szövetség ládájával, akkor valóban ítélet van rajtunk, és a ládának vissza kell térnie Izraelbe.

A ládát feltették a szekérre, az pedig visszatért Izraelbe, Béth Semesben állt meg. Béth Semesben Izrael fiai ujjongva kiáltottak, amikor meglátták a szövetség ládáját, de belepillantottak, és azt olvassuk, hogy Isten 50.000 izraelitát levágott azért, mert betekintett a szövetség ládájába. Természetesen nagy félelem szállta meg őket és a ládát elvitték Kirját Jeárim-ba, ahol húsz évig Abinádáb otthonában maradt.

Ám Dávid király számára, miután uralomra jutott, fontos kérdéssé, és szíve kívánságává vált, hogy a szövetség ládája Jeruzsálembe kerüljön. Mert tudta, hogy Jeruzsálem a szövetség ládájának végső nyugalmi helye. Emlékezzünk rá, hogy Dávid király, először valami hasonlót tett, mint a filiszteusok. A ládát egy szekérre helyezte. Isten ezt a filiszteusoknak megengedte, mert ők pogányok voltak, és nem is tudhatták, hogy hogyan kell helyesen eljárni. Izrael fiai azonban tudták, hogy a szövetség ládáját úgy kell vinni, hogy a papok a vállukra veszik. Dávid azonban ezt először figyelmen kívül hagyta, és amint a láda megmozdult a számára készült szekéren, egy Uzza nevű férfi kinyújtotta a kezét, hogy megigazítsa, és azon a helyen meghalt.

Újra szembetaláljuk magunkat Isten szigorúságával, és látjuk ennek a „bútordarabnak”, ennek a ládának a szentségét, amely a Szentek Szentjében nyugodott a Templomban. A népet megint a félelem szállta meg, és a láda Abinádáb házában maradt. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Abinádáb házára kiárad Isten áldása a láda miatt.

Dávid király megérti, hogy a levitáknak kell azt Jeruzsálembe vinniük, akik ezt meg is teszik. És azt olvassuk, hogy óriási az öröm Jeruzsálemben, mert hosszú vándorút után a pusztaságban és Izraelben, a szövetség ládája végre Jeruzsálembe kerül, végső helyére.

Dávid király ekkor tesz valami nagyon „nem ortodox” dolgot. Bizonyos módon azt is mondhatnánk, olyasmit tesz, ami ellentmond Mózes törvényének. A szövetség ládája mindig része volt a Szent Sátornak. Emlékszünk rá, hogy a Sátor három részből állt: a pitvarból, a Szent Helyből és a Szentek Szentjéből, a láda pedig a Szentek Szentjében nyugodott. Így mindig is a Szent Sátor része volt. Dávid király azonban itt valami teljesen mást tesz. Fogja a ládát, és a Sátor többi része nélkül viszi fel Jeruzsálembe, és felállít egy sátrat, kizárólag a láda számára. És ez az, amit a Dávid Sátorának hívunk.

Dávid Sátora megelőzi azt az időt, amikor a szövetség ládáját beviszik a Templomba, hiszen akkor a Templom még nem épült meg. Salamon, Dávid fia az, aki a Templomot felépíti. Azt hiszem, hogy Dávid Sátorának időszaka egy prófétai időszak, amely a Királyság idejét előzi meg. Hiszen a Salamon idején megépülő Templom, és Salamon egész uralma annak a Királyságnak az előképe, amely akkor jön el, amikor a Messiás visszatér. Ezt hívjuk a Millenniumnak, amelyről a Jelenések könyvének 20. fejezete beszél. Ha tehát Dávid Sátoráról mint időszakról gondolkodunk, akkor olyan időszak ez, amely megelőzi a Királyság korszakát.

De tekintsük most meg közelebbről a központi tárgyat, a szövetség ládáját. A szövetség ládája, ahogyan tudjuk, azt a két kőtáblát tartalmazta, amelyeken Isten szövetségének Igéi voltak, melyet a Sínai hegyen kötött Izraellel. A kőtáblák bizonyítékai voltak annak, hogy a szövetségkötés valóban megtörtént. Ez volt az a „bútordarab” is, amely egyesítette az egész Izraelt. Izrael ugyan 12 törzsből állt, de a szövetség ládája volt az a központ, amely körül az egész Izrael tömörült, a szövetség körül, amelyet Isten kötött az Ő népével. Emlékezzünk arra is, hogy a szövetség ládája 2 részből állt: a ládából és a rudakból valamint a láda fedeléből, amelyet az angol nyelvre az „irgalom széke” szavakkal fordítunk. Ám héberül ezt „káppóret”-nek hívják, a láda fedelének. A láda „sittim” fából készült, ami mai fogalmaink szerint az akácfának felel meg. Azt olvassuk azonban, hogy a fedél egyetlen darab erős, kalapált aranyból készült. És ezen a fedélen volt két kiterjesztett szárnyú kerub. A kerubok egymásra néztek, de a fedéllel egy darabot képeztek.

Azt gondolom, hogy itt Dávid Sátora mély és igazi jelentésének a kulcsát találjuk meg. Hiszem, hogy a két kerub két mennyei realitást is ábrázol, de azt is hiszem, hogy az emberiség két részét is képviseli.

A Bibliában az emberiséget Isten két csoportra osztotta: a zsidó nép és a többi népek csoportjára. Ez a két rész van, amit a Biblia is külön csoportnak kezel. A zsidók az „isteni konkrétumot” jelentik, vagyis Izrael egy konkrét nép, amely az istenit hordozza. Nem egy olyan népről van szó, amely magát emeli fel erre a rangra, hanem Isten adott a számára egy különleges elhívást, ezért nevezhetjük az „isteni konkrétum”-nak. És ott van más részről az egyetemes, amely fogalom a világ minden népét magába foglalja. Nevezhetjük az isteni egyetemességnek is. Mindazok, akiket Isten elhívott a nemzetekből. Tehát két részben gondolkodunk: az isteni konkrétumban és az isteni egyetemesben. A láda tetején a kerubok egymásra néznek, szemben egymással, egymás arcát nézve. Más szóval ezt úgy is mondhatnánk: kapcsolatban vannak egymással.

Emlékezzünk arra is, amit Isten Mózesnek mond a Kivonulás (II. Mózes) könyvében: „Ott találkozom veletek”. A szövetség ládája szimbólum, méghozzá ószövetségi szimbólum, de nem csak szimbólum, hanem valóság is: Isten trónjának valósága a földön. Tehát van egy kapcsolat a két egyetlen darabból készült, egymásra tekintő kerub titka és aközött, hogy ez a hely az, ahol Isten találkozik az emberrel.

Alapvetően ez volt a szövetség ládája. Dávid fogja és egyedül ezt a tárgyat viszi el és elhelyezi egy sátorban. A történelem során ez volt az egyetlen eset, amikor a láda elkülönült a sátor többi tárgyától.

Izrael földje és a nemzetek

Ámós könyvében a szukká szót használja a héber szöveg, amelyet sátornak, de lombkunyhónak is nevezhetünk. Ezt a sátorok ünnepéből (Szukkot) is tudhatjuk, amelyet ilyen ideiglenes lombkunyhók, lombsátrak jellemeznek. Tehát ezt a sátrat szukkának nevezi a héber szöveg, és hiszem, hogy Dávid sátora igazi megvalósulásának idejére ezzel a szóhasználattal is utal a Szent Szellem.

Amikor pedig az Apostolok Cselekedetében olvasható részre gondolunk, azt kell megértenünk, hogy az apostolok hogyan gondolkodtak Dávid Sátoráról. Péter akkor kelt fel és kezdte hirdetni Isten Igéjét a népnek, amikor elérkezett sávuot (a pünkösd napja), és ő is Dávidra összpontosított.

Ennek az volt az oka, hogy a zsidóság értelmezésében a Messiás Dávid Fia. Látjuk ezt magának Jesuának az életében is. Látjuk ezt akkor is, amikor Jézus királyként jött be Jeruzsálembe. Az emberek ezt kiáltották: „Hozsánna Dávid Fiának!” Jézust máskor is így szólítják meg: Dávid Fia! Emlékszünk arra is, hogy az angyal, amikor megszólítja Máriát, Mirjámot, az Úr édesanyját, a próféciának az is része, hogy atyjának, Dávidnak trónját fogja örökölni a gyermek (Lk.1,32). Ezt érinti Péter üzenete.

Két fontos pont van ebben az üzenetben. Az egyik, hogy a zsoltáros nem magáról Dávid királyról beszél, mivel „Dávid sírja a mai napig köztünk van”, és amikor ezt mondta Péter, rá is tudott mutatni arra, amit Dávid király síremlékének tartottak. „Látjátok, itt van a mai napig a sírja közöttünk, de akiről a zsoltáros beszél, soha nem lát romlást, és ez a Messiás, aki feltámadt a halálból. De kitér arra is, hogy a Messiás atyjának, Dávidnak trónját örökölte. Tehát a korai gyülekezet értelmezésében, az első apostolok gondolkodásában, amikor a jeruzsálemi messiási közösség létrejött ezt jelentette Dávid Sátorának feltámadása: most, Jézus feltámadásával Dávid trónja elfoglalta méltó helyét és most már a Messiás a Király Jeruzsálemben a zsidóknak egy olyan csoportja felett, akik Jesua első követői lettek.

Tehát ők mindezt Dávid Sátorának tekintették, amely a múltban leomlott, de most feltámadott, és újra megalapozódott Jeruzsálem városában.

Ámós próféciája szerint Dávid Sátorának azonban köze van a nemzetekhez is. Ámósnál beszél az Írás Edomról és a nemzetekről, míg az Apostolok Cselekedetében, amely egy másik fordítást, a Septuagintát vette alapul, arról van szó, hogy a nemzetek jönnek az egy igaz Istent imádni.

Meggyőződésem, hogy az első apostolok értelmezésében Dávid Sátorának újbóli felépítése közel hozza a nemzeteket, — ahogyan erről Pál is írt —, amelyek korábban távolvalók voltak. A nemzetek most bejönnek a Sátorba, és Izrael népével együtt építik újjá Dávid Sátorát. Ez visszavezet minket a két kerubhoz, amelyek egymásra tekintenek Dávid Sátorában.

Az első apostolok számára ez volt a bizonyítéka annak, hogy a próféták valóban a világ népeinek az üdvösségbe fogadásáról beszéltek. Mert emlékeznünk kell, hogy a korai gyülekezetben ez megoldandó kérdés volt, amelyet először még nem láttak tisztán. Feltehetnénk a kérdést: hogyan lehetséges ez? Nem mondta Jézus világosan a tanítványoknak, mielőtt a mennybe ragadtatott, hogy „legyetek tanúim Júdeában, Samáriában és a Föld végső határáig”? Igen, Jézus ezt mondta. Ám ahogyan az Apostolok Cselekedetét olvassuk, úgy tűnik, mintha majdhogynem megfeledkeztek volna arról, amit az Úr mondott nekik. Istennek újra nagyon világossá kellett tennie a számukra. Először Péternek mutatja meg ezt a gyakorlatban, amikor elvezeti a nem zsidó Kornéliusz házához, hogy az Örömhírt neki hirdesse. Mindez azután történt, hogy Péter egy látomást kap a mindenféle tisztátalan állatot tartalmazó lepedőről. Olyan állatokat tartalmazott, amiket egy zsidónak nem volt szabad megennie. Isten pedig azt mondja Péternek, hogy ölje meg és egye meg. Isten itt elsősorban nem ételről beszél. Arról beszél, hogy ezután a nem zsidók, a világ „pogány” népei, akik a zsidók szemében tisztátalanok voltak, most megtisztultak Jesua, Jézus vére által és részei lettek az Újszövetségnek. Hiszem, hogy az első gyülekezet, az Írások alapos vizsgálata után jutott erre a következtetésre. Arra a megértésre jutottak, hogy a prófétai írások erről szólnak.

Természetesen azt is láthatjuk, hogy ez az értelmezés egészen Ábrahámhoz megy vissza. Amikor Isten elhívta Ábrahámot, két fontos szempontot említ a Biblia. Isten azt mondja Ábrahámnak: egy konkrét nép atyjává teszi, és ezért Izrael földjében megnyilvánuló szövetséget köt ezzel a néppel, amelyet Isten Ábrahámon keresztül hoz létre. Később pedig, amikor Isten Ábrám nevét Ábrahámra változtatja, azt mondja neki, hogy sok nép atyjává teszi őt. Tehát ez a két dimenzió már ott van a kezdetektől, amikor Isten szövetséget köt és beteljesedése az Apostolok Cselekedetében veszi kezdetét, amikor az első gyülekezet az Írások világosságát keresi Isten szándékát illetően.

Az első gyülekezet azonban úgy értette, és Pál maga is teljesen világossá teszi ezt, hogy a nemzetek akik távolvalók, most közelvalókká lettek, és most már a nemzetek is bejöttek ebbe a Sátorba, és Isten népének részévé lettek. És e két csoport együtt, csakis együtt formálja ki a teljességet, az egységet.

Azt is fontos megértenünk, hogy az első apostolok gondolkodásában Dávid Sátora világosan kapcsolódik Jeruzsálem városához. Nem véletlen, hogy a gyülekezet Jeruzsálemben született. Vannak olyan keresztények ma, akik még szeretik is Izraelt, de azt mondják, hogy „az egyház korszakában” a földrajzi dolgoknak már nincsen jelentősége. Ennek majd csak a „Királyság korszakában” lesz újra jelentősége. Azt hiszem, észre kell vennünk, hogy amikor a zsidó néppel a megváltás szintjén foglalkozunk, (és az első gyülekezet szinte kizárólag zsidókból állt, és a zsidóságba betértekből), sohasem választhatjuk szét sem az Ószövetség, sem az Újszövetség szintjén Izrael népét és Izrael földjét. E kettő az Ábrahámmal kötött szövetségen keresztül kapcsolódik egymáshoz, és örökre össze is lesz kötve.

Ez azért nagyon fontos kérdés, mert e kettőt a keresztények időnként megpróbálják egymástól elválasztani: a zsidó népet Izrael földjétől. Azt mondják: igen, hisszük, hogy a zsidóknak meg kell térniük, de Izrael földjének kérdése nem lényeges.

Pedig nagyon is lényeges. A zsidó nép a Messiásban végső soron nem tudja betölteni küldetését, csak akkor, ha Izrael földjén él. Izrael szíve pedig Sion, Jeruzsálem. E kettő együtt jár. Ezért született az első gyülekezet Jeruzsálemben. A dávidi Királyság született meg Jeruzsálemben! Számos tekintetben modellként áll előttünk ez az első gyülekezet!

Mit is értünk gyülekezet alatt? Valószínűleg az első időkben teljesen mást értettek alatta, mint amit mi értünk ma. Az első időkben a gyülekezet közösség volt. Az élet megosztásának helye. Ezt látjuk a gyülekezet születésekor.

Úgy tűnik, teljesen spontán módon alakult így, hogy mindenüket megosztották egymással. Így senki nem volt szükségben. Az élet teljes megosztásáról szólt a gyülekezet, fizikai és szellemi értelemben is. Nem is volt semmiféle követendő modelljük, hiszen nem is létezett más a jeruzsálemi gyülekezeten kívül. Más gyülekezetek a nemzetek között akkor még létre sem jöttek.

Azt hiszem, hogy amikor megértették, hogy a nemzetek is bejönnek a Sátorba, arról is az élet megosztásának teljességében gondolkodtak zsidók és nem zsidók között, Isten háza népén, a gyülekezeten belül.

Tudjuk, hogy ez az időszak csak nagyon rövid ideig létezett a történelemben. A nemzetek gyülekezetei növekedtek, Jeruzsálem pedig ítélet alá került és a Templom leromboltatott 70-ben. Később, i.sz. 150 körül Hadriánusz teljesen elpusztította a várost, és a zsidóknak tilos volt lábukat Jeruzsálembe tenni. Mindezek nyomán kezdte el a nemzetek egyháza a szuperszesszionizmus, vagy a „helyettesítés” tanát hirdetni. A helyettesítés tana gyakorlatilag megsemmisítette a zsidó népet mint Isten választottját, és mint olyan népet, amelyen minden korokon át prófétai elhívás van Isten örök terveiben.

Ennek következményeként szakadás következett be, amelyet az első szakadásnak is mondhatunk az egyház történelmében. A nemzetek egyháza és a gyülekezet azon része között, amelyet az Izraelből származó hívők képeztek. A történelemből tudjuk, hogy e kezdeti szakadást számtalan újabb szakadás követte.

Az egység

Különösen napjainkban újra megfogalmazódik az egység keresésének útja. De akárhogy próbálkozunk, nem találtuk meg az igazi egység kulcsát, annak az egységnek a kulcsát, amiről a Biblia beszél. Lehet, hogy felszínes egység-élményeink itt vagy ott vannak, sőt helyenként ez még mélyebb is lehet. De mi az egység, amiért Jézus imádkozott: „hogy egyek legyenek, ahogyan mi egyek vagyunk” vagyis amilyen egységben Jézus van az Atyával? Arról az egységről van szó, ami magában Isten Személyében létezik. Ebbe a saját, a Szentháromság (hármasegység) teljességében létező egységbe hív meg minket Isten, és az egységnek ugyanerre a dimenziójára akar elvezetni minket. Az ilyen egységet még nem tapasztaltuk meg! Ha az Írásokba tekintünk, megtaláljuk a kulcsát annak, hogy miért nem találtuk meg ezt az egységet.

Bizonyára ennek sok oka van. De olyan okokat szeretnénk találni, amelyek kulcsokat adnak a számunkra. Olyan időket élünk, amikor szükségünk van kulcsokra. Olyan világban élünk, amely egyre sötétebbé és sötétebbé válik. Látjuk, hogy a nem Krisztusban lévő nemzetek is keresik az egységet. De olyan egységet, amelyet mi a babiloni egységnek nevezünk. Ha az Európai Unióra tekintünk, önmagát az EU is egyféle babiloni egységnek tekinti. Az emberiség tudja, hogy az egységben erő van. Mégis, Jézus gyülekezete még nem találta meg a valóságos egység kulcsát.

Fontos megértenünk, hogy az Ószövetség idején Izrael fiai hogyan gondolkodtak az egységről, és hogyan értették azt az újszövetségi első apostolok.

Az Ószövetségben 12 törzs volt. De csak egyetlen Isten Háza és egyetlen papság. A 12 törzsnek évente három alkalommal fel kellett jönnie Jeruzsálembe, hogy az egyetlen Istent imádják az Egyetlen Templomban. Ahogyan azonban feljöttek Jeruzsálembe, hogy az Egyetlen Istent imádják, mindig tudatában voltak annak, hogy bár 12 törzsben élték életüket, amelyek különböztek egymástól, mégis Istennek egyetlen egy népéhez tartoztak. Azt se felejtsük el, hogy a pogány népeket a többistenhit jellemezte. A népek sok istent imádtak, és nem is tudták összekapcsolni a különböző isteneket. Egész mentalitásukra, a pogány mentalitásra a sok isten imádata volt jellemző. Minden istennek meg volt a maga jellemzője. Valahogyan, a gyülekezet újból és újból bekövetkezett szakadásai során e pogány mentalitás egyre jellemzőbb lett. Tehát most ott vannak az egyház különböző részei, de nem találjuk az utat, hogy Jézusnak ezt a hatalmas gyülekezetét, egyházát biblikus egységre hozzuk. Arra az egységre, amelyről Jézus beszélt.

Hiszem, hogy a Római levél 11. fejezetében találunk egy kulcsot, talán – bár nem állítom, hogy ez abszolút kulcs – de egyike a legfontosabb kulcsoknak – itt található. A dolgokat Isten szerinti módon kell tennünk. Ahogyan láttuk, kudarcba fulladt, amikor először Dávid is a maga elgondolása szerint akarta a szövetség ládáját felvinni Jeruzsálembe. Ezek után emlékeznie kellett arra, mi Isten útmutatása a szövetség ládájának felvitelével kapcsolatosan.

És ugyanúgy igaz ez az egység egész nagy kérdésével kapcsolatosan. Ki kell kutatnunk az isteni mintát. És hiszem, hogy ha helyesen értjük, amit az apostolok annak idején megértettek, és amit Pál is leír a Róma 11-ben, meg fogjuk érteni az igazi egység kulcsát. A római gyülekezet annak idején valószínűleg a legnagyobb gyülekezet volt a világon, hiszen Róma a világbirodalom fővárosa volt. Olyan gyülekezet volt ez, ahová zsidók és nem zsidók egyaránt tartozhattak. Azonban problémák kezdtek felmerülni a zsidó és a nem zsidó hívők között. Megjelent a büszkeség. Vélhetően egyre nagyobb volt a nem zsidók száma. Pál arra emlékezteti a gyülekezetet, hogy a nemzetek olyanok, mint a vadolajfa ágak, amelyek beoltattak a nemes olajfába. Nagyon egyszerű ez. Az egyetlen nemes olajfába, amely hitem szerint a messiási Izrael szimbóluma.

Mit is értek a „messiási Izrael” alatt? A messiási Izrael Ábrahámmal kezdődik, ez az, amikor a fát elültetik. Hitem szerint e fa gyökere maga a Messiás Jesua, mert Ő mondta: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. A Messiás mindenek előtt volt. Tehát Ő az olajfa gyökere. Ő adja meg a fa számára annak identitását. A fa törzse Ábrahám, Izsák és Jákob, és Izrael történelmének más vezető személyei.

Mindezek az emberek a messiási reménységben éltek, messiási vízióval, látással. Világosan kiderül az Újszövetségből, hogy ez így van.

Jézus ezt mondta: „Ábrahám látta az én napomat és örült”. És látta is. Hogyan láthatta Ábrahám Jesua napját? Egy olyan országot keresett, amelynek építője Isten. Ábrahám Messiáshívő volt. Előre tekintett a Messiásra. Egy eljövendő királyságot, országot várt. Mózes is szól a Messiásról. A próféták is és Dávid is a zsoltárokban.

Ez Izrael, amelyben az elejétől ott van a Messiás hite. Ez az olajfa az, amely akkor kezdődött, de átnyúlik az újszövetségi időkbe. És az apostolok is részesei ennek az olajfának. És később minden hívő beoltatik ebbe az olajfába. Először a zsidó hívők, később pedig a nemzetekből valók oltatnak be, hogy létrehozzák Isten egyetlen népét. Sok szín és variáció. Ezzel nem a kultúrákat tagadjuk. Isten az, aki a kultúrákat teremtette, és Ő teremtette a különböző etnikai csoportokat. Olyan módon teremtette a kultúrákat, hogy azok kifejezhessék magukat Isten előtt úgy, ahogyan Isten teremtette őket. Mindennek ellenére egyetlen fába oltattunk be. Ennek a fának pedig héber identitása van.

Az Egyház azonban az évszázadok során alapvetően görög identitást vett fel, és ez valami olyasmi, amitől folytonosan tisztulnia kell. Nincsen héber identitása. A héber kultúra egyik sajátossága a megtestesülés. Isten ezt a különleges dolgot Izraelnek adta. Ezért van az, hogy amikor az Isten emberré lett, zsidóvá lett. Isten testben jelent meg, és zsidó testben jelent meg. Látni, érinteni, ismerni lehetett Fia személyében, Jesuában, aki ezt mondta: Aki engem látott, látta az Atyát. Jézus Isten tökéletes és pontos megjelenítése. Istennek, Akinek nincsen kezdete. Jézus személyében láthatjuk Istent. Érinthetjük Istent, érezhetjük Istent, hallgathatjuk Istent, közel jöhetünk Istenhez. Ezt jelenti a megtestesülés. Isten pedig a megtestesülés elhívását Izraelnek adta már kezdetben, amikor Ő akart király lenni Izrael felett, de a zsidó nép ragaszkodott ahhoz, hogy emberi királya legyen. A megtestesülés valami olyasmi, amit helyre kell állítani gondolkodásunkban. Ha a gyülekezet egységéről beszélünk, de az sehogyan sem ölt testet, akkor a legjobb esetben is csak részleges egység. Nem az egység teljessége. Nem Isten egyetlen háza, amelynek szellemi középpontja Jeruzsálemben van, de egyben szétterjed a világ négy szélére is. Még nem találjuk meg Istennek azt az egyetlen háza népét, amit úgy azonosíthatnánk, hogy „Jesua gyülekezete”. Nem a metodisták, nem a pünkösdiek, nem a baptisták, vagy akármi más, ami létezik még. Istennek egyetlen háza népe van. Annak középpontja pedig Jeruzsálemben van. Ez Jeruzsálem városának elhívása, jelentése. Jeruzsálem elhívása különleges. Izrael nemzetének fővárosa mindaddig, amíg létezik idő. De van egy örök elhívása is: minden hívő örök otthona. Ezért van az, hogy vonz minket Jeruzsálem. Ezt a vonzást Isten Szent Szelleme végzi.

És erről szól Dávid Sátora is az idők végén. Istennek erről az egyetlen házáról beszél. Ezért a hangsúlyt először a messiási Izrael és a nemzetek gyülekezetének egységére kell helyezni, amelyről az Úr szólt.

Általában a dicsőítésre és az imádatra gondolunk akkor, amikor Dávid Sátoráról beszélünk. És ez jó, és megvan ennek is az oka. Mert látjuk, hogy Dávid király örvendezett, amikor a sátrat építette, és táncolt a szövetség ládája előtt.

De azt is meg kell értenünk, hogy ahhoz, hogy a dicséret és imádat teljessége létrejöjjön, szükséges a zsidó és nem zsidó hívők egységének előbb vázolt alapja.

Amikor Isten háznépe kezd így egymásra találni, ezen az apostoli és prófétai módon, az örömnek és az imádatnak hatalmas áradata fog felszabadulni, mert a gyülekezet megtalálta nyugvóhelyét. Már bejárta a pusztaságot. Aztán volt Silóban és a végén eljutott Jeruzsálembe, nyugvóhelyére. És Isten trónja felállíttatik. Meg kell értenünk, hogy Isten trónszéke nem állhat fel közöttünk mindaddig, amíg a messiási Izrael és a nemzetek egysége létre nem jön! Mert amikor a trón felállíttatik, akkor Isten uralkodik. Amíg megosztottság van, ez nem történhet meg.

Isten szíve az, hogy bennünk fejezze ki a szövetség ládáját és az egymásra tekintő kerubokat. Hogy Istennek egyetlen népe üljön le az Úr asztalához, az Úr egyetlen asztalához, Jézus újszövetségi bizonyságtételéhez. Az Úr ezt keresi, ezt akarja elvégezni. És nem nyugszik meg addig, míg el nem végezte. Ezért bátorítson bennünket, hogy Isten Szelleme szól hozzánk erről a témáról.

Szeretném megnyitni most a Bibliát Haggeus könyvénél, mert van egy kép Haggeus könyvében, és van egy kép Zakariásnál is, amelyeknek Isten házához van köze, amely az utolsó időkben fog felépülni.

„A hetedik hónap huszonegyedik napján így szólt az Úr igéje Haggeus próféta által.” (Haggeus 2,1)

Haggeus a Sátorok ünnepének utolsó napján kapja a kijelentést. Ugyanaz a nap ez, mint amiről a János 7. fejezete beszél, a 37-39. versek, az ünnep nagy és utolsó napjáról. Ekkor beszél Jesua arról, hogy a benne hívőknek bensőjéből élő vizek fognak felfakadni. Haggeus is ugyanezen a napon kap kijelentést Istentől.

„Mert ígéretet tettem néktek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és lelkem köztetek marad. Ne féljetek! Így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel, — mondja a Seregek Ura. Enyém az ezüst és enyém az arany, — így szól a Seregek Ura. Nagyobb lesz e későbbi templom dicsősége, mint a korábbié volt, mondja Seregek Ura, és ezen a helyen békességet adok! — így szól a Seregek Ura.” (Haggeus 2,5-9)

Haggeus prófétai módon beszél egy Templomról, amely fel fog épülni. Azt hiszem, Isten újszövetségi házáról van itt szó. Mert tudjuk, hogy az Ezsdrás és Nehémiás idején épült második templom, amelyet később Heródes valamilyen építészeti remekké próbált tenni, nem rendelkezett Salamon templomának szellemi dicsőségével.

Emlékezzünk arra is, hogy amikor a szövetség ládáját a Szentek Szentjébe vitték Salamon Templomában, Isten dicsőségének felhője betöltötte a Templomot, olyannyira, hogy a papoknak ki kellett mennie, nem tudtak megmaradni Isten dicsőségében. Ilyen soha nem fordult elő a Második Templomban. Az egyetlen dolog, amit erről a Második Templomról elmondhatunk, hogy Jézus valószínűleg szolgált a Templom tornácain. Haggeus itt egy olyan Templomról szól, amely telve lesz Isten dicsőségével. Egy másik kulcs a megértéshez abban található, amikor Haggeus ezt mondja:

„Még egy kevés idő és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet.” (Haggeus 2,6)

A próféta azt is látja a kijelentésben, hogy ez a második Templom megrázó időkben fog felépülni, amikor a világ minden népe megrázatik. A Jelenések könyve az egyetlen hely a Bibliában, amely megfelel ennek. Olyan világot ír le, amikor e Földet kozmikus megrázkódtatások érik. Egy ilyen időben építtetik meg a második Ház annak teljességében. Tehát valami olyasmiről beszélünk, aminek az „utolsó napokhoz” van köze. Az Úr második eljövetele előtt fog ez a Ház megépülni.

Ami minket, a Messiás testét illeti itt, Izraelben, tudjuk, hogy még nem járunk annak teljességében, hogy kiábrázoljuk a nemes olajfát! Még nem nőttünk fel Isten apostoli, prófétai népévé itt Izraelben. De úton vagyunk! Istennek még nagyon sok mindent kell elvégeznie közöttünk. De ahhoz, hogy a vadolajfa ágak beoltathassanak, nekünk is el kell foglalnunk azt a helyet, amikor teljességgel befogadunk titeket, a nemzetek gyülekezetét, amikor ti is elfoglaljátok az isteni rend szerinti helyeteket, amikor ti is apostoli és prófétai néppé lesztek. Ezért nektek is imádkoznotok kell. Azért, hogy mi is minél előbb elfoglaljuk ezt a helyünket itt, Izraelben. Mindez természetesen a legszorosabb mértékben összefügg a Szent Szellem kiárasztásával, de arra is szükség van, hogy kiformálódjon egy edény, amibe, amire kiáraszthatja Isten az Ő Szellemét. A Szent Szellem mindent megad, amire szükségünk van, de az edénynek, egy megtestesült, látható, tapintható módon létező edénynek, a messiási Izraelnek ki kell formálódnia ahhoz, hogy a vadolajfa ágai, akárkik is legyenek azok – hitem szerint ők a népekből újjá születettek szent maradéka, akiknek nevük be van írva a Bárány Életkönyvébe – beoltathassanak. Nem számít, hogy honnan jönnek, a gyülekezet mely részéből, áramlatából. Számosan lesznek, akik a történelmi egyházakból jönnek! Számosan közülük, akik újjá születtek, ismerik az Urat és akiket az Úr is ismer! Együtt hozzuk létre Istennek ezt az egyetlen háznépét.

De, ahogyan már említettem, ki kell formálódnia a nemes olajfának is ahhoz, hogy a nemzetek beoltathassanak, és részeivé váljanak. Ez pedig már formálódóban van Izrael földjén!

Szeretném a Jelenések könyvének egy versével zárni a tanításom: „Hanem azokban a napokban, amikor megszólal a hetedik angyal trombitájának szava, beteljesedik az Isten titka, ahogyan hírül adta azt szolgáinak, a prófétáknak.” (Jelenések 10, 7)

Közvetlenül a hetedik trombitaszó előtt azt olvassuk, hogy e világ királyságai a mi Urunké és az Õ Messiásáé lettek. Tehát közvetlen a hetedik angyal megszólalása előtt Isten titka bevégeztetik. Hiszem, hogy amiről most itt beszélünk: ez Istennek ama titka.

Máshogyan úgy rajzolhatnánk le Istennek azt a Házát, amelyet majd megépít, hogy a Messiás Menyasszonya.

Elkészült a Menyasszony. Mert el kell készülnie az Úr második eljövetele előtt. Készen kell lennie, hogy üdvözölje Őt! És mindaz, amiről szóltam, e végső célban teljesedik ki: hogy elkészülhessen a Menyasszony! Ez Illés próféta szolgálata: arról szól, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítja, és a fiak szívét az atyákéhoz. A legalapvetőbb szinten az „atyák” nem más, mint Izrael népe. Mert mi voltunk a kezdetkor, mi adtuk nektek az evangéliumot. Hosszú évszázadokon át zsidók és a nemzetek egymástól szeparáltan éltünk. Isten sohasem akarta ezt a válást. Ám az emberi bűn útjai miatt és azért, ahogyan az Ellenség félrevezetett minket, szétváltunk.

Tehát ami az apostoli időkben úgy kezdődött, mint Dávid Sátora, eddig még nem érte el a történelemben kiteljesedését. Majd 2000 év egyháztörténelem kettészakította fejlődését. És most, az idők végén, a hetedik harsona megfújása előtt látjuk, hogy Isten elkezdett egy helyreállítást. Látnunk kell ezt, hordoznunk kell a szívünkön, és kérnünk kell a Szent Szellemet, hogy mutassa meg valóságos, gyakorlati módon a számunkra, mit is jelent mindez. Mert fizikai és szellemi valóságról egyszerre beszélünk, nem elszellemiesített dolgokról. Mi magunk, az ember is test, lélek és szellem mindaddig, amíg itt élünk a Földön. Ezt a hármas természetet a gyülekezetnek is tükröznie kell. Imádkoznunk kell ezért és az Úr elé vinnünk.

Engednünk kell, hogy Isten ránk tegye ennek terhét. És talán azt is mondhatjuk, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy győzedelmesek legyünk ezekben az utolsó napokban, hogy a hívő Izrael és a nemzetek valóságosan és igazán eggyé legyünk, összeköttessünk egymással.

És felhangzik a dicséret kiáltása, ahogyan meglátjuk megtestesülni, amint Isten háza megtelik az Úr dicsőségével! És az imádat kiáltása, amihez hasonlót még sohasem hallottunk ezen a Földön! Tehát örülnünk kell afelett, amit Isten elkezdett közöttünk munkálni, de még út áll előttünk, imádkoznunk kell, nekünk itt Izraelben és nektek is a nemzetek között, hogy Isten Szent Szelleme vezessen és irányítson minket. Ahhoz pedig, amit Ő mutat, hűségesnek, és engedelmesnek kell lennünk, hogy Isten háza valóban felépülhessen, hogy Jézus valóban eljöhessen és felállíthassa trónját Jeruzsálemben és minden nép között, még eljövetele előtt

Benjamin Berger

Egy osztrák gyökerekkel rendelkező, ortodox-zsidó családban nőtt fel New Yorkban. 1967-ben jutott hitre Krisztusban, és 1972-ben Izraelbe települt. Ma Rúben nevű testvérével Jeruzsálem óvárosában egy Messiáshívő közösséget (Kehilat HaMassiah messiási gyülekezet) vezet, és világszerte szolgál ezzel az üzenettel. E szolgálat számos Izraelről írt könyvet is magába foglal.

(A tanítás szövegét hangfelvétel alapján az előadó Benjamin Berger és a szervezők engedélyével fordítottuk magyar nyelvre, illetve terjesztjük.)

Forrás: Dániel Csoport – www.danielcsoport.hu

Benjamin és Ruben Berger: Az út

Bővebb ajánló a könyvről itt olvasható.